 |
Menü |
|
|
| | |
|
Új cikk |
|
Tartalom
Kapitalizmus van.
Mostanában a kilátástalanság miatt terméktelen és dűlőre nem jutott eszmecserék résztvevői sokszor széttárt karokkal, és ezzel a tehetetlenséggel megbékülő, vagy éppenséggel rendreutasító megállapítással fejezik be a vitát: "Mit akarsz? Kapitalizmus van!". És a gondolat itt lebénul. Mintha nem lenne tovább. E ténymegállapításhoz ugyan semmi kétség nem fér, bár a rendszerváltás előtt és kezdetén senki ki nem ejtette a száján a kapitalizmus szót; az "illetékesek" leginkább többpárti polgári demokráciáról, szociális piacgazdaságról beszéltek, sőt ez a kifejezés került az új alkotmányba is. Senkinek nem volt politikai mersze hozzá, hogy nyíltan meghirdesse a kapitalizmust. Időpontot nehéz lenne meghatározni, de hosszú évek elteltével egyes politológusok, félénken körültekintve, elvétve kezdtek szólni a kapitalizmusról, azt követően, hogy Horn Gyula előállt a "szocialista tőkések" megteremtésére vonatkozó képtelen ötletével, és a kapitalizmust, mint elérendő célt említette. A globalizmus fokozódó érvényesülésével párhuzamosan pedig már mintegy a kapitalizmuson is túlmutató vadkapitalizmusról beszélnek – már akik mernek szólni – de javarészt ők is úgy téve, mintha az ismeretlen módon és teljesen váratlan sorscsapásként, azaz nem a rendszerváltás következményeként szakadt volna a nyakunkba. Maguk a hatalmon lévők azonban azóta is kerülik a kifejezés használatát, mintha nem is létezne, mintegy azt érzékeltetve, ha létezik is, nekünk semmi közük hozzá. (Ezért ennek az írásnak a címe után akár kérdőjelet is biggyeszthetnénk).
Történik minden annak ellenére, hogy senki, de senki előtt nem titok: kapitalizmusban élünk. Ha pedig már éljük, mondjuk is ki – ez lenne a természetes. A nyilvánosság előtt azonban mégis szinte minden fórumon továbbra is kerülik a kifejezést. E furcsa, de véletlennek semmiképpen nem tekinthető eljárásban tükröződik a kapitalizmus önvédelme is. A hozzá kapcsolódó kézenfekvő magyarázat ugyanis az, hogy a szó mögött meghúzódó tartalom történelmileg lejáratta önmagát, hiszen két világháborút is zúdított az emberiségre és szüntelen háborúskodással, válsággal és "válságkezeléssel" jár. A Nemzetközi Valutalap kutatóinak számításai szerint – akiket pedig e vonatkozásban igazán nem vádolhatunk részrehajlással – csak a huszadik század utolsó negyedében megközelítően száz pénzügyi-gazdasági válság volt a világon. De napjainkban is ez a helyzet; ki tudná megmondani, hogy véget ért-e a válság, vagy már egy újabban élünk, illetve összeszámolni, hogy hány háború folyik? És főleg, hogy még mennyit terveznek? A tőke azonban sohasem ismeri el a saját rendszere szerves hibáit. (Az előző rendszer kényszerből meg-megtette). Ennek okán, és mert történelmileg továbbra is versenyben áll egy szociális szempontokból sokak által jobbnak tartott társadalmi rendszerrel, a manipulációt egyébként is egyik fő fegyvereként alkalmazó tőkés gondolkodás más nevet keresett a kapitalizmusnak. Megszületett a piacgazdaság, a szociális piacgazdaság, a jóléti társadalom, az önszabályzó társadalom, stb. fogalma. Ugyancsak ebbe az irányvonalba illeszkedik a Soros-féle nyitott társadalom, amely főleg arra hívatott, hogy megakadályozza a nemzeti társadalom kialakulását.
El kell ismerni, sokan azok közül – gondolom, hogy a reform-kommunisták, de a szerveződő jobboldali erők jelentős részét is közéjük sorolhatjuk – akik így, talán szándékuktól függetlenül is leplezve, de közreműködtek nálunk a kapitalizmus megteremtésében, a rendszerváltáson dolgozva, őszintén hittek egy jobb társadalomban. Mások már az első lépések láttán megsejtették az igazságot, ismét mások pedig megrémültek, mert rájöttek, hogy hamisak a jelszavak, melyek mögött más nem is húzódhat meg, mint a kapitalizmus. A kapitalizmust viszont akarták is, meg nem is, hiszen a többségük a szocializmusnak tartott tőkementes pártállami rendszerből valamiféle másik, csak jobb, de ugyancsak tőkementes társadalmat képzelt el. Pedig hát tudniuk kellett, hogy ez naivitás.
Napjainkra visszatérve, mindenképpen bajt jelez azonban, ha a témakörben folyó eszmecserék, a résztvevők eltérő politikai alapállása ellenére is, a "Mit akarsz? Kapitalizmus van!" lemondó megállapítással fejeződnek be, megakadnak bármiféle kiút, vagy távlat körvonalazása nélkül. Mintha az egyébként vitathatatlan sivár kilátástalanság ténylegesen, visszavonhatatlanul, egyszer s mindenkorra uralna mindent és mindenkit, mintha a visszafejlődés megállíthatatlan lenne.
De van más baj is, talán még nagyobb is, éspedig ha a vitázók egy része idáig sem merészkedik el, hanem szembeötlő manipulatív szándékkal olyasmit érzékeltet, hogy tulajdonképpen nem is volt rendszerváltás. Egyesek lépten-nyomon olyan politikailag megfoghatatlan, ravaszkodó megfogalmazásokkal szédítenek bennünket, hogy amit jelenleg átélünk, annak "a szocializmusra visszanyúló történelmi okai vannak", "posztkommunista szellem uralkodik", s mindaz, amitől szenvedünk "posztszocialista következmény", "a kárdárizmus utóhatásai" érvényesülnek, sőt a "kádárizmus újravirágzása" folyik, stb.
Mindazok számára azonban, akik az elmúlt húsz év eseményeit, köztük a keserveit, kudarcait, vereségeit átélték, és nem is felejtették el, szinte hihetetlen, hogy akadnak, akik azzal szeretnének ámítani bennünket, hogy e két évtized, benne napjaink minden gondja-baja a szocialista korszak terhére írandó. Amelyben, egyébként, az ilyesmiket hangoztató, mindenkinél mindent jobban tudó, mindig jól helyezkedő, általában neoliberális beállítottságú szellemi komisszárok nagy része ugyanolyan jól élt, mint ma – sőt, hasonlíthatatlanul jobban, mint a többség, akkor is, ma is – és ki-ki a vérmérséklete szerint, de ekkor még egybehangzóan, sőt egymással versengve, a kapitalizmust szidta! Ők ugyanis mindig határozottan kiállnak, … hol az egyik, hol a másik oldal mellett. Bizony-bizony igencsak aggasztó társadalmi probléma, hogy ma ismét majdhogynem csak ők kapnak fórumot. Ne tetézzük hát a bajt azzal, hogy elhisszük, vagy egyszerűem ösztönös, meggondolatlan állásfoglalásnak tekintjük a fenti állításaikat, hiszen nyilvánvalóan a nálunk kialakult vadkapitalizmus, azaz a kormányzati szintre emelt vesztegetés, jogtalan előnyszerzés, címeres gazemberség álcázott, de tudatos védelmével állunk szemben. Ne hagyjuk magunkat félrevezetni. Amit most átélünk, annak már ugyanúgy semmi, de semmi köze a szocializmushoz, mint ahogy a magát magyarnak és szocialistának nevező MSZP-nek is éppen a szocializmushoz van a legkevesebb köze, de még mintha a magyarsághoz sem lenne már; egyedül a párt mivolta tagadhatatlan. Ugyanez még inkább áll az SZDSZ-re (amely mindemellett még kifejezett magyarellenességet is tanúsít), a mostani MDF-re, de bizonyos tekintetekben tulajdonképpen más pártokra is.
A belőlük tudatosan verbuvált hatalmi elit ("elit"?) többsége csak azt látja és láttatja, ünnepli és ünnepelteti még most is – habár már teljesen tárgytalan – hogy nincs szocializmus, nincs Kádár János; holott azon kellene sajnálkoznia, hogy ma már nincs Ikarus, Ganz-Mávag, Ganz Műszer Művek, Csepel Művek, Rába, MOM, Tungsram és Bábolna, meg magyar élelmiszeripar sem, amelyek – ha nem verik szét, és nem árusítják ki őket – ma is megállnák a helyüket a nemzetközi versenyben. A magyar ipar felszámolásában és a mezőgazdaság szétverésében éppen ez az elit, főleg az elmúlt nyolc év, hatalmon már előzőleg is volt kormányzati körei és a külföldi pártfogóik a bűnösök. Ezt takargatandó, hazudnak a múltról, hamis jövővel álltatnak, hogy eltereljék a figyelmet a jelenről, s kisajátítsák a jövőnket. A most folyt választási kampány során is tapasztalhattuk, hogy egymással versengve ígértek és ígértek, tudva-tudván, hogy úgysem képesek, de nem is áll szándékukban betartani az ígéreteiket. Önmaguk is tisztában vannak vele, hogy most – még a nagy jóindulattal feltételezett esetleges jó szándék mellett is – többnyire csak az tartható be, ami illeszkedik a globalista nagytőke igényeihez, ez azonban szinte sohasem esik egybe a nép, az ország érdekeivel. Ezért legyünk tudatában, hogy a hatalom-várományos, legyen baloldali, vagy jobboldali, valójában ennél lényegesen többet nem is ígérhet. Ha mégis megteszi – nem mond igazat. A mostani országgyűlési választásokon azonban az ígéreteken túl van egy mindennél fontosabb cél: a nemzeti érdekeket eláruló, népirtó politikát folytató, a háttérben változatlanul fennálló MSZP-SZDSZ szövetség eltávolítása a hatalomból. Erre csak egy erő képes, a Fidesz-KDNP. Győzelmétől azonban a helyzetnek csupán nagyon lassú – és csak remélhetőleg kedvező – változása várható. Nagy reményeket senki nem táplálhat. Maximum arra számíthatunk – az adott körülmények között ez sem kevés – hogy a lassú pozitív változásokat elősegítő intézkedéseket foganatosít.
