Se nem jobb, se nem bal - magyar!
Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Elfelejtettem a jelszót
 
Új cikk

Tartalom

 

 

Kapitalizmus van.

 

 

 

         Mostanában a kilátástalanság miatt terméktelen és dűlőre nem jutott eszmecserék résztvevői sokszor széttárt karokkal, és ezzel a tehetetlenséggel megbékülő, vagy éppenséggel rendreutasító megállapítással fejezik be a vitát: "Mit akarsz? Kapitalizmus van!". És a gondolat itt lebénul. Mintha nem lenne tovább. E ténymegállapításhoz ugyan semmi kétség nem fér, bár a rendszerváltás előtt és kezdetén senki ki nem ejtette a száján a kapitalizmus szót; az "illetékesek" leginkább többpárti polgári demokráciáról, szociális piacgazdaságról beszéltek, sőt ez a kifejezés került az új alkotmányba is. Senkinek nem volt politikai mersze hozzá, hogy nyíltan meghirdesse a kapitalizmust. Időpontot nehéz lenne meghatározni, de hosszú évek elteltével egyes politológusok, félénken körültekintve, elvétve kezdtek szólni a kapitalizmusról, azt követően, hogy Horn Gyula előállt a "szocialista tőkések" megteremtésére vonatkozó képtelen ötletével, és a kapitalizmust, mint elérendő célt említette. A globalizmus fokozódó érvényesülésével párhuzamosan pedig már mintegy a kapitalizmuson is túlmutató vadkapitalizmusról beszélnek – már akik mernek szólni – de javarészt ők is úgy téve, mintha az ismeretlen módon és teljesen váratlan sorscsapásként, azaz nem a rendszerváltás következményeként szakadt volna a nyakunkba. Maguk a hatalmon lévők azonban azóta is kerülik a kifejezés használatát, mintha nem is létezne, mintegy azt érzékeltetve, ha létezik is, nekünk semmi közük hozzá. (Ezért ennek az írásnak a címe után akár kérdőjelet is biggyeszthetnénk).

Történik minden annak ellenére, hogy senki, de senki előtt nem titok: kapitalizmusban élünk. Ha pedig már éljük, mondjuk is ki – ez lenne a természetes. A nyilvánosság előtt azonban mégis szinte minden fórumon továbbra is kerülik a kifejezést. E furcsa, de véletlennek semmiképpen nem tekinthető eljárásban tükröződik a kapitalizmus önvédelme is. A hozzá kapcsolódó kézenfekvő magyarázat ugyanis az, hogy a szó mögött meghúzódó tartalom történelmileg lejáratta önmagát, hiszen két világháborút is zúdított az emberiségre és szüntelen háborúskodással, válsággal és "válságkezeléssel" jár. A Nemzetközi Valutalap kutatóinak számításai szerint – akiket pedig e vonatkozásban igazán nem vádolhatunk részrehajlással – csak a huszadik század utolsó negyedében megközelítően száz pénzügyi-gazdasági válság volt a világon. De napjainkban is ez a helyzet; ki tudná megmondani, hogy véget ért-e a válság, vagy már egy újabban élünk, illetve összeszámolni, hogy hány háború folyik? És főleg, hogy még mennyit terveznek? A tőke azonban sohasem ismeri el a saját rendszere szerves hibáit. (Az előző rendszer kényszerből meg-megtette). Ennek okán, és mert történelmileg továbbra is versenyben áll egy szociális szempontokból sokak által jobbnak tartott társadalmi rendszerrel, a manipulációt egyébként is egyik fő fegyvereként alkalmazó tőkés gondolkodás más nevet keresett a kapitalizmusnak. Megszületett a piacgazdaság, a szociális piacgazdaság, a jóléti társadalom, az önszabályzó társadalom, stb. fogalma. Ugyancsak ebbe az irányvonalba illeszkedik a Soros-féle nyitott társadalom, amely főleg arra hívatott, hogy megakadályozza a nemzeti társadalom kialakulását.

El kell ismerni, sokan azok közül – gondolom, hogy a reform-kommunisták, de a szerveződő jobboldali erők jelentős részét is közéjük sorolhatjuk – akik így, talán szándékuktól függetlenül is leplezve, de közreműködtek nálunk a kapitalizmus megteremtésében, a rendszerváltáson dolgozva, őszintén hittek egy jobb társadalomban. Mások már az első lépések láttán megsejtették az igazságot, ismét mások pedig megrémültek, mert rájöttek, hogy hamisak a jelszavak, melyek mögött más nem is húzódhat meg, mint a kapitalizmus. A kapitalizmust viszont akarták is, meg nem is, hiszen a többségük a szocializmusnak tartott tőkementes pártállami rendszerből valamiféle másik, csak jobb, de ugyancsak tőkementes társadalmat képzelt el. Pedig hát tudniuk kellett, hogy ez naivitás.  

Napjainkra visszatérve, mindenképpen bajt jelez azonban, ha a témakörben folyó eszmecserék, a résztvevők eltérő politikai alapállása ellenére is, a "Mit akarsz? Kapitalizmus van!" lemondó megállapítással fejeződnek be, megakadnak bármiféle kiút, vagy távlat körvonalazása nélkül. Mintha az egyébként vitathatatlan sivár kilátástalanság ténylegesen, visszavonhatatlanul, egyszer s mindenkorra uralna mindent és mindenkit, mintha a visszafejlődés megállíthatatlan lenne.

De van más baj is, talán még nagyobb is, éspedig ha a vitázók egy része idáig sem merészkedik el, hanem szembeötlő manipulatív szándékkal olyasmit érzékeltet, hogy tulajdonképpen nem is volt rendszerváltás. Egyesek lépten-nyomon olyan politikailag megfoghatatlan, ravaszkodó megfogalmazásokkal szédítenek bennünket, hogy amit jelenleg átélünk, annak "a szocializmusra visszanyúló történelmi okai vannak", "posztkommunista szellem uralkodik", s mindaz, amitől szenvedünk "posztszocialista következmény", "a kárdárizmus utóhatásai" érvényesülnek, sőt a "kádárizmus újravirágzása" folyik, stb.

Mindazok számára azonban, akik az elmúlt húsz év eseményeit, köztük a keserveit, kudarcait, vereségeit átélték, és nem is felejtették el, szinte hihetetlen, hogy akadnak, akik azzal szeretnének ámítani bennünket, hogy e két évtized, benne napjaink minden gondja-baja a szocialista korszak terhére írandó. Amelyben, egyébként, az ilyesmiket hangoztató, mindenkinél mindent jobban tudó, mindig jól helyezkedő, általában neoliberális beállítottságú szellemi komisszárok nagy része ugyanolyan jól élt, mint ma – sőt, hasonlíthatatlanul jobban, mint a többség, akkor is, ma is – és ki-ki a vérmérséklete szerint, de ekkor még egybehangzóan, sőt egymással versengve, a kapitalizmust szidta! Ők ugyanis mindig határozottan kiállnak, … hol az egyik, hol a másik oldal mellett. Bizony-bizony igencsak aggasztó társadalmi probléma, hogy ma ismét majdhogynem csak ők kapnak fórumot. Ne tetézzük hát a bajt azzal, hogy elhisszük, vagy egyszerűem ösztönös, meggondolatlan állásfoglalásnak tekintjük a fenti állításaikat, hiszen nyilvánvalóan a nálunk kialakult vadkapitalizmus, azaz a kormányzati szintre emelt vesztegetés, jogtalan előnyszerzés, címeres gazemberség álcázott, de tudatos védelmével állunk szemben. Ne hagyjuk magunkat félrevezetni. Amit most átélünk, annak már ugyanúgy semmi, de semmi köze a szocializmushoz, mint ahogy a magát magyarnak és szocialistának nevező MSZP-nek is éppen a szocializmushoz van a legkevesebb köze, de még mintha a magyarsághoz sem lenne már; egyedül a párt mivolta tagadhatatlan. Ugyanez még inkább áll az SZDSZ-re (amely mindemellett még kifejezett magyarellenességet is tanúsít), a mostani MDF-re, de bizonyos tekintetekben tulajdonképpen más pártokra is.