Legalább két nyomasztó körülményt ugyanis szem előtt kell tartanunk. Egyrészt, a sok fontos kulcspozíciót megőrző szocialista-neoliberális koalíció szabotálni fogja a kormány minden lépését, s emellett, ahogy Gyurcsány Ferenc nyíltan be is ígérte, kemény – értsd: hazug és gátlástalan – ellenpropagandát fog folytatni. A legfontosabb azonban, hogy tudatosan lerombolt országot, s minden tekintetben lepusztult helyzetet hagy maga után, amellyel a Fidesz-KDNP-nek a nehéznél is nehezebb lesz megbirkóznia. Másrészt azért is, mert maga a Fidesz-KDNP is ugyanezen kapitalista keretekben, azaz a jelenleg uralkodó körülmények között kormányozhat, és kíván is kormányozni. Legfeljebb, ha akar, ezen keretek között is találhat és kialakíthat fogódzókat egy olyan politikához, amely jobban illeszkedik a magyar érdekekhez. Különbség tehát lesz is, meg nem is. (Mivel mi magyarok azt tartjuk magunkról, hogy a labdarúgáshoz mindannyian értünk – amiben talán van is valami – a legszemléltetőbb, ha azzal a labdarúgó hasonlattal élek, hogy bár jól érzékelhető különbség van a Fradi és az MTK között, de mindkét csapat az NB I-ben játszik!). A Fidesz most mégis olyan helyzetbe kerül, hogy lenyesegetheti a vadkapitalista kinövéseket, felszámolhatja az intézményes korrupciót, képviselheti a magyar érdekeket, értékeket, és még a korábbi tévedéseit is jóváteheti, köztük azt a baljós melléfogást – hogy bűnnek ne nevezzük – amikor az EU csatlakozási szerződés tárgyalásakor kitette a magyar földet a szabad forgalmazással járó külföldi felvásárlás veszélyének. Mindehhez azonban olyan széleskörű népi támogatásra lenne szüksége, amely megteremtődőben van ugyan, de nem lesz egyszerű a teljes kivívása, még nehezebb lesz megtartani. (Ez pedig döntő kérdés, ezért más szempontokból vizsgálva, alább még vissza is térek rá.)
A politikai paletta áttekintését befejezve, megállapíthatjuk, hogy továbbra is csak két kis parlamenten kívüli párt adja önmagát következetesen, híven az ideológiájához, és leplezi le a nép- és nemzetellenes törekvéseket, eredjenek akár jobb-, akár baloldalról: a MIÉP és a Munkáspárt. (A Jobbik esetében a kérdőjelek uralkodnak). Mondhat rájuk bárki, amit akar, de nyíltan, egyértelműen és hitelesen csak ez a két párt védelmezi a nemzeti érdekeket, illetve a dolgozó osztályok és rétegek érdekeit. A Munkáspárt ma is félreérthetetlenül a szocializmus mellett áll, a MIÉP pedig a magyar út híve, amelyet Németh László "minőségi szocializmusként" is, Bibó István és más nagy nemzeti gondolkodóink pedig harmadik útként is körvonalaztak.
Napjaink szomorú valósága, hogy megvalósulni látjuk az ismert tételt, miszerint a kapitalizmusban az ember az embernek farkasa. A nálunk – nem utolsó sorban jelentős külföldi nyomásra – eluralkodott kormányzati támogatást élvező (hogy kormányzati szintűt ne mondjunk) vadkapitalizmus különösen arra ösztönzi, sőt kényszeríti az embereket, hogy mások irányába a rosszabbik énjüket mutassák. Ez az egyre általánosabbá váló sajnálatos jelenség, például, semmiképpen sem a szocializmusnak kikiáltott rendszer maradványa, vagy a megfoghatatlan, de kényelmes hivatkozásul szolgáló posztkádárizmus következménye. Sőt, ha tárgyilagosan szemléljük a dolgokat, el kell ismernünk, hogy a vadkapitalizmushoz képest abban a "szocializmusban" inkább neveltek a társadalmi szolidaritásra. Szavakban mindenképpen. De a szavakhoz azért valamelyest a tetteknek is igazodniuk kellett. Önmagunkat csapnánk be, ha nem látnánk utólag is, hogy bármennyire is bírálható a múlt rendszer, de gazdasági és szociális értelemben bizonyos demokratikus elvek tagadhatatlanul jobban és szélesebb körben érvényesültek, nagyobb volt mindenki szociális biztonsága, még ha negatívumokkal is párosult. A jelenlegi helyzet viszont annyira nyilvánvalóan és egyértelműen rossz a nagy többség számára, hogy sem ez, sem az itt következő megállapítások nem tekinthetőek a régi rendszer dicsőítésének, hanem csak kifejezetten a jelenlegi bírálatának.
Sokan, szemet hunyva a valóságra, azt is kitartóan ismételgetik – halljuk a rádióban, olvassuk az újságokban, látjuk a tv-ben – hogy mindez azonban nem a rendszerváltás, hanem pusztán annak – a következménye, hogy "a kommunisták" a politikából a gazdaságba mentették át magukat. Azt pedig mindenki elismeri, sőt széltében-hosszában ismétli – a legtöbbször Göbbelset idézve, pedig hát eredetileg nem is az ő találmánya – hogy a sokszor ismételt állítások, akár igazak, akár nem, az emberek fejében "igazsággá válnak". Ha tényleg hagyjuk ezt érvényesülni, akkor nemcsak nem segítünk önmagunkon, hanem tragikusan rontunk a helyzetünkön. Önmagunk kötjük meg a saját kezünket, ha nem nézünk szembe a konkrét valósággal. A valóság pedig az, hogy pillanatnyilag, formálisan, egypárti diktatúra van (bár az MSZP-SZDSZ koalíció látványos megszakítása ellenére a szocialista-neoliberális összetartozás és összetartás felszámolhatatlan), sőt tényleg éppen az az utódpárt van hatalmon, amelynek a tagjai valóban átmentették magukat a gazdaságba. Csakhogy – és ezt nem szabad szem elől tévesztenünk – ők már akkor sem voltak kommunisták, amikor beléptek az MSZMP-be. Akik valóban kommunisták voltak, azok jórészt ma is a Kommunista Munkáspárt tagjai. Oktalanság volna nem látni azt is, hogy a volt MSZMP és a mai MSZP értékrendje frontálisan szemben áll egymással. Ezért ma egyenesen kitüntetés kommunistáknak, vagy szociáldemokratának, de akár baloldalinak is nevezni az MSZP-t és az SZDSZ-t, azaz a mai szocialistákat és a neoliberálisokat. Nem is hallottuk, hogy ők maguk ezt akár egyszer is visszautasították volna. Ugyanis a lakosságban a múlt rendszer iránt érthetően növekvő nosztalgia miatt ezek a bírálatnak szánt minősítések inkább csak arra jók, hogy szavazatokat hozzanak nekik. Másrészt ezzel még a bűneiket is kisebbítik, mert eltüntetik a személyes felelősségüket. Mégis több jobboldali politikus is görcsösen ragaszkodik e végzetes tévedés gépies ismételgetéséhez. Az pedig egyszerűen politikai vakság, vagy elvakultság, ha mindazok láttán és ismeretében, ami nálunk az elmúlt két évtizedben a gazdaságban, a közigazgatásban, a pénzügyekben, az igazságszolgáltatásban, a szociális területen és az élet minden vonatkozásában történt, bárki olyasmit állít, hogy nem volt rendszerváltás.
A társadalom döntő többsége egyre rosszabb helyzetbe kerülő vesztes, s a rendszerváltás önmagában már ennélfogva sem megkérdőjelezhető; az így megvalósult kisiklatott rendszerváltás szükségessége és létjogosultsága azonban annál inkább. Mert nézzük csak, mivel is járt a nagy fordulat világméretekben és nemzeti szinten. A világválság ellenére 2009-ben a FED, az amerikai jegybank szerepét kisajátító magánbank, soha nem látott, 46,1 milliárd dolláros nyereséget ért el, míg 2008-ban "csak" 31,7, 2007-ben pedig 34,6 milliárd dollár nyeresége volt. Válság idején soha nem látott nyereség, de csak a világpénzt korlátlanul és ellenőrizetlenül kibocsátó FED-nél! Ám tekintsünk csak szét jobban, akadnak másféle jelek is. Brazília kétszázalékos adót vetett ki a spekulatív külföldi tőkére, hogy megakadályozza az országban is válságot kiváltó, a FED által – mérvadó elemzések szerint tudatosan – okozott pénzügyi buborék kialakulását. A latin-amerikai földrészen, tőlünk eltérően, erősödik a törekvés, hogy hasonló adót valamennyi tőkebevételre kivessenek. Összehasonlításul mondhatnánk, hogy ők szocializálódnak, miközben mi latinamerikanizálódunk. Izlandon, ugyancsak országunktól eltérően, népszavazás nyomán elutasították a bankok követelését, hogy a lakosságra hárítsák a válság következményeit. A tőkés országok intézkedései tehát arra utalnak, érzik, a folyamatos krízis közepette maga a kapitalizmus kerül veszélybe, ha átmenetileg nem korlátozzák a tőke mohóságát. Ugyanez az önvédelmi törekvés tükröződik a G-20 törekvésében a "szabályozott kapitalizmus" visszaállítására, a "szociál-kapitalizmus" megteremtésére, valamint Sárközy francia elnöknek immár a nevetségességig ismételgetett kijelentéseiben, hogy erkölcsössé kell tenni a kapitalizmust. Szabályozott kapitalizmus azonban csak szavakban létezhet, mivel szabályozni ugyan sokmindent lehet a kapitalizmusban is, de a tőke nem tartozik ebbe a kategóriába, sem nemzeti, sem nemzetközi szinten. A tőkét az erkölccsel egyesíteni pedig egyszerűen lehetetlen, ennek már a hangoztatása is megtévesztő, és még a szót is kár rá vesztegetni. A tőke "erkölcsét" egyébként jól szemlélteti, hogy a napjainkban ugyancsak az itt elemzett okokból súlyos pénzügyi válságba került Görögországnak a nemzetközi nagytőke képviselői azt javasolták, hogy adja el az épületeit, cégeit, szigeteit, sőt az Akropoliszt is, és akkor kijuthat a válságból. De itt a saját példánk is: mozgó kamatlábra vetettek fel velünk kölcsönt, ezért hiába fizettük már vissza többszörösen a tőkerészét, az adósságspirálból nem tudunk kikeveredni, sőt az adósságunk egyre nő. Lehet itt egyáltalán erkölcsről beszélni?
Nálunk mindezzel párhuzamosan másik "erkölcsös" törekvés is megfigyelhető: a vad-kapitalista jelenségeket nem a rendszer, hanem személyesen egyes "kommunis-tákból" lett kapitalisták személyes erkölcstelenségének a terhére próbálják írni. A szóban forgó "kapitalistáink" erkölcséért tényleg nem tenném tűzbe a kezemet, de azt, hogy ma mindenféle erkölcstelenség lehetséges, azért mégsem lehet "posztszocialista" következménynek tekinteni, hanem csak a jelenlegi rendszer sajátjának. Ezért végső soron ez a törekvés is e rendszernek az önvédelmi reakciója az egyre határozottabban megnyilvánuló népi elégedetlenséggel szemben. Mindebből ki vonhatna le más következtetést, mint hogy a kapitalizmus ügye nem áll valami jól.
De menjünk tovább, önmagunkhoz közeledve. A közelmúltban a BBC Világszolgálata 27 országban végzett felmérése szerint csak a megkérdezettek 11%-a vélte úgy, hogy a kapitalizmus jól működik, 23%-a javíthatatlanul elhibázottnak tartotta a szabadpiaci kapitalizmust. Az amerikai Pew Research Center pedig a múlt év végén tizennégy országban végzett közvélemény-kutatást a legutóbbi két évtizedről. Eszerint a magyarok 77 %-a elégedetlen a demokráciával, 72%-a rosszabbul él, mint a szocializmusban. Az IMD Gazdaságkutató adatai szerint pedig a leromlott kormányzati munka miatt drámaian csökkent a versenyképességünk: 57 ország közül a 2005-ös 31. helyről a 45.-re estünk vissza. Ennek ellenére az OECD idei ország-jelentése fenyegetően szögezi le, mindegy milyen lesz a következő magyar kormány, az elődje által kikövezett úton kell továbbhaladnia. És már a magyar nagytőkések is (vagy a mögöttük álló multinacionális cégek?) minden felkérés nélkül megfogalmazták a hatpontos programjukat a következő kormány számára! A Budapestre akkreditált európai nagykövetek egy csoportja pedig párját ritkító módon, a belügyeinkbe durván beavatkozva, nemrég közös nyilatkozatban ítélt el néhány közbeszerzési döntést, mivel nem azok javára szólt, akiknek ők, a diplomáciai szabályokat megsértve, lobbiznak. Tették ezt akkor, amikor az ő országaikban is sorra robbannak ki a megvesztegetési és korrupciós botrányok annak ellenére, hogy az ő viszonyaik már stabilabbak, a szereplőik tapasztaltabbak, s nemcsak kidolgozták, hanem már jól be is gyakorolták a kétes ügyek elmismásolásának az eljárásait. Közben a valóság az, hogy az Európai Bizottság tavaly novemberi jelentése szerint a teljesen szokatlan és indokolatlan mesés adókedvezményeken túl Magyarország adja a legtöbb állami támogatást a multinacionális cégeknek, nevezetesen 2009-ben 682 milliárd forintot, azaz a GDP 2,38 %-át, a legtöbbet az EU-ban! Bogár László számításai szerint – az utóbbi 21 év során ezek a vállalatok mintegy hatezer milliárd forinttal több támogatást kaptak, mint amennyit adó, vagy járulék formájában befizettek a magyar államkasszába. 2008-ban pedig az összes megtermelt profit 92%-a a multinacionális cégeknél halmozódott fel, amelynek nagy részét minden ellenőrzés nélkül kivihették az országból! Mi vagyunk részükre az igazi adóparadicsom.
Mindezek fényében és az ugyanezen irányba mutató, de itt fel nem sorolható számtalan tény láttán, az objektivitásnak valamennyire is helyet adó elemzés nem tagadhatja, hogy országunk gazdasági, politikai, egészségügyi, oktatásügyi, szellemi-erkölcsi állapota hasonlíthatatlanul rosszabb, elmaradottabb, züllöttebb – és vég nélkül sorolhatnánk a jelzőket – mint a rendszerváltás előtti évtizedekben volt. És akkor még nem is szóltunk a legsúlyosabbról; arról, hogy mindezek eredményeképpen, több mint ezeréves történelmünk során országunk ma ismét gyarmati helyzetbe került. A Gyurcsány-Bajnai kormány naponta bizonyítja is, hogy nem más, mint a gyarmatosítók helytartója. Ezért hát – nem árt ismételni és ismételni – a rendszerváltás nem megkérdőjelezhető, de annál inkább a kialakult globalista, fonák magyar "sajátosságokkal" is megtűzdelt vadkapitalizmus létjogosultsága. Ezen belül elég visszagondolni olyan konkrétumokra, hogy a Németh-, de főleg az Antall-kormány primitív politikai revansizmusból szétverte a szövetkezeteket, pedig a szövetkezet olcsón termel és jót. Úgy tett, mintha nem tudná, hogy a kistermelés csőd, mert drágán termel, ha jót is. Ezért van, hogy ma közel 240.000 magángazdaság a bukás szélén áll, a szükséges kormányzati segítséget sem kapja meg, s az Európai Unió vezető gazdaságai pedig nem támogatják a versenytársak kialakulását a legutóbb csatlakozott tagállamokban, inkább juttatásokat cseppentgetnek nekik, hogy a végzetes következményekkel járó parazita életmódra késztessék. Ebből adódnak olyan észveszejtő jelenségek, hogy a sokezer kilométerről hozott élelmiszer, paradicsom, fokhagyma, stb. olcsóbb, mint a magyar. Ugyanakkor a minősége meg sem közelíti a magyart, s ráadásul tele van az egészségre ártalmas vegyszerekkel. Eközben a még megmaradt, kiváló minőségű magyar termékeket Nyugatra exportáljuk (akarom mondani, exportálják a multinacionális vállalatok busás haszonnal), ahol szívesen fogadják, és kereslet van irántuk. De az értelmetlen, kiiktatandó gazdasági revansizmusra és a tőke telhetetlenségére utalnak azok az ismert jelenségek is, hogy a közműveket, a közszolgáltatásokat is privatizálni, kis vállalkozásokban akarják működtetni. Az úgy nevezett kiszervezés a tendencia, melynek keretében a minisztériumok külsős cégeket szerződtetnek a saját feladataik ellátására, így pl. a Honvédelmi minisztérium őrző-védő társaságot a saját objektumai védelmére, stb. Itt ma minden a feje tetejére állt. Mindezért a legszigorúbb szabályos elszámoltatás teljesen törvényes lenne, ha akadna olyan erő, amely képes ennek a megvalósítására.
Ne áltassuk hát magunkat. Tagadhatatlan, hogy a tőkésrendszernek ez a neoliberális, mindent elnyomó, gátlástalan, gyarmatosító, globalista változata vitte, és viszi gazdasági romlásba az országot, tette és teszi lehetővé, hogy minden törvényi felhatalmazás nélkül külföldnek kiárusítsák, privatizálják (magyarul: ellopják) közös javainkat, intézményesítsék a korrupciót, egyszóval a vadkapitalizmust. A szemünk előtt szétverte és szétveri a közigazgatást, a közoktatást, az egészségügyet, elterjesztette, és terjeszti a kábítószerezést, ajnározta és ajnározza a homoszexualitást és mindenféle természetellenes másságot, nyilvános, egyre erőteljesebb támadásokat intézett és intéz a kereszténység ellen, testileg és erkölcsileg lerontotta és lerontja a fiatalságot, hogy ne legyen képes az ország, a nemzeti érdekek védelmére, engedte és engedi a természet tönkretételét, s képtelennek bizonyult az állampolgárai biztonságának szavatolására. Ez utóbbinál maradva, emlékezzünk csak rá, hogy az előző rendszerben egyetlen őrző-védő szolgálat sem volt, mégis volt biztonság; ma ellepik az élet minden területét (láttuk, még állami intézményeket, minisztériumokat is ők őriznek), a legtöbbször fennhéjázóan és durván viselkednek velünk szemben, s éppen az egyik okát képezik annak, hogy állampolgári biztonság nem létezik. De az állampolgáraink által eltartott és most egymást magyarellenességre uszító kisebbségek és másságok is naponta aláznak meg, tesznek tönkre, sőt ölnek meg magyarokat, de sem a rendőrség, sem az igazságszolgáltatás nem áll a helyzet magaslatán. Ez a rendszer családokat tesz utcára télvíz idején, alultáplálja a gyermekeket, akiknek az iskolában lelket mérgező hazugságokat tanít történelem gyanánt, kórházi széfeket tesz kötelezővé, miközben egy egyszerű vérvizsgálatra is hónapos határidőket szab, az influenza-hisztériával súlyos pénzeket juttat a kiváltságosak zsebébe, s úgy állítja be, hogy mindez így van rendjén. Eredménynek állítja be (pedig ez az egyik legnagyobb bajunk), hogy a hazánkban ma még folyó termelés kb. 90 %-át mintegy kéttucatnyi multinacionális cég adja, de eltitkolja, hogy a behajtott adó ugyanilyen százalékát a még meglévő magyar kis- és középüzemek, valamint az állampolgárok fizetik be.