A belőlük tudatosan verbuvált hatalmi elit ("elit"?) többsége csak azt látja és láttatja, ünnepli és ünnepelteti még most is – habár már teljesen tárgytalan – hogy nincs szocializmus, nincs Kádár János; holott azon kellene sajnálkoznia, hogy ma már nincs Ikarus, Ganz-Mávag, Ganz Műszer Művek, Csepel Művek, Rába, MOM, Tungsram és Bábolna, meg magyar élelmiszeripar sem, amelyek – ha nem verik szét, és nem árusítják ki őket – ma is megállnák a helyüket a nemzetközi versenyben. A magyar ipar felszámolásában és a mezőgazdaság szétverésében éppen ez az elit, főleg az elmúlt nyolc év, hatalmon már előzőleg is volt kormányzati körei és a külföldi pártfogóik a bűnösök. Ezt takargatandó, hazudnak a múltról, hamis jövővel álltatnak, hogy eltereljék a figyelmet a jelenről, s kisajátítsák a jövőnket. A most folyt választási kampány során is tapasztalhattuk, hogy egymással versengve ígértek és ígértek, tudva-tudván, hogy úgysem képesek, de nem is áll szándékukban betartani az ígéreteiket. Önmaguk is tisztában vannak vele, hogy most – még a nagy jóindulattal feltételezett esetleges jó szándék mellett is – többnyire csak az tartható be, ami illeszkedik a globalista nagytőke igényeihez, ez azonban szinte sohasem esik egybe a nép, az ország érdekeivel. Ezért legyünk tudatában, hogy a hatalom-várományos, legyen baloldali, vagy jobboldali, valójában ennél lényegesen többet nem is ígérhet. Ha mégis megteszi – nem mond igazat. A mostani országgyűlési választásokon azonban az ígéreteken túl van egy mindennél fontosabb cél: a nemzeti érdekeket eláruló, népirtó politikát folytató, a háttérben változatlanul fennálló MSZP-SZDSZ szövetség eltávolítása a hatalomból. Erre csak egy erő képes, a Fidesz-KDNP. Győzelmétől azonban a helyzetnek csupán nagyon lassú – és csak remélhetőleg kedvező – változása várható. Nagy reményeket senki nem táplálhat. Maximum arra számíthatunk – az adott körülmények között ez sem kevés – hogy a lassú pozitív változásokat elősegítő intézkedéseket foganatosít.

Legalább két nyomasztó körülményt ugyanis szem előtt kell tartanunk. Egyrészt, a sok fontos kulcspozíciót megőrző szocialista-neoliberális koalíció szabotálni fogja a kormány minden lépését, s emellett, ahogy Gyurcsány Ferenc nyíltan be is ígérte, kemény – értsd: hazug és gátlástalan – ellenpropagandát fog folytatni. A legfontosabb azonban, hogy tudatosan lerombolt országot, s minden tekintetben lepusztult helyzetet hagy maga után, amellyel a Fidesz-KDNP-nek a nehéznél is nehezebb lesz megbirkóznia. Másrészt azért is, mert maga a Fidesz-KDNP is ugyanezen kapitalista keretekben, azaz a jelenleg uralkodó körülmények között kormányozhat, és kíván is kormányozni. Legfeljebb, ha akar, ezen keretek között is találhat és kialakíthat fogódzókat egy olyan politikához, amely jobban illeszkedik a magyar érdekekhez. Különbség tehát lesz is, meg nem is. (Mivel mi magyarok azt tartjuk magunkról, hogy a labdarúgáshoz mindannyian értünk – amiben talán van is valami – a legszemléltetőbb, ha azzal a labdarúgó hasonlattal élek, hogy bár jól érzékelhető különbség van a Fradi és az MTK között, de mindkét csapat az NB I-ben játszik!). A Fidesz most mégis olyan helyzetbe kerül, hogy lenyesegetheti a vadkapitalista kinövéseket, felszámolhatja az intézményes korrupciót, képviselheti a magyar érdekeket, értékeket, és még a korábbi tévedéseit is jóváteheti, köztük azt a baljós melléfogást – hogy bűnnek ne nevezzük – amikor az EU csatlakozási szerződés tárgyalásakor kitette a magyar földet a szabad forgalmazással járó külföldi felvásárlás veszélyének. Mindehhez azonban olyan széleskörű népi támogatásra lenne szüksége, amely megteremtődőben van ugyan, de nem lesz egyszerű a teljes kivívása, még nehezebb lesz megtartani. (Ez pedig döntő kérdés, ezért más szempontokból vizsgálva, alább még vissza is térek rá.)

A politikai paletta áttekintését befejezve, megállapíthatjuk, hogy továbbra is csak két kis parlamenten kívüli párt adja önmagát következetesen, híven az ideológiájához, és leplezi le a nép- és nemzetellenes törekvéseket, eredjenek akár jobb-, akár baloldalról: a MIÉP és a Munkáspárt. (A Jobbik esetében a kérdőjelek uralkodnak). Mondhat rájuk bárki, amit akar, de nyíltan, egyértelműen és hitelesen csak ez a két párt védelmezi a nemzeti érdekeket, illetve a dolgozó osztályok és rétegek érdekeit. A Munkáspárt ma is félreérthetetlenül a szocializmus mellett áll, a MIÉP pedig a magyar út híve, amelyet Németh László "minőségi szocializmusként" is, Bibó István és más nagy nemzeti gondolkodóink pedig harmadik útként is körvonalaztak.   

 

Napjaink szomorú valósága, hogy megvalósulni látjuk az ismert tételt, miszerint a kapitalizmusban az ember az embernek farkasa. A nálunk – nem utolsó sorban jelentős külföldi nyomásra – eluralkodott kormányzati támogatást élvező (hogy kormányzati szintűt ne mondjunk) vadkapitalizmus különösen arra ösztönzi, sőt kényszeríti az embereket, hogy mások irányába a rosszabbik énjüket mutassák. Ez az egyre általánosabbá váló sajnálatos jelenség, például, semmiképpen sem a szocializmusnak kikiáltott rendszer maradványa, vagy a megfoghatatlan, de kényelmes hivatkozásul szolgáló posztkádárizmus következménye. Sőt, ha tárgyilagosan szemléljük a dolgokat, el kell ismernünk, hogy a vadkapitalizmushoz képest abban a "szocializmusban" inkább neveltek a társadalmi szolidaritásra. Szavakban mindenképpen. De a szavakhoz azért valamelyest a tetteknek is igazodniuk kellett. Önmagunkat csapnánk be, ha nem látnánk utólag is, hogy bármennyire is bírálható a múlt rendszer, de gazdasági és szociális értelemben bizonyos demokratikus elvek tagadhatatlanul jobban és szélesebb körben érvényesültek, nagyobb volt mindenki szociális biztonsága, még ha negatívumokkal is párosult. A jelenlegi helyzet viszont annyira nyilvánvalóan és egyértelműen rossz a nagy többség számára, hogy sem ez, sem az itt következő megállapítások nem tekinthetőek a régi rendszer dicsőítésének, hanem csak kifejezetten a jelenlegi bírálatának.

Sokan, szemet hunyva a valóságra, azt is kitartóan ismételgetik – halljuk a rádióban, olvassuk az újságokban, látjuk a tv-ben – hogy mindez azonban nem a rendszerváltás, hanem pusztán annak – a következménye, hogy "a kommunisták" a politikából a gazdaságba mentették át magukat. Azt pedig mindenki elismeri, sőt széltében-hosszában ismétli – a legtöbbször Göbbelset idézve, pedig hát eredetileg nem is az ő találmánya – hogy a sokszor ismételt állítások, akár igazak, akár nem, az emberek fejében "igazsággá válnak". Ha tényleg hagyjuk ezt érvényesülni, akkor nemcsak nem segítünk önmagunkon, hanem tragikusan rontunk a helyzetünkön. Önmagunk kötjük meg a saját kezünket, ha nem nézünk szembe a konkrét valósággal. A valóság pedig az, hogy pillanatnyilag, formálisan, egypárti diktatúra van (bár az MSZP-SZDSZ koalíció látványos megszakítása ellenére a szocialista-neoliberális összetartozás és összetartás felszámolhatatlan), sőt tényleg éppen az az utódpárt van hatalmon, amelynek a tagjai valóban átmentették magukat a gazdaságba. Csakhogy – és ezt nem szabad szem elől tévesztenünk – ők már akkor sem voltak kommunisták, amikor beléptek az MSZMP-be. Akik valóban kommunisták voltak, azok jórészt ma is a Kommunista Munkáspárt tagjai. Oktalanság volna nem látni azt is, hogy a volt MSZMP és a mai MSZP értékrendje frontálisan szemben áll egymással. Ezért ma egyenesen kitüntetés kommunistáknak, vagy szociáldemokratának, de akár baloldalinak is nevezni az MSZP-t és az SZDSZ-t, azaz a mai szocialistákat és a neoliberálisokat. Nem is hallottuk, hogy ők maguk ezt akár egyszer is visszautasították volna. Ugyanis a lakosságban a múlt rendszer iránt érthetően növekvő nosztalgia miatt ezek a bírálatnak szánt minősítések inkább csak arra jók, hogy szavazatokat hozzanak nekik. Másrészt ezzel még a bűneiket is kisebbítik, mert eltüntetik a személyes felelősségüket. Mégis több jobboldali politikus is görcsösen ragaszkodik e végzetes tévedés gépies ismételgetéséhez. Az pedig egyszerűen politikai vakság, vagy elvakultság, ha mindazok láttán és ismeretében, ami nálunk az elmúlt két évtizedben a gazdaságban, a közigazgatásban, a pénzügyekben, az igazságszolgáltatásban, a szociális területen és az élet minden vonatkozásában történt, bárki olyasmit állít, hogy nem volt rendszerváltás. 

A társadalom döntő többsége egyre rosszabb helyzetbe kerülő vesztes, s a rendszerváltás önmagában már ennélfogva sem megkérdőjelezhető; az így megvalósult kisiklatott rendszerváltás szükségessége és létjogosultsága azonban annál inkább. Mert nézzük csak, mivel is járt a nagy fordulat világméretekben és nemzeti szinten. A világválság ellenére 2009-ben a FED, az amerikai jegybank szerepét kisajátító magánbank, soha nem látott, 46,1 milliárd dolláros nyereséget ért el, míg 2008-ban "csak" 31,7, 2007-ben pedig 34,6 milliárd dollár nyeresége volt. Válság idején soha nem látott nyereség, de csak a világpénzt korlátlanul és ellenőrizetlenül kibocsátó FED-nél! Ám tekintsünk csak szét jobban, akadnak másféle jelek is. Brazília kétszázalékos adót vetett ki a spekulatív külföldi tőkére, hogy megakadályozza az országban is válságot kiváltó, a FED által – mérvadó elemzések szerint tudatosan – okozott pénzügyi buborék kialakulását. A latin-amerikai földrészen, tőlünk eltérően, erősödik a törekvés, hogy hasonló adót valamennyi tőkebevételre kivessenek. Összehasonlításul mondhatnánk, hogy ők szocializálódnak, miközben mi latinamerikanizálódunk. Izlandon, ugyancsak országunktól eltérően, népszavazás nyomán elutasították a bankok követelését, hogy a lakosságra hárítsák a válság következményeit. A tőkés országok intézkedései tehát arra utalnak, érzik, a folyamatos krízis közepette maga a kapitalizmus kerül veszélybe, ha átmenetileg nem korlátozzák a tőke mohóságát. Ugyanez az önvédelmi törekvés tükröződik a G-20 törekvésében a "szabályozott kapitalizmus" visszaállítására, a "szociál-kapitalizmus" megteremtésére, valamint Sárközy francia elnöknek immár a nevetségességig ismételgetett kijelentéseiben, hogy erkölcsössé kell tenni a kapitalizmust. Szabályozott kapitalizmus azonban csak szavakban létezhet, mivel szabályozni ugyan sokmindent lehet a kapitalizmusban is, de a tőke nem tartozik ebbe a kategóriába, sem nemzeti, sem nemzetközi szinten. A tőkét az erkölccsel egyesíteni pedig egyszerűen lehetetlen, ennek már a hangoztatása is megtévesztő, és még a szót is kár rá vesztegetni. A tőke "erkölcsét" egyébként jól szemlélteti, hogy a napjainkban ugyancsak az itt elemzett okokból súlyos pénzügyi válságba került Görögországnak a nemzetközi nagytőke képviselői azt javasolták, hogy adja el az épületeit, cégeit, szigeteit, sőt az Akropoliszt is, és akkor kijuthat a válságból. De itt a saját példánk is: mozgó kamatlábra vetettek fel velünk kölcsönt, ezért hiába fizettük már vissza többszörösen a tőkerészét, az adósságspirálból nem tudunk kikeveredni, sőt az adósságunk egyre nő. Lehet itt egyáltalán erkölcsről beszélni?

Nálunk mindezzel párhuzamosan másik "erkölcsös" törekvés is megfigyelhető: a vad-kapitalista jelenségeket nem a rendszer, hanem személyesen egyes "kommunis-tákból" lett kapitalisták személyes erkölcstelenségének a terhére próbálják írni. A szóban forgó "kapitalistáink" erkölcséért tényleg nem tenném tűzbe a kezemet, de azt, hogy ma mindenféle erkölcstelenség lehetséges, azért mégsem lehet "posztszocialista" következménynek tekinteni, hanem csak a jelenlegi rendszer sajátjának. Ezért végső soron ez a törekvés is e rendszernek az önvédelmi reakciója az egyre határozottabban megnyilvánuló népi elégedetlenséggel szemben. Mindebből ki vonhatna le más következtetést, mint hogy a kapitalizmus ügye nem áll valami jól.

De menjünk tovább, önmagunkhoz közeledve. A közelmúltban a BBC Világszolgálata 27 országban végzett felmérése szerint csak a megkérdezettek 11%-a vélte úgy, hogy a kapitalizmus jól működik, 23%-a javíthatatlanul elhibázottnak tartotta a szabadpiaci kapitalizmust. Az amerikai Pew Research Center pedig a múlt év végén tizennégy országban végzett közvélemény-kutatást a legutóbbi két évtizedről. Eszerint a magyarok 77 %-a elégedetlen a demokráciával, 72%-a rosszabbul él, mint a szocializmusban. Az IMD Gazdaságkutató adatai szerint pedig a leromlott kormányzati munka miatt drámaian csökkent a versenyképességünk: 57 ország közül a 2005-ös 31. helyről a 45.-re estünk vissza. Ennek ellenére az OECD idei ország-jelentése fenyegetően szögezi le, mindegy milyen lesz a következő magyar kormány, az elődje által kikövezett úton kell továbbhaladnia. És már a magyar nagytőkések is (vagy a mögöttük álló multinacionális cégek?) minden felkérés nélkül megfogalmazták a hatpontos programjukat a következő kormány számára! A Budapestre akkreditált európai nagykövetek egy csoportja pedig párját ritkító módon, a belügyeinkbe durván beavatkozva, nemrég közös nyilatkozatban ítélt el néhány közbeszerzési döntést, mivel nem azok javára szólt, akiknek ők, a diplomáciai szabályokat megsértve, lobbiznak. Tették ezt akkor, amikor az ő országaikban is sorra robbannak ki a megvesztegetési és korrupciós botrányok annak ellenére, hogy az ő viszonyaik már stabilabbak, a szereplőik tapasztaltabbak, s nemcsak kidolgozták, hanem már jól be is gyakorolták a kétes ügyek elmismásolásának az eljárásait. Közben a valóság az, hogy az Európai Bizottság tavaly novemberi jelentése szerint a teljesen szokatlan és indokolatlan mesés adókedvezményeken túl Magyarország adja a legtöbb állami támogatást a multinacionális cégeknek, nevezetesen 2009-ben 682 milliárd forintot, azaz a GDP 2,38 %-át, a legtöbbet az EU-ban! Bogár László számításai szerint – az utóbbi 21 év során ezek a vállalatok mintegy hatezer milliárd forinttal több támogatást kaptak, mint amennyit adó, vagy járulék formájában befizettek a magyar államkasszába. 2008-ban pedig az összes megtermelt profit 92%-a a multinacionális cégeknél halmozódott fel, amelynek nagy részét minden ellenőrzés nélkül kivihették az országból! Mi vagyunk részükre az igazi adóparadicsom.