Emlékezzünk rá, Antall József egy őszinteségi pillanatában kijelentette, hogy az adók – akkor még csak – 70%-át a bérből és fizetésből élők fizetik be, és ez a statisztikában is megjelent. Mindezt sürgősen zárolták, s azóta a KSH katonai üzemként működik; parancsra készíti a statisztikát. Ehhez jön még a sokasodó gyanús ügyek titkosítása, amit a napokban, jelek szerint általános egyetértés mellett még tovább szigorítottak, ami enyhén szólva nem megnyugtató, mert eleve megnehezíti a bűnösök kilátásba helyezett elszámoltatását. Teljes az elidegenedés; azok elől titkolódznak, akik az érdekeik képviseletére választották őket! A rendszerváltás árán túl tehát a saját becstelenségeik árát is a néppel, azokkal fizettetik meg, akiknek ahhoz semmi köze nem volt és ma sincs; akkor is kizárták, és ma is kizárják őket a valamennyiünket érintő döntésekből, a nemzetellenes bűnöket elkövetőket pedig mentik. Az így kialakult rendszer összességében véve tehát még annál is kevésbé bizonyult alkalmasnak a nemzeti érdekeink és értékeink védelmére, mint az előző rendszer. Kornai Jánostól olvastam egy idézetet, mely szerint egy hazai felmérésben megkérdezték a lakosságot, egyetért-e Churchill állításával, hogy „a kapitalizmus nem tökéletes, de a létező rendszerek közül az emberek élete mégis ott a legjobb”. Az állásponthoz 1992-ben a megkérdezettnek mindössze 31 százaléka csatlakozott. A csúcspont 1998-ban volt, amikor az arány megnőtt 36 százalékra, azóta egyre kisebb lett, és 2007-ben 25 százalékra csökkent. A tendencia egyértelmű. De, ismétlem, értsük jól a tényeket: mindez nem az előző rendszer védelme, hanem a jelenlegi minden tekintetben deformálódott rendszer bírálata.
De vajon kik azok, akik vállalják ezt a dicstelen szerepet, holott népünk és országunk szolgálatára esküdtek fel? Azok, akik szinte dicsekvően ismerik el, sőt terjesztik is a hírközlő eszközökben, hogy kormányzás helyett lopnak, csalnak, hazudnak, a demokrácia helyett a diktatúra felé tartanak, a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, azaz a tőke igényeinek elébe menve, nemzetietlen és népirtó politikát folytatnak. Láttuk, mindezt álcázásul eleinte szociális piacgazdaságnak, később reformnak nevezték, de mára már mindkettőt elfelejtették. Róluk akaratlanul is Nietzsche előrelátása csapódik az eszünkbe: „Közel a legmegvetendőbb emberek ideje: Azoké, akik már meg sem tudják vetni magukat, a nyüzsgő és mocskos fajtájú embereké”. S valóban, az új rendben a régi rendszerben alakoskodó olyan emberek lehettek miniszterek, sőt még miniszterelnökök is, akik bizonyítottan törvénytelen úton jutottak vagyonhoz és hatalomhoz, s akik ellen nem is egy per folyt, amelyeket azonban hagytak elévülni, vagy elnézőek voltak velük szemben, miközben az elkeseredett kődobáló fiatalokat szinte statáriális eljárással ítélték el. Tőlük nem is várhatunk mást. Ők a kiárusítás, az eladósodás hívei, a feketejánosok, akik már a szocializmusban meghirdették, hogy érdemes eladósodni, "mert a hitelező vigyáz az adós egészségére". Sokan akkor is tudtuk, de mára mindenki tudja, többek között ez az akkori vezetés által fel nem ismert hazugság sodorta nemzetünket a tönk szélére. De naponta a saját bőrén tapasztalhatja mindenki, ezért véssük végre kitörölhetetlenül az agyunkba: a hitelezőt semmi más nem érdekli – a legkevésbé az adós egészsége – csak a profit. Ezért van, hogy idestova három évtizede, azaz a társadalmi rendszertől függetlenül, egyebet sem hallunk, mint azt a hazugságot, hogy "többet fogyasztottunk, mint amennyit megtermeltünk", emiatt megszorításokra van szükség, de ettől majd jobb lesz.
Ezzel szemben egyre rosszabb lett, és nincs is kormányzati törekvés a kilábalás beindítására. Az egy keresőre jutó reálbér ma alacsonyabb, mint harminc évvel ezelőtt volt, az adósságunk viszont százmilliárd dollárral magasabb, ráadásul eltűnt körülbelül kétszázmilliárd dollárnyi közvagyon! Tehát még a Kádár-rendszer utolsó időszakában kialakult gátlástalan szűk kis szocialista-neoliberális réteg (amely más szavakkal is jól meghatározható lenne), a kisiklatott rendszerváltás álcázott motorja, kisajátította a hatalmat, nemzetellenes politikát folytat, és kiszolgáltatja, kiárusítja országunk, nemzetünk anyagi és erkölcsi érdekeit, értékeit. Egyik vezéralakjuk Gyurcsány Ferenc, aki az ismert káros tevékenységén túl mind hazai, mind nemzetközi fórumokon nemegyszer leantiszemitázta a magyar népet. Azon nem csodálkozunk, hogy az MSZP vele egy húron pendülő elitje mégis mellé áll, de megdöbbentő, hogy akadnak más védelmezői is. Csernok Attila, aki a "168 órában" államférfinak titulálta, a magánkiadásban megjelentetett "A valóság erejével" című könyvét – amelyben, és a "Komáromi pontonhíd" című első kötetében, megkérdőjelezi a magyar történelem szinte minden pozitív eseményét – azzal fejezi be, hogy "Magyarország nem érdemelte meg Gyurcsány Ferencet"! Rangon aluli lenne ilyen vakbuzgó áradozással vitatkozni. Eszembe jut azonban róla Aczél Györgynek (aki a nagyon hasonló hangzású "Eszménk erejével" címmel írt könyvet) egy nyilvános beszélgetésen kifejtett véleménye, miszerint a magyar kultúrában létezik Déry Tibor alkotóművészete, és azon belül a magyar irodalom. Ez az igazi szélsőség. Az ilyen elfogultságokkal nincs is mit kezdeni, hiszen szerzőik olyan egyszerű szellemi műveletre sem képesek, hogy helyesen fogják fel a rész és az egész viszonyát. (Ezt a témakört is ki lehetne fejteni más szavakkal).
Végül, nem lenne teljes a kép, ha nem emlékeztetnénk rá magunkat, és mindenkit, hogy ezt a szocialista-neoliberális elitet is jórészt Nyugatnak "köszönhetjük". A rendszerváltást követően ugyanis Nyugat nem a természetes szövetségesének számító jobboldalt segítette hatalomra, hanem a korábbi ellenségét, a baloldalról hozzá átállókat. Jobban bízott az árulókban, tudván, hogy könnyebben kézben és féken tudja tartani őket. A maga szempontjából igaza is volt. Ez a legtökéletesebb történelmi példa arra, hogy a tőke politikájában nincs barátság, nincsenek elvek, csak érdek.
Ma tehát a nemzetközi tőke a mindenható, holott – talán nem árt erre sem emlékeztetni – az emberiség története folyamán nem is mindig létezett tőke. Az ember, az élete megkönnyítésére kigondolta a pénzt, amely működött is mindaddig, amíg egyesek kizárólagos hatalmukba nem kaparintották a kibocsátását, és fedezet nélküli tőkévé nem manipulálták. Nálunk ma ezeknek a képviselői vannak hatalmon, és – egyéb alantas indíttatásoktól is fűtve – vívják háborújukat a nemzet ellen, ahogy Jelenczki István azonos című filmje cáfolhatatlanul bizonyítja. De a lényegre mutat rá Molnár Tamás, USA-ban élő magyar filozófus napjainkra vonatkozó megállapítása is: "A pénz minden dolog mozgatórugója lett. Az összeharácsolt anyagi 'jólét' az öncélú pénzcsinálásra és pénzforgásra épül, az anyagi dolgok megszerzésére, az álságos és felfokozott szükségletek beszerzésére és kielégítésére koncentrál. A pénz hajszolása válik az élet egyetlen szánalmas céljává. Az élet egy örök bevásárlás aktusává silányult, ahol a véglényeket már csak bér, adó, jutalom, juttatás formájában irányítják, miközben maga a munka is elvesztette egyediségét, művészi élményét, hitelességét és hivatástudatát. … A pénz, a haszon, a kamat lesz a világ dicsősége és csúcspontja, ahol az életfenntartás eszközei fölébe kerekednek magának az életnek." Mindezen belül jellemző, hogy elsősorban a kétkezi munkásokat alázzák meg; a banktisztviselők mindig később kerülnek sorra, ha sorra kerülnek egyáltalán. Hiszen látjuk, válság idején először a munkásokat bocsátják el, akik nemhogy végkielégítést, de még a saját fizetésüket sem kapják meg. Mivel azonban a tőke egyetlen célja a haszon, ehhez pedig másokat minden lehetséges módon ki kell zsákmányolni, ami viszont az elnyomorodásukkal jár, ezzel a saját sírját ássa, hiszen belőlük, a munkájuk kizsákmányolásából él; de az egész pénzügyi rendszer továbbra is ugyanazon szabályok szerint működik, mint a válság előtt, így csakis újabb válsághoz vezethet, más szóval szüntelenül újraszüli "a kommunizmus veszélyét". Ezért a globalizmus kapitalizmusa a válságból sohasem lábal ki, akkor sem, ha annak egy-egy adott pillanatban nem látszanak olyan nyilvánvaló jelei, mint a közelmúltban. Csak helyi és tüneti gyógymódot tud alkalmazni, önmagát képtelen radikálisan megreformálni (Ez az un. szocializmusnak sem sikerült, bár éppen a magyar gyakorlat, talán nem is teljesen eredménytelenül, legalább megpróbált elindulni ezen az úton), legfeljebb bizonyos körülmények szerencsés egybeesése folytán, és időszakonként, egyes országoknak a világfolyamatoktól való viszonylagos elszigetelődésének köszönhetően, stabilizálódik. Azt is el kell ismerni, tehát, hogy bár a társadalmi lényege azonos, de a kapitalizmusnak többféle modellje lehet; még azt is mondhatnánk, annyi, ahány tőkésország, és láttunk már példát arra is, hogy átmenetileg tényleg teremthet jóléti társadalmat (Svájc, Svédország, a volt NSZK).