Mindezek fényében és az ugyanezen irányba mutató, de itt fel nem sorolható számtalan tény láttán, az objektivitásnak valamennyire is helyet adó elemzés nem tagadhatja, hogy országunk gazdasági, politikai, egészségügyi, oktatásügyi, szellemi-erkölcsi állapota hasonlíthatatlanul rosszabb, elmaradottabb, züllöttebb – és vég nélkül sorolhatnánk a jelzőket – mint a rendszerváltás előtti évtizedekben volt.  És akkor még nem is szóltunk a legsúlyosabbról; arról, hogy mindezek eredményeképpen, több mint ezeréves történelmünk során országunk ma ismét gyarmati helyzetbe került. A Gyurcsány-Bajnai kormány naponta bizonyítja is, hogy nem más, mint a gyarmatosítók helytartója. Ezért hát – nem árt ismételni és ismételni – a rendszerváltás nem megkérdőjelezhető, de annál inkább a kialakult globalista, fonák magyar "sajátosságokkal" is megtűzdelt vadkapitalizmus létjogosultsága. Ezen belül elég visszagondolni olyan konkrétumokra, hogy a Németh-, de főleg az Antall-kormány primitív politikai revansizmusból szétverte a szövetkezeteket, pedig a szövetkezet olcsón termel és jót. Úgy tett, mintha nem tudná, hogy a kistermelés csőd, mert drágán termel, ha jót is. Ezért van, hogy ma közel 240.000 magángazdaság a bukás szélén áll, a szükséges kormányzati segítséget sem kapja meg, s az Európai Unió vezető gazdaságai pedig nem támogatják a versenytársak kialakulását a legutóbb csatlakozott tagállamokban, inkább juttatásokat cseppentgetnek nekik, hogy a végzetes következményekkel járó parazita életmódra késztessék. Ebből adódnak olyan észveszejtő jelenségek, hogy a sokezer kilométerről hozott élelmiszer, paradicsom, fokhagyma, stb. olcsóbb, mint a magyar. Ugyanakkor a minősége meg sem közelíti a magyart, s ráadásul tele van az egészségre ártalmas vegyszerekkel. Eközben a még megmaradt, kiváló minőségű magyar termékeket Nyugatra exportáljuk (akarom mondani, exportálják a multinacionális vállalatok busás haszonnal), ahol szívesen fogadják, és kereslet van irántuk. De az értelmetlen, kiiktatandó gazdasági revansizmusra és a tőke telhetetlenségére utalnak azok az ismert jelenségek is, hogy a közműveket, a közszolgáltatásokat is privatizálni, kis vállalkozásokban akarják működtetni. Az úgy nevezett kiszervezés a tendencia, melynek keretében a minisztériumok külsős cégeket szerződtetnek a saját feladataik ellátására, így pl. a Honvédelmi minisztérium őrző-védő társaságot a saját objektumai védelmére, stb. Itt ma minden a feje tetejére állt. Mindezért a legszigorúbb szabályos elszámoltatás teljesen törvényes lenne, ha akadna olyan erő, amely képes ennek a megvalósítására.

Ne áltassuk hát magunkat. Tagadhatatlan, hogy a tőkésrendszernek ez a neoliberális, mindent elnyomó, gátlástalan, gyarmatosító, globalista változata vitte, és viszi gazdasági romlásba az országot, tette és teszi lehetővé, hogy minden törvényi felhatalmazás nélkül külföldnek kiárusítsák, privatizálják (magyarul: ellopják) közös javainkat, intézményesítsék a korrupciót, egyszóval a vadkapitalizmust. A szemünk előtt szétverte és szétveri a közigazgatást, a közoktatást, az egészségügyet, elterjesztette, és terjeszti a kábítószerezést, ajnározta és ajnározza a homoszexualitást és mindenféle természetellenes másságot, nyilvános, egyre erőteljesebb támadásokat intézett és intéz a kereszténység ellen, testileg és erkölcsileg lerontotta és lerontja a fiatalságot, hogy ne legyen képes az ország, a nemzeti érdekek védelmére, engedte és engedi a természet tönkretételét, s képtelennek bizonyult az állampolgárai biztonságának szavatolására. Ez utóbbinál maradva, emlékezzünk csak rá, hogy az előző rendszerben egyetlen őrző-védő szolgálat sem volt, mégis volt biztonság; ma ellepik az élet minden területét (láttuk, még állami intézményeket, minisztériumokat is ők őriznek), a legtöbbször fennhéjázóan és durván viselkednek velünk szemben, s éppen az egyik okát képezik annak, hogy állampolgári biztonság nem létezik. De az állampolgáraink által eltartott és most egymást magyarellenességre uszító kisebbségek és másságok is naponta aláznak meg, tesznek tönkre, sőt ölnek meg magyarokat, de sem a rendőrség, sem az igazságszolgáltatás nem áll a helyzet magaslatán. Ez a rendszer családokat tesz utcára télvíz idején, alultáplálja a gyermekeket, akiknek az iskolában lelket mérgező hazugságokat tanít történelem gyanánt, kórházi széfeket tesz kötelezővé, miközben egy egyszerű vérvizsgálatra is hónapos határidőket szab, az influenza-hisztériával súlyos pénzeket juttat a kiváltságosak zsebébe, s úgy állítja be, hogy mindez így van rendjén. Eredménynek állítja be (pedig ez az egyik legnagyobb bajunk), hogy a hazánkban ma még folyó termelés kb. 90 %-át mintegy kéttucatnyi multinacionális cég adja, de eltitkolja, hogy a behajtott adó ugyanilyen százalékát a még meglévő magyar kis- és középüzemek, valamint az állampolgárok fizetik be.

Emlékezzünk rá, Antall József egy őszinteségi pillanatában kijelentette, hogy az adók – akkor még csak – 70%-át a bérből és fizetésből élők fizetik be, és ez a statisztikában is megjelent. Mindezt sürgősen zárolták, s azóta a KSH katonai üzemként működik; parancsra készíti a statisztikát. Ehhez jön még a sokasodó gyanús ügyek titkosítása, amit a napokban, jelek szerint általános egyetértés mellett még tovább szigorítottak, ami enyhén szólva nem megnyugtató, mert eleve megnehezíti a bűnösök kilátásba helyezett elszámoltatását. Teljes az elidegenedés; azok elől titkolódznak, akik az érdekeik képviseletére választották őket! A rendszerváltás árán túl tehát a saját becstelenségeik árát is a néppel, azokkal fizettetik meg, akiknek ahhoz semmi köze nem volt és ma sincs; akkor is kizárták, és ma is kizárják őket a valamennyiünket érintő döntésekből, a nemzetellenes bűnöket elkövetőket pedig mentik. Az így kialakult rendszer összességében véve tehát még annál is kevésbé bizonyult alkalmasnak a nemzeti érdekeink és értékeink védelmére, mint az előző rendszer. Kornai Jánostól olvastam egy idézetet, mely szerint egy hazai felmérésben megkérdezték a lakosságot, egyetért-e Churchill állításával, hogy „a kapitalizmus nem tökéletes, de a létező rendszerek közül az emberek élete mégis ott a legjobb”. Az állásponthoz 1992-ben a megkérdezettnek mindössze 31 százaléka csatlakozott. A csúcspont 1998-ban volt, amikor az arány megnőtt 36 százalékra, azóta egyre kisebb lett, és 2007-ben 25 százalékra csökkent. A tendencia egyértelmű. De, ismétlem, értsük jól a tényeket: mindez nem az előző rendszer védelme, hanem a jelenlegi minden tekintetben deformálódott rendszer bírálata.

 

De vajon kik azok, akik vállalják ezt a dicstelen szerepet, holott népünk és országunk szolgálatára esküdtek fel? Azok, akik szinte dicsekvően ismerik el, sőt terjesztik is a hírközlő eszközökben, hogy kormányzás helyett lopnak, csalnak, hazudnak, a demokrácia helyett a diktatúra felé tartanak, a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, azaz a tőke igényeinek elébe menve, nemzetietlen és népirtó politikát folytatnak. Láttuk, mindezt álcázásul eleinte szociális piacgazdaságnak, később reformnak nevezték, de mára már mindkettőt elfelejtették. Róluk akaratlanul is Nietzsche előrelátása csapódik az eszünkbe: „Közel a legmegvetendőbb emberek ideje: Azoké, akik már meg sem tudják vetni magukat, a nyüzsgő és mocskos fajtájú embereké”. S valóban, az új rendben a régi rendszerben alakoskodó olyan emberek lehettek miniszterek, sőt még miniszterelnökök is, akik bizonyítottan törvénytelen úton jutottak vagyonhoz és hatalomhoz, s akik ellen nem is egy per folyt, amelyeket azonban hagytak elévülni, vagy elnézőek voltak velük szemben, miközben az elkeseredett kődobáló fiatalokat szinte statáriális eljárással ítélték el. Tőlük nem is várhatunk mást. Ők a kiárusítás, az eladósodás hívei, a feketejánosok, akik már a szocializmusban meghirdették, hogy érdemes eladósodni, "mert a hitelező vigyáz az adós egészségére". Sokan akkor is tudtuk, de mára mindenki tudja, többek között ez az akkori vezetés által fel nem ismert hazugság sodorta nemzetünket a tönk szélére. De naponta a saját bőrén tapasztalhatja mindenki, ezért véssük végre kitörölhetetlenül az agyunkba: a hitelezőt semmi más nem érdekli – a legkevésbé az adós egészsége – csak a profit. Ezért van, hogy idestova három évtizede, azaz a társadalmi rendszertől függetlenül, egyebet sem hallunk, mint azt a hazugságot, hogy "többet fogyasztottunk, mint amennyit megtermeltünk", emiatt megszorításokra van szükség, de ettől majd jobb lesz.

Ezzel szemben egyre rosszabb lett, és nincs is kormányzati törekvés a kilábalás beindítására. Az egy keresőre jutó reálbér ma alacsonyabb, mint harminc évvel ezelőtt volt, az adósságunk viszont százmilliárd dollárral magasabb, ráadásul eltűnt körülbelül kétszázmilliárd dollárnyi közvagyon! Tehát még a Kádár-rendszer utolsó időszakában kialakult gátlástalan szűk kis szocialista-neoliberális réteg (amely más szavakkal is jól meghatározható lenne), a kisiklatott rendszerváltás álcázott motorja, kisajátította a hatalmat, nemzetellenes politikát folytat, és kiszolgáltatja, kiárusítja országunk, nemzetünk anyagi és erkölcsi érdekeit, értékeit. Egyik vezéralakjuk Gyurcsány Ferenc, aki az ismert káros tevékenységén túl mind hazai, mind nemzetközi fórumokon nemegyszer leantiszemitázta a magyar népet. Azon nem csodálkozunk, hogy az MSZP vele egy húron pendülő elitje mégis mellé áll, de megdöbbentő, hogy akadnak más védelmezői is. Csernok Attila, aki a "168 órában" államférfinak titulálta, a magánkiadásban megjelentetett "A valóság erejével" című könyvét – amelyben, és a "Komáromi pontonhíd" című első kötetében, megkérdőjelezi a magyar történelem szinte minden pozitív eseményét – azzal fejezi be, hogy "Magyarország nem érdemelte meg Gyurcsány Ferencet"! Rangon aluli lenne ilyen vakbuzgó áradozással vitatkozni. Eszembe jut azonban róla Aczél Györgynek (aki a nagyon hasonló hangzású "Eszménk erejével" címmel írt könyvet) egy nyilvános beszélgetésen kifejtett véleménye, miszerint a magyar kultúrában létezik Déry Tibor alkotóművészete, és azon belül a magyar irodalom. Ez az igazi szélsőség. Az ilyen elfogultságokkal nincs is mit kezdeni, hiszen szerzőik olyan egyszerű szellemi műveletre sem képesek, hogy helyesen fogják fel a rész és az egész viszonyát. (Ezt a témakört is ki lehetne fejteni más szavakkal).

Végül, nem lenne teljes a kép, ha nem emlékeztetnénk rá magunkat, és mindenkit, hogy ezt a szocialista-neoliberális elitet is jórészt Nyugatnak "köszönhetjük". A rendszerváltást követően ugyanis Nyugat nem a természetes szövetségesének számító jobboldalt segítette hatalomra, hanem a korábbi ellenségét, a baloldalról hozzá átállókat. Jobban bízott az árulókban, tudván, hogy könnyebben kézben és féken tudja tartani őket. A maga szempontjából igaza is volt. Ez a legtökéletesebb történelmi példa arra, hogy a tőke politikájában nincs barátság, nincsenek elvek, csak érdek.

 

Ma tehát a nemzetközi tőke a mindenható, holott – talán nem árt erre sem emlékeztetni – az emberiség története folyamán nem is mindig létezett tőke. Az ember, az élete megkönnyítésére kigondolta a pénzt, amely működött is mindaddig, amíg egyesek kizárólagos hatalmukba nem kaparintották a kibocsátását, és fedezet nélküli tőkévé nem manipulálták. Nálunk ma ezeknek a képviselői vannak hatalmon, és – egyéb alantas indíttatásoktól is fűtve – vívják háborújukat a nemzet ellen, ahogy Jelenczki István azonos című filmje cáfolhatatlanul bizonyítja. De a lényegre mutat rá Molnár Tamás, USA-ban élő magyar filozófus napjainkra vonatkozó megállapítása is: "A pénz minden dolog mozgatórugója lett. Az összeharácsolt anyagi 'jólét' az öncélú pénzcsinálásra és pénzforgásra épül, az anyagi dolgok megszerzésére, az álságos és felfokozott szükségletek beszerzésére és kielégítésére koncentrál. A pénz hajszolása válik az élet egyetlen szánalmas céljává. Az élet egy örök bevásárlás aktusává silányult, ahol a véglényeket már csak bér, adó, jutalom, juttatás formájában irányítják, miközben maga a munka is elvesztette egyediségét, művészi élményét, hitelességét és hivatástudatát. … A pénz, a haszon, a kamat lesz a világ dicsősége és csúcspontja, ahol az életfenntartás eszközei fölébe kerekednek magának az életnek." Mindezen belül jellemző, hogy elsősorban a kétkezi munkásokat alázzák meg; a banktisztviselők mindig később kerülnek sorra, ha sorra kerülnek egyáltalán. Hiszen látjuk, válság idején először a munkásokat bocsátják el, akik nemhogy végkielégítést, de még a saját fizetésüket sem kapják meg. Mivel azonban a tőke egyetlen célja a haszon, ehhez pedig másokat minden lehetséges módon ki kell zsákmányolni, ami viszont az elnyomorodásukkal jár, ezzel a saját sírját ássa, hiszen belőlük, a munkájuk kizsákmányolásából él; de az egész pénzügyi rendszer továbbra is ugyanazon szabályok szerint működik, mint a válság előtt, így csakis újabb válsághoz vezethet, más szóval szüntelenül újraszüli "a kommunizmus veszélyét". Ezért a globalizmus kapitalizmusa a válságból sohasem lábal ki, akkor sem, ha annak egy-egy adott pillanatban nem látszanak olyan nyilvánvaló jelei, mint a közelmúltban. Csak helyi és tüneti gyógymódot tud alkalmazni, önmagát képtelen radikálisan megreformálni (Ez az un. szocializmusnak sem sikerült, bár éppen a magyar gyakorlat, talán nem is teljesen eredménytelenül, legalább megpróbált elindulni ezen az úton), legfeljebb bizonyos körülmények szerencsés egybeesése folytán, és időszakonként, egyes országoknak a világfolyamatoktól való viszonylagos elszigetelődésének köszönhetően, stabilizálódik. Azt is el kell ismerni, tehát, hogy bár a társadalmi lényege azonos, de a kapitalizmusnak többféle modellje lehet; még azt is mondhatnánk, annyi, ahány tőkésország, és láttunk már példát arra is, hogy átmenetileg tényleg teremthet jóléti társadalmat (Svájc, Svédország, a volt NSZK).