A magyarországi kapitalizmus azonban ettől messze áll. Nincs is ezen mit csodálkozni. Az említett "elit" erők az esetleges reformokat kivitelezhető államot is kisajátították; csak a saját szűk kis csoportjuk, s rajtuk keresztül a nemzetközi nagytőke érdekeit védik. Hirdetik, hogy az állam korlátozza és torzítja a piacot, de egyre inkább az bizonyosodik be, hogy ez fordítva igaz. A legyengített nemzeti állam ellenőrzése alól kiszabadult tőke mindenhol és mindig egyforma; azon túl, hogy csakis az értéktöbblet érdekli, a másik fő jellemzője, hogy nincs nemzetisége. Bár ez is minden kétséget kizáróan így van, azért ne feledjük, hogy a tulajdonosaiknak bizony van nemzetisége! Sokan jogosan bírálják hát a nemzetközi zsidó nagytőkét, mert a profit utáni kíméletlen hajszájában egyben az emberség és az emberiség fölé emeli a tulajdonosaik zsidóságát is. De ettől a zsidó nép nem lesz sem gazdagabb, sem tiszteltebb. Csak a nemzetiség nélküli tőke hízik. Az Európai Unió gyakorlata is azt erősíti meg, hogy a gyarmatosító, globalista vadkapitalizmus sohasem volt, és nem is válhat az értékek világává, mert a természeténél fogva csak az érdekek, a haszon világa tud lenni. Ezért jelenti minden nemzeti halálát; a nemzetgazdaságét, a nemzeti kultúráét és végső soron a nemzetét. Magyarországon ma ennek okán tartunk itt, no meg azért, mert a szocialista-neoliberális elit példamutató, de tőlünk elidegenülő kis Európát szeretne teremteni Magyarországon, ahelyett, hogy példamutató magyar Magyarországot teremtene Európában. (Andor László most kinevezett magyar biztos egyik első nyilatkozatában azonnal közölte, hogy ő nem a kormányt fogja képviselni, hanem az uniós politikát érvényesíti, akár a kormánnyal szemben is!) A politikai iránytű a rendszerváltás óta is rossz irányba mutat.
Mindennek országunkban immár történelmi folyamatosságot képviselő sajátosan szélsőséges megnyilvánulásai is vannak. Ezt példázza, hogy az Országgyűlés utolsó munkanapján az MSZP, az SZDSZ, és a hozzájuk csatlakozó mai MDF ismételten kimutatta a foga fehérjét, látványosan és egyértelműen leleplezte önmagát. Megszavazták a jogilag megfoghatatlan és értelmezhetetlen holokauszt-tagadást három év börtönnel büntető BTK-t módosító javaslatot, és a köztársasági elnök – Igencsak kellemetlen meglepetés! – egy okszerűtlen magyarázkodás közzététele mellett, alá is írta. (Pedig ilyen törvény még az EU 27 tagállama közül is csak hétben létezik. Spanyolországban 2007-ben eltörölték. Az USA-ban nincs is.) Nekik nem a körülöttünk, vagy Európa távolabbi részein, sőt az országon belül is eluralkodott magyarellenesség elleni harc a fontos, hanem egy idegen ország, Izrael túlhaladott múltbeli problémája, amelynek állandó felmelegítésével úgy Izrael, mint a különböző országokban élő zsidó diaszpóra újabb és újabb anyagi és egyéb előnyöket akar kicsikarni a világ minél több országától. Azaz, ennek a múltbafordulásnak is jövőbeli anyagi céljai vannak. Magyar szempontból az égvilágon semmi értelme. Hacsak az nem, hogy a szocialista-neoliberális képviselők ismét bizonyították, hogy nem a magyar népet, nem az országunk érdekeit képviselik a magyar Országgyűlésben, de ezt enélkül is régen tudjuk. Nekik nemcsak nem fájnak Magyarország sebei, hanem még újabbakat is ejtenek rajta. Ugyanis máskor sem láttuk egyetlen jelét sem annak, hogy egyáltalán "észrevették" volna az említett tomboló magyarellenességet, a népirtást, sőt, ami főleg az SZDSZ-t illeti, mintha ők lennének ennek a baljós törekvésnek az élharcosai. Nem egyszeri jelenségről van szó. Sorozatban közlik, hogy semmi olyanra nem jut pénz, ami a lakosság helyzetét javítaná. Mégis 2007. november 27-én Hiller István a holokauszt miatt – amihez a csendben halálra ítélt, és a még életben maradott magyaroknak semmi, de semmi közük – újabb 21 millió dolláros támogatást nyújtott a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz). A magyar népnek – de szinte akármely más népet is említhetnénk – ki és mikor fog kártérítést nyújtani a történelmi szenvedéseiért, amelyek nem sorolhatók hátrább más népekénél? Ez év januárjában pedig a kormány a történelmi egyházak megértését kérte ahhoz, hogy a szerződéses finanszírozásukat pénzhiány miatt nem tudja teljesíteni, de ugyanakkor a Mazsihisznek – amely még csak nem is egyház! – újabb kétszázmillió forintot juttatott megállapodáson felül. Az ilyenfajta indokolatlan részrehajlás csak újabb és újabb alaptalan követeléseknek nyit utat. Chicagóban kilencvenöt zsidó túlélő utód nemrég azzal a megbotránkoztató követeléssel állt elő, hogy a MÁV fizessen nekik fejenként tizennyolc és félmilliárd forint (!) kártérítést, mert elődeiket magyar vagonokban szállították a német koncentrációs táborokba. A morbidságig merészkedő szégyentelenség és telhetetlenség nem ismer határt. Ha a békés, jobb és szebb közös jövő érdekében valaminek egyszer s mindenkorra véget kell vetni ebben az országban – de a világban is – akkor az ilyen jogtalan, ízléstelen kivételezés az. Csak remélhetjük, hogy a Fidesz-KDNP-kormány a magyar méltóság szempontjából kezeli ezt a kérdést is, felszámolja ezt az alantas anyagi érdekeket is követő szellemi terrorizmust. Ugyanis a legnagyobb tárgyilagosság mellett is csak azt szögezhetjük le, hogy az említett ügyek szereplői nincsenek a józan eszüknél: ők maguk közösen – akik adják, és akik kapják a jogtalan előnyöket – provokálják ki a jogos antiszemitizmust. Ne rökönyödjenek meg a holokauszt-törvényhozók, van ilyen is, és éppen ők maguk dolgoznak az erősítésén – még az is lehet, hogy tudatosan, manipulációs célokkal – s aztán panaszkodnak miatta azokra, akiknek az égvilágon semmi közük az egészhez, sőt még arra is törvényt akarnak hozni, hogy szóvá se tehessék.
E törvénymódosítás egyébként eleve jogi képtelenség, hiszen meg sem fogalmazza a saját tárgyát, azaz, hogy mi a holokauszt, vagy mit kell annak tekinteni; ezzel jogi értelemben, közvetve és közvetlenül is, maga a törvénymódosítás tagadja a holokausztot. Vagy úgy képzelik, hogy majd minden előre gondosan kiválasztott ítélkező a saját elfogultsága fokának megfelelően eldöntheti, hogy ő mit tekint holokauszt-tagadásnak, és tetszés szerint büntethet? Ez maga az orwelli állatfarm világa, ha nem rosszabb. E törvénymódosítás bármilyen gyakorlati alkalmazása tehát csakis és teljesen mértékben önkényes, azaz törvénytelen lehet, mint ahogy maga az indíttatása is tekintélyuralmi és hatalmaskodó meggondolásokból fogant. Ráadásul tárgytalan is, hiszen a holokausztot nálunk nem tagadják; egyes történelmi tényekről és adatokról pedig miért ne lehetne vitatkozni? A politikai nézetek kirekesztésének törvényesítése eleve emberek ellen irányul, hiszen a nézetek önmagukban nem léteznek, emberek képviselik őket. De a leglényegesebb, amit joggal ellenez mindenki, hogy az izraeliek és a zsidó diaszpórák mások terhére több mint félévszázad múltán is további anyagi előnyöket követelnek a holokausztért, s ezzel éppen önmaguk alacsonyítják le kétes anyagi szintre. Ennél jobban nem is lehetne tagadni a holokausztot. A képtelenségeknek e sorozata mindennél beszédesebben mutatja, hogy itt nem az áldozatok iránti tiszteletről, még csak nem is politikai kérdésről, hanem kicsinyes, anyagi érdekeket követő, s adott esetben egyben magyarellenes ügyeskedésről van szó, amit, és e törekvéseket bármilyen módon pártolókat, a legkeményebben elítélhetünk és remélhetőleg felelősségre is vonhatunk.
Senki nem akarja mások történelmi bűneit mentegetni, vagy egy másik nép szenvedéseit tagadni, de sajátunkká se tegyük egyiket sem, még szavakban sem, nemhogy a magyarságot megalázó törvény formájában! Aki nem így gondolkodik, azokat ne válasszuk meg az érdekeink képviseletére, hanem távolítsuk el a bizalmunkból származó hatalomtól minél messzebbre. Ez nemcsak elvitathatatlan jogunk, hanem megkerülhetetlen és elodázhatatlan kötelességünk.