A magyarországi kapitalizmus azonban ettől messze áll. Nincs is ezen mit csodálkozni. Az említett "elit" erők az esetleges reformokat kivitelezhető államot is kisajátították; csak a saját szűk kis csoportjuk, s rajtuk keresztül a nemzetközi nagytőke érdekeit védik. Hirdetik, hogy az állam korlátozza és torzítja a piacot, de egyre inkább az bizonyosodik be, hogy ez fordítva igaz. A legyengített nemzeti állam ellenőrzése alól kiszabadult tőke mindenhol és mindig egyforma; azon túl, hogy csakis az értéktöbblet érdekli, a másik fő jellemzője, hogy nincs nemzetisége. Bár ez is minden kétséget kizáróan így van, azért ne feledjük, hogy a tulajdonosaiknak bizony van nemzetisége! Sokan jogosan bírálják hát a nemzetközi zsidó nagytőkét, mert a profit utáni kíméletlen hajszájában egyben az emberség és az emberiség fölé emeli a tulajdonosaik zsidóságát is. De ettől a zsidó nép nem lesz sem gazdagabb, sem tiszteltebb. Csak a nemzetiség nélküli tőke hízik. Az Európai Unió gyakorlata is azt erősíti meg, hogy a gyarmatosító, globalista vadkapitalizmus sohasem volt, és nem is válhat az értékek világává, mert a természeténél fogva csak az érdekek, a haszon világa tud lenni. Ezért jelenti minden nemzeti halálát; a nemzetgazdaságét, a nemzeti kultúráét és végső soron a nemzetét. Magyarországon ma ennek okán tartunk itt, no meg azért, mert a szocialista-neoliberális elit példamutató, de tőlünk elidegenülő kis Európát szeretne teremteni Magyarországon, ahelyett, hogy példamutató magyar Magyarországot teremtene Európában. (Andor László most kinevezett magyar biztos egyik első nyilatkozatában azonnal közölte, hogy ő nem a kormányt fogja képviselni, hanem az uniós politikát érvényesíti, akár a kormánnyal szemben is!) A politikai iránytű a rendszerváltás óta is rossz irányba mutat.    

 

Mindennek országunkban immár történelmi folyamatosságot képviselő sajátosan szélsőséges megnyilvánulásai is vannak. Ezt példázza, hogy az Országgyűlés utolsó munkanapján az MSZP, az SZDSZ, és a hozzájuk csatlakozó mai MDF ismételten kimutatta a foga fehérjét, látványosan és egyértelműen leleplezte önmagát. Megszavazták a jogilag megfoghatatlan és értelmezhetetlen holokauszt-tagadást három év börtönnel büntető BTK-t módosító javaslatot, és a köztársasági elnök – Igencsak kellemetlen meglepetés! – egy okszerűtlen magyarázkodás közzététele mellett, alá is írta. (Pedig ilyen törvény még az EU 27 tagállama közül is csak hétben létezik. Spanyolországban 2007-ben eltörölték. Az USA-ban nincs is.) Nekik nem a körülöttünk, vagy Európa távolabbi részein, sőt az országon belül is eluralkodott magyarellenesség elleni harc a fontos, hanem egy idegen ország, Izrael túlhaladott múltbeli problémája, amelynek állandó felmelegítésével úgy Izrael, mint a különböző országokban élő zsidó diaszpóra újabb és újabb anyagi és egyéb előnyöket akar kicsikarni a világ minél több országától. Azaz, ennek a múltbafordulásnak is jövőbeli anyagi céljai vannak. Magyar szempontból az égvilágon semmi értelme. Hacsak az nem, hogy a szocialista-neoliberális képviselők ismét bizonyították, hogy nem a magyar népet, nem az országunk érdekeit képviselik a magyar Országgyűlésben, de ezt enélkül is régen tudjuk. Nekik nemcsak nem fájnak Magyarország sebei, hanem még újabbakat is ejtenek rajta. Ugyanis máskor sem láttuk egyetlen jelét sem annak, hogy egyáltalán "észrevették" volna az említett tomboló magyarellenességet, a népirtást, sőt, ami főleg az SZDSZ-t illeti, mintha ők lennének ennek a baljós törekvésnek az élharcosai. Nem egyszeri jelenségről van szó. Sorozatban közlik, hogy semmi olyanra nem jut pénz, ami a lakosság helyzetét javítaná. Mégis 2007. november 27-én Hiller István a holokauszt miatt – amihez a csendben halálra ítélt, és a még életben maradott magyaroknak semmi, de semmi közük – újabb 21 millió dolláros támogatást nyújtott a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz). A magyar népnek – de szinte akármely más népet is említhetnénk – ki és mikor fog kártérítést nyújtani a történelmi szenvedéseiért, amelyek nem sorolhatók hátrább más népekénél? Ez év januárjában pedig a kormány a történelmi egyházak megértését kérte ahhoz, hogy a szerződéses finanszírozásukat pénzhiány miatt nem tudja teljesíteni, de ugyanakkor a Mazsihisznek – amely még csak nem is egyház! – újabb kétszázmillió forintot juttatott megállapodáson felül. Az ilyenfajta indokolatlan részrehajlás csak újabb és újabb alaptalan követeléseknek nyit utat. Chicagóban kilencvenöt zsidó túlélő utód nemrég azzal a megbotránkoztató követeléssel állt elő, hogy a MÁV fizessen nekik fejenként tizennyolc és félmilliárd forint (!) kártérítést, mert elődeiket magyar vagonokban szállították a német koncentrációs táborokba. A morbidságig merészkedő szégyentelenség és telhetetlenség nem ismer határt. Ha a békés, jobb és szebb közös jövő érdekében valaminek egyszer s mindenkorra véget kell vetni ebben az országban – de a világban is – akkor az ilyen jogtalan, ízléstelen kivételezés az. Csak remélhetjük, hogy a Fidesz-KDNP-kormány a magyar méltóság szempontjából kezeli ezt a kérdést is, felszámolja ezt az alantas anyagi érdekeket is követő szellemi terrorizmust. Ugyanis a legnagyobb tárgyilagosság mellett is csak azt szögezhetjük le, hogy az említett ügyek szereplői nincsenek a józan eszüknél: ők maguk közösen – akik adják, és akik kapják a jogtalan előnyöket – provokálják ki a jogos antiszemitizmust. Ne rökönyödjenek meg a holokauszt-törvényhozók, van ilyen is, és éppen ők maguk dolgoznak az erősítésén – még az is lehet, hogy tudatosan, manipulációs célokkal – s aztán panaszkodnak miatta azokra, akiknek az égvilágon semmi közük az egészhez, sőt még arra is törvényt akarnak hozni, hogy szóvá se tehessék.

E törvénymódosítás egyébként eleve jogi képtelenség, hiszen meg sem fogalmazza a saját tárgyát, azaz, hogy mi a holokauszt, vagy mit kell annak tekinteni; ezzel jogi értelemben, közvetve és közvetlenül is, maga a törvénymódosítás tagadja a holokausztot. Vagy úgy képzelik, hogy majd minden előre gondosan kiválasztott ítélkező a saját elfogultsága fokának megfelelően eldöntheti, hogy ő mit tekint holokauszt-tagadásnak, és tetszés szerint büntethet? Ez maga az orwelli állatfarm világa, ha nem rosszabb. E törvénymódosítás bármilyen gyakorlati alkalmazása tehát csakis és teljesen mértékben önkényes, azaz törvénytelen lehet, mint ahogy maga az indíttatása is tekintélyuralmi és hatalmaskodó meggondolásokból fogant. Ráadásul tárgytalan is, hiszen a holokausztot nálunk nem tagadják; egyes történelmi tényekről és adatokról pedig miért ne lehetne vitatkozni? A politikai nézetek kirekesztésének törvényesítése eleve emberek ellen irányul, hiszen a nézetek önmagukban nem léteznek, emberek képviselik őket. De a leglényegesebb, amit joggal ellenez mindenki, hogy az izraeliek és a zsidó diaszpórák mások terhére több mint félévszázad múltán is további anyagi előnyöket követelnek a holokausztért, s ezzel éppen önmaguk alacsonyítják le kétes anyagi szintre. Ennél jobban nem is lehetne tagadni a holokausztot. A képtelenségeknek e sorozata mindennél beszédesebben mutatja, hogy itt nem az áldozatok iránti tiszteletről, még csak nem is politikai kérdésről, hanem kicsinyes, anyagi érdekeket követő, s adott esetben egyben magyarellenes ügyeskedésről van szó, amit, és e törekvéseket bármilyen módon pártolókat, a legkeményebben elítélhetünk és remélhetőleg felelősségre is vonhatunk. 

Senki nem akarja mások történelmi bűneit mentegetni, vagy egy másik nép szenvedéseit tagadni, de sajátunkká se tegyük egyiket sem, még szavakban sem, nemhogy a magyarságot megalázó törvény formájában! Aki nem így gondolkodik, azokat ne válasszuk meg az érdekeink képviseletére, hanem távolítsuk el a bizalmunkból származó hatalomtól minél messzebbre. Ez nemcsak elvitathatatlan jogunk, hanem megkerülhetetlen és elodázhatatlan kötelességünk.   

A magyarság megmaradásának biztosítása miatti kényszerhelyzetben mostantól nekünk is jobban meg kell nézni, hogy ki kicsoda, szakmailag mit tud, és mire képes. Ők is alaposan megnézik, hogy kit fogadnak be maguk közé. Ezért ne vegye ezt senki semmiféle anti- izmusnak, mert nem az, de minden döntési lehetőségtől messze kell tartani azokat, akik Magyarországon a magyarság, s ezzel az emberség fölé emelik a kisebbségi, mivoltukat, vagy a másságukat, s mindent, ami nem természetes, mindenkit, aki nem magyar. Sem a történelmi múltra, sem a származásra hivatkozva nem szabad előjogokat követelni, vagy nyújtani; csak akkor lesz társadalmi béke, ha a jogait és a kötelezettségeit tekintve mindenki egyenjogú állampolgár, ideértve azokat is, akik nem magyarok, illetve nem magyarnak, vagy nem csak magyarnak tartják magukat. Azt azonban nekik is szó nélkül tudomásul kell venniük, és alkalmazkodniuk kell hozzá, hogy magyar Magyarországon élnek. Ne kerülhessenek előtérbe azok, akik gátlástalanul csak a saját, vagy egy szűk kis csoport boldogulását keresik. És ebben se lásson senki semmiféle diszkriminációt, mert valójában az egyén is – minden egyén! – csak akkor boldogulhat, ha az ország boldogul. A mindenkori kormánynak pedig azt kell tudomásul vennie, hogy aki az ilyen és hasonló vérlázító igazságtalanságok ellen tiltakozik, az nem szélsőséges, nem antiszemita, nem nacionalista, hanem magyar hazafi. Azok ellen kell törvényt hozni, akik ezekkel az elvekkel szembehelyezkednek.

 

Nekünk az országunk feltételeinek, népünk, nemzetünk érdekeinek megfelelő úton, nevezzük magyar útnak, kell haladnunk, s ezen belül azt kell elérnünk, hogy a tőke, az üzlet maradjon a piacon – bár éppen a mostani válság során tapasztaltuk, és a következményeit még ma is nyögjük, hogy ott is megbukott – de semmiképpen ne engedjük behatolni az oktatásügybe, az egészségügybe, sem a szellemi és a kulturális területre. Első lépésként éppen a szellemi (és testi) rombolást kell megállítani, az elbizonytalanított társadalmat a helyes vágányra állítani, ami – persze – nem jelentheti azt, hogy a gazdaságival várni lehet.

Rendet, magyar rendet kell teremtenünk, mert nélküle a pusztulás vár ránk. Gátat kell vetni a kívülről érkező és a belülről fakadó, de azonos irányba mutató bajoknak. Mindent túléltünk, jelenlegi problémáinkat is túl fogjuk élni, csak azt nem, ha az önfeladás útján haladunk. S mert erre az útra már-már rákényszerítettek bennünket, a mostantól remélhetőleg kedvezőbbé váló helyzetben, senki ne adja fel a harcot, mert azzal nemcsak önmagát temeti, hanem a nemzetet is. A neoliberális globalista pénzügyi rendszer világméretű összeomlása, a világméretű korszakváltás közeledése, lehetőséget kínál rá, hogy most ne csak egyszerű kormányváltásra kerüljön sor, hanem a nép fokozatosan a kezébe vehesse a saját sorsának irányítását. Ez politikai harc kérdése, de a magyarság fennmaradásáért társadalmi rendszertől függetlenül küzdeni kell, s e harcot nem időszakosan, hanem folyamatosan, szüntelenül kell vívnunk itthon is, a világban is. A magyar értelmiségnek végre e harc élére kell állnia, és győzedelmesen végig kell vinnie. Ehhez elengedhetetlen, de most már nem elegendő egyszeri, akár eléggé nem is igazán méltatható bátor és jó kezdeményezéseket tenni (Csoóri Sándor: Márciusi Charta, Csurka István: A kilábalás programja), hanem folyamatos és széleskörűen egyeztetett, a civil szervezetekre is támaszkodó politikai akciókra van szükség. Ez az állam sem gondoskodik rólunk, sem pedig a nemzetünkről, ezért még inkább felelősek vagyunk önmagunkért és a nemzetünkért.

 

Az új kormánynak pedig, amely azt ígéri, hogy "a nemzeti ügyek kormánya" lesz, minden támogatást meg kell adnunk, sőt előlegeznünk az ilyen irányú világos törekvéseihez, de a kormánynak ezt a legelső lépéseivel vissza is kell igazolnia. Ha nem ez történik, hanem továbbra is a politikai csatározás, a súlyos problémák megoldása helyett a pártpolitikai taktikázás folytatódik, a kormány és a nép nem talál egymásra. Ahhoz, hogy ne ez történjen mindenekelőtt a kormánynak kell, tudatában lennie, hogy a neki van szüksége a népre (hiszen láttuk, olyan rendkívüli helyzetben lesz, mint talán kevés más kormány), nem a népnek a kormányra, és hogy a kormányzás nem uralkodás, hanem a nép, az ország öntudatos és egyben alázatos szolgálata.

 

Mindazoknak pedig, akik a kapitalizmust akarták és akarják, egy zokszavuk nem lehet a magyarországi vadkapitalizmusra. Mint kapitalizmust nem bírálhatják, hiszen, az előbbiekben láttuk, e mivoltában tökéletesen működik, a saját lényegét adja minden egyes vonatozásban. A nemzet, az ország, az egyén kiszolgáltatottsága ma sokkal nagyobb, a mozgástere pedig sokkal kisebb, mint az előző történelmi korszakban. A rendszer nem képes, politikai akarata nincs rá, hogy megoldja a nép problémáit. A múlt rendszerben emberarcú szocializmusról, meg egyenlő esélyekről beszéltek, s talán törekedtek is rá, de egyik sem valósult meg. Emberarcú kapitalizmusról azonban még csak nem is hallunk, sőt a jelek szerint – ha hallgatólagosan is, de – a kapitalizmus vállalja az embertelen arcát, és kifejezetten az egyenlőtelen esélyeken alapul. Most azonban mindezzel együtt kell élnünk. Ezért érthető, hogy önmagában ez a tény, s e tény láttán tett vitathatatlan megállapítások, a levonható sajnálatos következtetések fájdalmat okoznak azoknak, akik a rendszerváltással őszintén jobbat akartak országunknak, nemzetünknek. De úgy nekik, mint azoknak, akik eltűrik a vadkapitalizmust, vagy azoknak, akik felültek a jól hangzó hazug ígéreteknek, s most mindenezek láttán fanyalognak, vagy képmutatóan nosztalgiáznak, joggal válaszolhatnánk a saját kérdésükkel: Mit akarsz? Kapitalizmus van!

 

Csakhogy ezzel mi sem mennénk semmire! Ezért nem tesszük, s ne is tegyük. Inkább azt mondjuk, mindenekelőtt embernek kell lennünk, és maradnunk, ezért a jelenlegi társadalmi rendszer iránti elkötelezettségünktől, avagy szembenállásunktól függetlenül, a kormányzati szempontból most kedvezőnek tűnő helyzetben fogjunk össze, és együtt tegyünk a valamennyiünk érdekében álló változásokért, segítsük elő, hogy országunk végre rátérhessen a senki ellen nem irányuló magyar útra!

 

                                                                           Sütő Gábor

                                                                  nyugalmazott nagykövet

 

(Havi Magyar Fórum, 2010. Április.)