A magyarság megmaradásának biztosítása miatti kényszerhelyzetben mostantól nekünk is jobban meg kell nézni, hogy ki kicsoda, szakmailag mit tud, és mire képes. Ők is alaposan megnézik, hogy kit fogadnak be maguk közé. Ezért ne vegye ezt senki semmiféle anti- izmusnak, mert nem az, de minden döntési lehetőségtől messze kell tartani azokat, akik Magyarországon a magyarság, s ezzel az emberség fölé emelik a kisebbségi, mivoltukat, vagy a másságukat, s mindent, ami nem természetes, mindenkit, aki nem magyar. Sem a történelmi múltra, sem a származásra hivatkozva nem szabad előjogokat követelni, vagy nyújtani; csak akkor lesz társadalmi béke, ha a jogait és a kötelezettségeit tekintve mindenki egyenjogú állampolgár, ideértve azokat is, akik nem magyarok, illetve nem magyarnak, vagy nem csak magyarnak tartják magukat. Azt azonban nekik is szó nélkül tudomásul kell venniük, és alkalmazkodniuk kell hozzá, hogy magyar Magyarországon élnek. Ne kerülhessenek előtérbe azok, akik gátlástalanul csak a saját, vagy egy szűk kis csoport boldogulását keresik. És ebben se lásson senki semmiféle diszkriminációt, mert valójában az egyén is – minden egyén! – csak akkor boldogulhat, ha az ország boldogul. A mindenkori kormánynak pedig azt kell tudomásul vennie, hogy aki az ilyen és hasonló vérlázító igazságtalanságok ellen tiltakozik, az nem szélsőséges, nem antiszemita, nem nacionalista, hanem magyar hazafi. Azok ellen kell törvényt hozni, akik ezekkel az elvekkel szembehelyezkednek.
Nekünk az országunk feltételeinek, népünk, nemzetünk érdekeinek megfelelő úton, nevezzük magyar útnak, kell haladnunk, s ezen belül azt kell elérnünk, hogy a tőke, az üzlet maradjon a piacon – bár éppen a mostani válság során tapasztaltuk, és a következményeit még ma is nyögjük, hogy ott is megbukott – de semmiképpen ne engedjük behatolni az oktatásügybe, az egészségügybe, sem a szellemi és a kulturális területre. Első lépésként éppen a szellemi (és testi) rombolást kell megállítani, az elbizonytalanított társadalmat a helyes vágányra állítani, ami – persze – nem jelentheti azt, hogy a gazdaságival várni lehet.
Rendet, magyar rendet kell teremtenünk, mert nélküle a pusztulás vár ránk. Gátat kell vetni a kívülről érkező és a belülről fakadó, de azonos irányba mutató bajoknak. Mindent túléltünk, jelenlegi problémáinkat is túl fogjuk élni, csak azt nem, ha az önfeladás útján haladunk. S mert erre az útra már-már rákényszerítettek bennünket, a mostantól remélhetőleg kedvezőbbé váló helyzetben, senki ne adja fel a harcot, mert azzal nemcsak önmagát temeti, hanem a nemzetet is. A neoliberális globalista pénzügyi rendszer világméretű összeomlása, a világméretű korszakváltás közeledése, lehetőséget kínál rá, hogy most ne csak egyszerű kormányváltásra kerüljön sor, hanem a nép fokozatosan a kezébe vehesse a saját sorsának irányítását. Ez politikai harc kérdése, de a magyarság fennmaradásáért társadalmi rendszertől függetlenül küzdeni kell, s e harcot nem időszakosan, hanem folyamatosan, szüntelenül kell vívnunk itthon is, a világban is. A magyar értelmiségnek végre e harc élére kell állnia, és győzedelmesen végig kell vinnie. Ehhez elengedhetetlen, de most már nem elegendő egyszeri, akár eléggé nem is igazán méltatható bátor és jó kezdeményezéseket tenni (Csoóri Sándor: Márciusi Charta, Csurka István: A kilábalás programja), hanem folyamatos és széleskörűen egyeztetett, a civil szervezetekre is támaszkodó politikai akciókra van szükség. Ez az állam sem gondoskodik rólunk, sem pedig a nemzetünkről, ezért még inkább felelősek vagyunk önmagunkért és a nemzetünkért.
Az új kormánynak pedig, amely azt ígéri, hogy "a nemzeti ügyek kormánya" lesz, minden támogatást meg kell adnunk, sőt előlegeznünk az ilyen irányú világos törekvéseihez, de a kormánynak ezt a legelső lépéseivel vissza is kell igazolnia. Ha nem ez történik, hanem továbbra is a politikai csatározás, a súlyos problémák megoldása helyett a pártpolitikai taktikázás folytatódik, a kormány és a nép nem talál egymásra. Ahhoz, hogy ne ez történjen mindenekelőtt a kormánynak kell, tudatában lennie, hogy a neki van szüksége a népre (hiszen láttuk, olyan rendkívüli helyzetben lesz, mint talán kevés más kormány), nem a népnek a kormányra, és hogy a kormányzás nem uralkodás, hanem a nép, az ország öntudatos és egyben alázatos szolgálata.
Mindazoknak pedig, akik a kapitalizmust akarták és akarják, egy zokszavuk nem lehet a magyarországi vadkapitalizmusra. Mint kapitalizmust nem bírálhatják, hiszen, az előbbiekben láttuk, e mivoltában tökéletesen működik, a saját lényegét adja minden egyes vonatozásban. A nemzet, az ország, az egyén kiszolgáltatottsága ma sokkal nagyobb, a mozgástere pedig sokkal kisebb, mint az előző történelmi korszakban. A rendszer nem képes, politikai akarata nincs rá, hogy megoldja a nép problémáit. A múlt rendszerben emberarcú szocializmusról, meg egyenlő esélyekről beszéltek, s talán törekedtek is rá, de egyik sem valósult meg. Emberarcú kapitalizmusról azonban még csak nem is hallunk, sőt a jelek szerint – ha hallgatólagosan is, de – a kapitalizmus vállalja az embertelen arcát, és kifejezetten az egyenlőtelen esélyeken alapul. Most azonban mindezzel együtt kell élnünk. Ezért érthető, hogy önmagában ez a tény, s e tény láttán tett vitathatatlan megállapítások, a levonható sajnálatos következtetések fájdalmat okoznak azoknak, akik a rendszerváltással őszintén jobbat akartak országunknak, nemzetünknek. De úgy nekik, mint azoknak, akik eltűrik a vadkapitalizmust, vagy azoknak, akik felültek a jól hangzó hazug ígéreteknek, s most mindenezek láttán fanyalognak, vagy képmutatóan nosztalgiáznak, joggal válaszolhatnánk a saját kérdésükkel: Mit akarsz? Kapitalizmus van!
Csakhogy ezzel mi sem mennénk semmire! Ezért nem tesszük, s ne is tegyük. Inkább azt mondjuk, mindenekelőtt embernek kell lennünk, és maradnunk, ezért a jelenlegi társadalmi rendszer iránti elkötelezettségünktől, avagy szembenállásunktól függetlenül, a kormányzati szempontból most kedvezőnek tűnő helyzetben fogjunk össze, és együtt tegyünk a valamennyiünk érdekében álló változásokért, segítsük elő, hogy országunk végre rátérhessen a senki ellen nem irányuló magyar útra!
Sütő Gábor
nyugalmazott nagykövet
(Havi Magyar Fórum, 2010. Április.)
A goj
A goj a harmincas évek közepén született egy neves-nemes nagykun városban, a Hortobágy szélén, s itt is nevelkedett. Mindig magyarnak tartotta magát. Álmában sem gondolta, s évtizedeken át még csak nem is sejtette, hogy a magyarsága okán ő egyben valaki más is. Lehetett volna bármely más esemény, de történelmi véletlenként a kubai forradalom segítette hozzá, hogy megtudja: márpedig ő goj is. – Mármint a nem-gojok szemében.
De – nagykunul szólva – Ne vágjunk a dógok elibe. Mennyünk csak szípen sorjába!
A második világháború befejeződésekor tudta meg azt is, hogy munkáscsaládban született, mivel az édesapja cipészsegéd volt. Egyébként ő maga is csak azzá válhatott volna, vagy legfeljebb cipészmesterré, ha az akkor született új rendszer egy-két évig nem adja igaz önmagát, és népi káderként nem emeli ki. A megkésve tudatosult munkás származását csendes büszkeséggel elfogadta, mert abban a városban, így az ő szemében is, a munkás a dolgozó embert jelentette, s e tekintetben nem is különböztette meg a munkást a paraszttól, vagy az értelmiségitől. Inkább érezte, mintsem tudta, az a fontos, hogy mindenki becsületesen dolgozzon a maga munkakörében. És az emberek akkor még ezt is tették. Boldogultak is. A családjában mindenkinek a tiszteletére tanították, semmiféle megkülönbözetést nem neveltek belé. A goj szót nemcsak nem ismerték, hanem életükben nem is hallották.
A család igen szerény körülmények között élt, de áldoztak – szó szerint áldozni kényszerültek – az iskoláztatására. Nem tanult rosszul, és már az elemi iskolában ösztönösen fel-felfigyelt rá, hogy a felnőttek időnként valamiféle rejtélyes politikáról beszélgetnek. Kíváncsiságból egyszer ki is vette a könyvtárból Sztálin "A leninizmus kérdései" című – ma már tudja, hogy szándékosan leegyszerűsített politikai nyelvezeten megírt – könyvét, mégis alig értett meg valamit is belőle. Csak az maradt meg benne, hogy van egy másik világ is, mint amiben a közelmúltig ő élt. Vak tapogatódzás volt ez, de állandóan ott lappangott benne és körülötte. Azt sejtette, hogy az úttörőség valamilyen módon már politika, de ő inkább szórakozást, gyermeki barátkozást, összefogást látott benne. Széthúzásról ott és akkor szó sem volt. Aztán jött a nagyhírű református nagykun gimnázium nemzetközileg elismert nyelvész igazgatójával, Gaál Laci bácsival és kiváló, országosan ismert tanáraival. Régi vágású, de a korral haladni akaró átszakosodott – angolró | | |
|
|
|
Cikkek |
|
| Cikkek : Baljós jelek a nemzetközi jog gyakorlatában |
Baljós jelek a nemzetközi jog gyakorlatában
2007.04.17. 22:03
Arany János éles meglátásának idézése mellett szó esik a hazai "joggyakorlatról" is.