 

 
 
A goj
 
 
A goj a harmincas évek közepén született egy neves-nemes nagykun városban, a Hortobágy szélén, s itt is nevelkedett. Mindig magyarnak tartotta magát. Álmában sem gondolta, s évtizedeken át még csak nem is sejtette, hogy a magyarsága okán ő egyben valaki más is. Lehetett volna bármely más esemény, de történelmi véletlenként a kubai forradalom segítette hozzá, hogy megtudja: márpedig ő goj is. – Mármint a nem-gojok szemében.
De – nagykunul szólva – Ne vágjunk a dógok elibe. Mennyünk csak szípen sorjába!
            A második világháború befejeződésekor tudta meg azt is, hogy munkáscsaládban született, mivel az édesapja cipészsegéd volt. Egyébként ő maga is csak azzá válhatott volna, vagy legfeljebb cipészmesterré, ha az akkor született új rendszer egy-két évig nem adja igaz önmagát, és népi káderként nem emeli ki. A megkésve tudatosult munkás származását csendes büszkeséggel elfogadta, mert abban a városban, így az ő szemében is, a munkás a dolgozó embert jelentette, s e tekintetben nem is különböztette meg a munkást a paraszttól, vagy az értelmiségitől. Inkább érezte, mintsem tudta, az a fontos, hogy mindenki becsületesen dolgozzon a maga munkakörében. És az emberek akkor még ezt is tették. Boldogultak is. A családjában mindenkinek a tiszteletére tanították, semmiféle megkülönbözetést nem neveltek belé. A goj szót nemcsak nem ismerték, hanem életükben nem is hallották.
            A család igen szerény körülmények között élt, de áldoztak – szó szerint áldozni kényszerültek – az iskoláztatására. Nem tanult rosszul, és már az elemi iskolában ösztönösen fel-felfigyelt rá, hogy a felnőttek időnként valamiféle rejtélyes politikáról beszélgetnek. Kíváncsiságból egyszer ki is vette a könyvtárból Sztálin "A leninizmus kérdései" című – ma már tudja, hogy szándékosan leegyszerűsített politikai nyelvezeten megírt – könyvét, mégis alig értett meg valamit is belőle. Csak az maradt meg benne, hogy van egy másik világ is, mint amiben a közelmúltig ő élt. Vak tapogatódzás volt ez, de állandóan ott lappangott benne és körülötte. Azt sejtette, hogy az úttörőség valamilyen módon már politika, de ő inkább szórakozást, gyermeki barátkozást, összefogást látott benne. Széthúzásról ott és akkor szó sem volt. Aztán jött a nagyhírű református nagykun gimnázium nemzetközileg elismert nyelvész igazgatójával, Gaál Laci bácsival és kiváló, országosan ismert tanáraival. Régi vágású, de a korral haladni akaró átszakosodott – angolró
 
Cikkek

Következő 20 cikkElőző 20 cikk

A goj.

  2008.11.17. 21:18
Ki a goj?

Megtévesztő és megtévesztett jobboldal-baloldal

  2008.09.23. 21:48
A jobb- és baloldal fogalom elvesztette az eredeti értelmét, más politikai tartalmat kapott.

Történelemhamisitó történészek

  2008.09.23. 21:44
Magyarellenes törekvések és téveszmék.

Lássuk, hogy mire megy ki a játék!

  2008.01.01. 20:03
Mi és ki ellen irányul a mai magyarországi politika?

Élet és halál, véges és végtelen - politikus szemmel

  2008.01.01. 19:59
Nem orvos és nem természettudós szemével.

Politizáljon-e az utca?

  2007.04.18. 20:26
Talán nincs is ennél időszerűbb kérdés.

Olvasmányajánló.

  2007.04.18. 20:24
Egyre kevesebbet olvasunk, pedig születnek olyan művek, amelyeket célszerű ismerni.

Nekünk nincs más utunk.

  2007.04.18. 20:22
Van harmadik út is Magyarország számára.

Nem hiszek a hiavatalos választási eredményekben.

  2007.04.18. 20:20
Régebbi cikk, de egyre időszerübbé válik.

Nem hagynak nyugton.

  2007.04.18. 20:18
Mi történik velem, ahogy kilépek a kapun.

Magyarellenes közbeszéd.

  2007.04.18. 20:17
Egyre terjed, és nem akarjuk észrevenni.

Amivel a kortárs pápák szembesülnek.

  2007.04.18. 20:15
Merre halad a világ és benne a Vatikán?

Kik ma valójában a szélsőségesek ...?

  2007.04.18. 20:13
Mi áll e felelőtlen minősítés mértéktelen és átpolitizált használata mögött?

Karácsonyi levél ifj. Hegedűs Loránthoz.

  2007.04.18. 20:08
Itéljünk körültekintően.

Hiányzik a bölcsesség, túlteng az erőszak.

  2007.04.18. 20:06
Méltó ez egy nagyahatalomhoz?

Hiába vagy a legerősebb, ha nem vagy a legjobb

  2007.04.18. 20:04
Vajon melyik nagyhatalomra célzok?

Európai lesz-e az Európai Unió?

  2007.04.18. 20:02
Már a kérdésből nyilvánvaló, hogy nemleges a válasz.

Ellenrecenzió

  2007.04.18. 19:59
Nem új irodalmi műfaj, hanem napi politika ez is.

Csak az a kár, hogy ODA írsz.

  2007.04.17. 22:09
Megvan a maga jelentősége a fórumnak is, de igazi fontossággal csak a mondanivaló bír.

Baljós jelek a nemzetközi jog gyakorlatában

  2007.04.17. 22:03
Arany János éles meglátásának idézése mellett szó esik a hazai "joggyakorlatról" is.

Következő 20 cikkElőző 20 cikk

 

Alicia Vikander - A legbiztosabb magyar forrásod az Oscar-díjas színésznõrõl! Képek, cikkek, hírek, minden egy helyen!    *****    -----Portálépítés és portáldíszítés kezdõknek és haladóknak! Rengetek leírás, JavaScriptek , CSS ,HTML kódok,Design!----    *****    Nem lehet saját lovad? Nevelj virtuálisan ITT! Nevelj, versenyezz, licitálj szebbnél szebb lovakra!    *****    SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG -A LEGINFORMÁLTABB ÉS LEGTARTALMASABB MAGYAR HONLAP AZ ÉNEKESNÕRÕL - SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG    *****    Ho-ho-hó! A Mikulás útra kész! Azaz... Hol a sapkája??? Ó jaj! Most mi lesz? Gyorsan gyertek a Mesetárba!    *****    Ha te is szereted az Arrow sikersorozat elbûvölõ házaspárját látogass el az ország egyetlen Olicity rajongói oldalára!    *****    Barbie - My Little Pony - Barbie - My Little Pony - Barbie - My Little Pony - Barbie - My Little Pony    *****    VIDEOJÁTÉK HONLAP! Retro játékoktól, a legújabbakig! Friss újdonság: Call of Duty: WWII és WoW: Battle for Azeroth!    *****    Kapható a VÖRÖS HÓ címû regény. Kaland és rejtély az örök fagy birodalmában. VÖRÖS HÓ. Részletek a weboldalon!    *****    Ho-ho-hó! A Mikulás útra kész! De hova lett a sapkája??? Ó jaj! Elmarad a Mikulás-nap??? Gyorsan gyertek a Mesetárba!    *****    Legfrissebb videojátékok, fõleg Warcraft és FPS játék hírek! Blog, Airsoft, Tech! Kattints ide!    *****    Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok    *****    Hová bújnak a virágmanók, ha elered az õszi esõ? Nem találjátok ki? Nyuszi mama majd elárulja! Gyertek a Mesetárba!    *****    Nálam nincsenek AKCIÓK, minden elemzés BECSÜLET KASSZÁS, az oktatás pedig INGYENES! Keress oldalamon!    *****    Bavaria 42 2018ban is várunk szeretettel mindenkit egy felejthetetlen tengeri vitorlás túrára! Vitorlás tudás nem szükséges!! Bavaria 42    *****    SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG - HA ELSÕKÉZBÕL SZERETNÉL INFORMÁLÓDNI, AKKOR ITT A HELYED - LEGFRISEBB HÍREK, KÉPEK, CIKKEK!    *****    Karácsonyra szép AJÁNDÉK egy Személyre szóló asztrológiai elemzés! Kinyomtatva és bekötve örök emlék marad!    *****    ***MUNKALEHETÕSÉG!*** Új cég, új lehetõség, ingyenes regisztráció! Ugye tudod, mit jelent elsõk között lenni...?!    *****    A legfrissebb videojátékokról olvashatsz híreket! Elemezzük a Call of Duty sorozat legújabb részét World War II    *****    A RENDKÍVÜLI horoszkóp akciók Karácsonyig tartanak,most rendelj saját illetve szeretteid részére elemzéseket. Kattints