Arany János: Civilizáció
Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
Amit elvehetett, elvett.
Most nem úgy van.
A világot Értekezlet igazgatja:
S az erősebb ha mi csínyt tesz,
Összeül és - helybehagyja.
Baljós fejlemények a nemzetközi jog gyakorlatában
A szuverén államok, mint a nemzetközi jog alanyai, a nemzetközi jogot a világpolitikai gyakorlatukban önmaguk alakítják, kodifikálják, majd alkalmazzák, illetve figyelmen kívül hagyják, vagy megsértik. A nemzetközi jog mai gyakorlatát tehát az időszerű konkrét politikai események kapcsán célszerű vizsgálnunk.
A hidegháború vége elméletileg lehetőséget teremtett rá, hogy a nemzetközi jogban új, akár történelmi korszak kezdődjön. A békés egymás mellett élés politikája ugyanis a kétpólusú világ erőegyensúlyán alapult, s az uralkodó tendencia a nemzetközi jog lassú, ellentmondásos, de mégis az egyetemesség irányába mutató fejlődése volt, ami pozitíven hatott vissza a nemzetközi helyzet alakulására. Bár sok kérdésben eltérő értelmezés uralkodott, a másik pólus hallgatólagosan, vagy kényszerűen, de elfogadta az eltérő, vagy akár ellentétes álláspontot, túltette magát a jogi kollíziókon. E gyakorlat tehát eleve lehetetlenné tette ugyan a szó szoros értelemében vett egyetemes nemzetközi jogrend kialakulását, mégis biztosított egy bizonyos stabilitást, fejlődést és jogorvoslati fórumokat (Az ENSZ és más nemzetközi szervezetek), valamint lehetőséget nyújtott két- és többoldalú kompromisszumokra, tárgyalásos megállapodásokra. A hidegháború vége, az egypólusú világ kialakulása, azt a reményt keltette, hogy a nemzetközi jog érvényesülése hatékonyabbá válik, világszerte előtérbe kerül az emberi jogok védelme, s olyan nemzetközi jogrendszer alakul ki, amely mindenhol hathatós védelmet nyújt a hatalom visszaéléseivel, az emberiségellenes és a háborús bűnök elkövetőivel szemben. E várakozással gyors ütemben jelentek meg az eseti, főleg az ENSZ BT által létrehozott nemzetközi bíróságok, a boszniai, ruandai, sierra-leonei, kelet-timori népirtás és más bűnök kivizsgálására, megbüntetésére. Ezek állandó jellegű helyettesítését célozta e folyamat csúcspontja, a Nemzetközi Büntetőbíróság létrehozása.
Kiket büntet a Nemzetközi Büntetőbíróság?
A Nemzetközi Büntetőbíróság (NBB) 1998-ban a Római Alapokmánya elfogadásával jött létre, 2002-ben indult be a joggyakorlata. A tagállamai elismerik az NBB joghatóságát, amely nem korlátozódik egyetlen esetre, vagy országra, hanem univerzális igénnyel lép fel. A NBB egyetemességének azt kellene jelentenie, hogy igazságosan és egyenlően bánik minden állam polgáraival, azonos jogokat biztosít nekik, s egyenlő feltételek között menti fel, vagy ítéli el, és bünteti őket. Az NBB joghatósága a legsúlyosabb bűntettekre terjed ki: a népirtás, az emberiség elleni és a háborús bűntettek, valamint az agresszió bűntette. A bíróság joghatósága csak az Alapokmány hatálybalépése, azaz 2002. július 1. után elkövetett bűntettekre terjed ki, s akkor rendelkezik illetékességgel, ha az állam, amelynek a bűntett elkövetésével vádolt személy az állampolgára, vagy amelynek területén a kérdéses cselekmény történt, tagja az NBB-nek, vagy ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa az NBB főügyésze elé utalja az esetet. Az NBB együttműködési megállapodást írt alá az Európai Unióval, amelyben ugyancsak a multilateralizmusra helyezik a hangsúlyt.
A nemzetközi jog egyetemessé válásába vetett reményt azonban eleve lekorlátozta, hogy az NBB mögött látszólag nincs állami erőszakszervezet, továbbá hogy egyértelműen a nyugati nagyhatalmak érdekeinek a szolgálatában jött létre, így sok esetben elsősorban ezek "normáitól" eltérő eseteket sújtja szankciókkal, s inkább a jelenségeket, a következményeket bünteti, nem az okokat és az okozókat. Mivel valós szuverén "világállam", mint a nemzetközi jog alanya, valóban nem létezik, a nemzetközi büntetőjog gyakorlatilag alá van rendelve a mindenkori nemzetközi hatalmi viszonyoknak, s azok természetének megfelelően a nyugati nagyhatalmak játékának, eleve bele vannak építve az egyenlőtlenség, az igazságtalanság elemei. Ennek következtében főleg azoknak a bűncselekményeknek szenteli tevékenységét, amelyeket a "haramia-, vagy terrorista államoknak" kinevezett, illetve a kis országok követnek el, akkor is, ha nem is ratifikálták a Római Alapokmányt. Európában elsősorban Németország az NBB feltétlen híve. Németország (és néhány más állam) büntetőjogi törvénye bünteti is a Római Alapokmányban megfogalmazott vétségeket, és normájává teszi az egyetemes, vagy a globális világjog elvét, tehát ezen országok ügyészségei elvben az egész világon üldözhetik a nemzetközi jog megsértőit, így – ha akarnák – az Irakban háborús bűnöket elkövető amerikai, angol politikusokat, katonákat is. A nemzetközi büntetőjog mögött végül is van tehát valamiféle államhatalom (ha nem is "világállami"), amelyen keresztül érvényesül a nemzetközi erőszak-monopólium. Az a körülmény viszont még inkább ellehetetleníti az NBB-t, hogy az egypólusúvá vált világban az USA, abban a tudatban ringatva magát, hogy ő az egyedüli szuperhatalom, szinte kizárólag az erőre támaszkodik az érdekei érvényesítésében, kifejezetten akadálynak tekinti még a kapitalista "normák" szerint értelmezett nemzetközi jogot és annak intézményeit is. A reményt tehát megtorpedózta az USA, esetenként más államok, szembefordulása az NBB-vel. Ebből a szempontból nézve, a helyzet rosszabbá vált, mint a kétpólusú világban volt: a nemzetközi jog és az egyetemes érvényesítésére létrehozott szervezetek egyoldalúan, tehát még inkább ki vannak téve a világpolitikai játéknak, főként egyetlen nagyhatalom kényének-kedvének.
Az USA késlekedés nélkül ultimátumot is intézett a NBB római alapokmányát aláíró 139 államhoz, hogy kössenek vele kétoldalú egyezményt, amely megtiltja, hogy kiadhassák az NBB-nek az USA polgárait; az ezt megtagadó mintegy félszáz országtól pedig megvonta a katonai és egyéb segítséget. A nagyhatalmak erőfölénye tehát jogalkotó szerepet kap: a háborús bűnöket elkövető amerikai, angol, vagy izraeli politikusokat, katonákat nem lehet sem a hágai, sem a NBB elé állítani, de még a nemzeti bíróságaik előtt sem lehet a törvény teljes szigorával elítélni őket.
A kérdést más oldalról megközelítve, a jogi fonákságot jól példázza, hogy Szaddam Husszeint nem adták át a Nemzetközi Bíróságnak, hanem az USA nyomására iraki bíróság, iraki törvények szerint vonja felelősségre. Ez ugyanis lehetővé teszi, hogy a bírák ne legyenek azonosíthatóak, a kihallgatások titokban történjenek, a bizonyí-tékokkal szemben támasztott követelmények ne legyenek szigorúak, netán vallási-törzsi kritériumok érvényesülhessenek, fizikai kényszer is alkalmazásra kerüljön, s a vádlott és társai ne választhassák meg szabadon a védőügyvédjeiket. Vajon miért választotta az USA a látványos nemzetközi helyett a "nemzeti" megoldást, ami csak további kételyeket támaszt az iraki "küldetését" illetően? Egyszerűen azért, amire utaltunk: nem ismeri el a nemzetközi bíróságok illetékességét, kétsége vonja a jogukat arra, hogy amerikai állampolgárokat, vagy akár az USA ellenfeleit vád alá helyezzék. Azt is el akarta kerülni, hogy független nemzetközi bírákkal kerüljön szembe, s hogy nemzetközi jog akadályozza a halálbüntetés kiszabatásában. Így azonban sietnie kell, mivel Szaddam 68 éves és az iraki törvények nem teszik lehetővé 70 évesnél idősebbek kivégzését. Ezért máris olyan törvényt hozatott az iraki bábkormánnyal, hogy az utolsó fellebbezésre hozott döntést követően 30 nappal az ítéletet végre kell hajtani. A Szaddam ellen ebben a formában folyó bírósági eljárás az önmagát egyedülinek, mindenhatónak vélő szuperhatalom önkényes unilateralizmusának megnyilvánulása.
Szlobodán Milosevics szerb elnököt átadták ugyan a hágai bíróságnak, de az nem volt képes meggyőzően bizonyítani az ellene felhozott vádakat, sőt Milosevics bizonyította, hogy Nyugat előbb manipulációkkal egymás ellen uszította a jugoszláv népeket, majd megbüntette őket az egymás elleni harcukért, a NATO pedig agressziót követett el Szerbia ellen, ezért a vádlottak padján Bushnak, Blairnek és a NATO-vezetőknek lenne a helye. Milosevics rejtélyes halála kényelmetlen és kilátástalan jogi kínlódástól mentette meg a hágai bíróságot. Franciaország kívánságára a háborús bűnöknél hét évre kizárhatják az NBB illetékességét, ezért a NATO Szerbia elleni háborúja eleve nem büntethető a nagyszámú civil áldozat és civil célpontoknak a szándékos támadása ellenére sem, pedig az ENSZ nem adott engedélyt a háborúra.
A nemzetközi jogot sérti annak közel-keleti gyakorlatnak kierőszakolt elfogadása, hogy reguláris hadsereg idegen országban, megszállóként huzamosan megvalósított terrorja "jogos", míg a vele szembeszálló hazai erők harca "jogtalan", sőt az előbbit a demokrácia terjesztésének, az utóbbi pedig a terrorizmusnak minősítik. Az NBB-nek ehhez egy szava sincs. Szemet huny a palesztin, libanoni és más területeken polgári személyek ellen elkövetett izraeli katonai akciók felett, habár sorozatos ismétlődésük miatt még inkább elítélendő háborús bűnöknek minősülnek, mint az NBB által eddig tárgyalt esetek. És sorolhatnánk napjaink mindenki előtt ismert a nemzetközi és a nemzeti igazságszolgáltatás egyéb igazságtalanságot törvényesítő tényeit.
Senki nem kívánja vissza a hidegháborút, de a fentiek fényében nem lehet nem látni, hogy a befejeződését követően a katonai erő önkényes, jogellenes alkalmazása a nemzetközi problémák "megoldásának" egyre inkább uralkodó eszközévé válik. Ebben főleg az USA és Izrael nemcsak rossz példával jár elől, hanem politikájuknak ez a legfőbb és egyre kizárólagosabbá váló eszköze. Nap, mint nap látjuk, gyilkolnak mindenkit, rombolnak bármit, aki, és ami az útjukba kerül, minek következtében a világ soha nem volt ilyen kilátástalan helyzetben. Mi több, a saját felelősségüket csökkentendő, az emberi és anyagi áldozatokat megosztandó, olyan jogi abszurdumot erőszakolnak ki, hogy más szuverén államok értsenek velük egyet, sőt katonailag, pénzügyileg vállaljanak részt az agresszióik nemzetközivé tételében, legyenek az agressziójuk részesei! S ha ezt valaki nem teszi, vagy akár jóindulatúan bírálja őket, besorolják a terroristák közé. És nem egy ország kormánya – a miénk szolgaian – eleget tesz e kívánalmaknak, sőt elébe is megy, ezzel akadályozza a nemzetközi jog érvényesülését, ami többszörösen vissza fog ütni mindenkire. Az USA, Nagy-Britannia, Izrael és szövetségeseik az emberiség által évszázadokon át kialakított, kiszenvedett normákon teszik túl magukat, játszi könnyedséggel túllépnek minden nemzetközi szabályon, de ezzel önmaguk kerülnek törvényen kívülre, aminek az árát meg kell fizetniük, ahogy a történelmileg hasonlóan menetelt fasizmus is megfizette ezt az árat.
Az USA a nemzetközi jog ellen.
Az USA más államoktól szigorúan megköveteli a nemzetközi jog, az ENSZ Alapokmányának, stb. tiszteletben tartását, önmagának azonban a legkisebb gondja is nagyobb annál, mintsem hogy tartsa magát ezekhez, sőt sorozatban sérti meg őket. Mi több, a saját kedve szerint szeretné átalakítani a szervezetet, ezért, többek között, a tagdíjfizetés hanyagolásával is akadályozza az ENSZ munkáját. Kofi Annan ENSZ-főtitkár írta nemrég: "Az Egyesült Államok a pénz hatalmához fordul, hogy kierőszakolja az általa szükségesnek tartott adminisztratív reformokat." (El País, 2006. VII. 2.) Az ENSZ Alapokmánynak fittyet hányva, feljogosítja önmagát arra is, hogy exportálja a demokráciát, preventív háborút indítson a sehol nem látható, de állítása szerint mindenütt jelenlévő terroristáknak kinevezett egyének, vagy szervezetek ellen. Bush ez év májusában benyújtott Nemzetbiztonsági Stratégia c. beszámolója az eddigieknél is erőteljesebben kiáll a preventív háborúk politikájának folytatása mellett. Leszögezi, hogy az USA "továbbra is háborúban álló ország" (Ezt ugyan egyetlen más ország sem ismeri el, de a háborúban álló országnak a nemzetközi jog pluszjogokat biztosít), amely állítólag ki van téve támadásoknak. Ezért az általa szükségesnek ítélt megelőző ellenlépések érdekében, s a saját értelmezésében vett "szabadság és demokrácia" terjesztése céljával, túl kell lépnie az olyan formalitásokon, mint az ENSZ, vagy a NATO! Félre a szuperhatalmi érdekeket csak zavaró nemzetközi joggal, az ENSZ-szel (Alapokmánya a nemzetközi kapcsolatok szuverén jogalanyairól szól, és egy szó sincs benne a "demokráciáról"), de még a sajátmaga által létrehozott NATO-val is! Hét "despota" országot meg is nevez: Irán, Észak-Korea, Szíria, Kuba, Fehéroroszország, Burma és Zimbabwe. Ezekben, de máshol is "segélyprogramokat" és reformokat kell ösztönözni, "demokratikus" választásokat kell pénzelni, szankciókat kell alkalmazni, stb., azaz be kell avatkozni szuverén államok belügyeibe. Ha valamelyik állam szabadulni akar az USA szorításából, vagy az USA-nak nem tetsző párt kerül hatalomra – akár széleskörű nemzetközi megfigyelés mellett zajlott elismerten demokratikus választások útján, mint a Hamasz a palesztin választásokon – azonnal azzal vádolják, hogy konfrontálódik, s egykettőre a "terrorista", vagy a "haramia-államok" között találja magát. A történelem fintora, hogy mindez tipikus szuperhatalmi elképzelés, miszerint a világ minden országának egy mintára kell felépülnie. Egyben világos üzenet a világnak, amely csak lapít, pedig mivel, mivel nem, de mindezzel egységesen és a leghatározottabban szembe kellene szállnia, mert katasztrófába sodorja az emberiséget, mint ahogy Madridot és Londont már egyszer hadszíntérré is változtatta.
USA olyan fennhéjázóan viselkedik, hogy felmerül a gyanú: tudatában van, hogy a szuperhatalmi helyzetét csak jogilag elítélendő eszközökkel képes fenntartani, s ennek érdekében a nemzetközi jogban is olyan preventív eljárást honosít meg, amely az amerikai háborús bűnösöket eleve büntethetetlennek tekinti. Ezért szállt szembe a NBB-al is, s ezt a célt szolgálta a megrendezett és túldimenzionált 2001. Szeptember 11 (amivel kapcsolatban már annyi kétely merült fel, hogy nemcsak mint jogalap, hanem mint történelmi esemény is teljesen megkérdőjelezett), a drogkartellek, az illegális emigráció elleni harc ürügyén foganatosított lépései. A humanitárius segítség és a "demokrácia" exportja is azt a célt szolgálja, hogy a törvények és a nemzetközi jog fölé helyezze magát, érvényesíthesse geopolitikai elképzeléseit, illetve büntetlenséget biztosítson a háborús és emberiségellenes bűnöket elkövető amerikaiaknak és szövetségeseiknek.
Az USA, a terrorizmus elleni harcra hivatkozva, minden odaérkező utasról 34 személyes adat közlését követeli a külföldi légitársaságoktól, amit az Európai Parlament kezdeményezésére még az Európai Bíróság is illegálisnak minősített, és 2006. október 1-től felfüggeszti a vonatkozó megállapodásokat. A Fehér Ház 2006. júniusában elismerte, hogy 2001. óta a brüsszeli Swift nemzetközi bankkonzorcium adatai alapján 7800 bankot ellenőriz, de sem ez, sem a világméretű telefonlehallgatás nem kapott még kongresszusi jóváhagyást sem, nem ahogy nemzetközi elfogadtatást. Nemrég a Washington Post közölte, hogy a CIA titkos börtönöket tart fenn és egyéb illegális tevékenységet folytat több mint 20 országban, köztük több európai országban a helyi kormányok tudtával, ami miatt az EU is arra kényszerült, hogy bizottságot hozzon létre az ügy kivizsgálására, amely meg is erősítette a tényeket. Az Európai Parlament júliusban elfogadta a jelentést, és meghosszabbította a bizottság mandátumát, mert a gyanús jelenségek folytatódnak.
A kubai guantanamoi támaszponton a terrorizmus megfoghatatlan és bizonyítatlan vádjával törvénytelenül fogva tartott különböző nemzetiségű rabokat az USA nem tekintette hadifogolynak, s úgy ítélte meg, hogy ezért nem vonatkozik rájuk a Genfi Konvenció. A nagy nemzetközi nyomásra végül szóban elismerte, hogy alkalmazza rájuk a Genfi Konvenciót, és bíróság elé állítja őket. Ezt azonban senki nem tudja ellenőrizni, ezért az ENSZ a börtön bezárását követelte, de az USA ezt kereken megtagadta.
A nemzetközi jog kiterjed a nemzetközi élet minden mozzanatára, így a háborúkra is; támadás előtt az államok hadüzenetre kötelezettek, de az USA ezt sem tartotta be sok országgal, így Afganisztánnal és Irakkal szemben sem. Ma már az egész világ elismeri, hogy az USA és Nagy-Britannia hamis indokok alapján, az ENSZ Alapokmányt és a nemzetközi jog alapvető elveit kirívóan megsértve, brutális katonai agressziót követett el és évek óta megszállva tart egy szuverén államot, Irakot, amely sem az USA-t, sem szövetségeseit komoly módon nem fenyegette, barbár módon megsemmisíti az emberi civilizáció egyik bölcsőjének értékeit, s jogellenesen kétmillió arab nyelvű dokumentumot hurcolt el az országból. Irakban az amerikai "demokrácia" exportja nyomán semmilyen vonatkozásban nem következett be akár jóindulattal is pozitívnek tekinthető fejlemény, ellenkezőleg, a helyzet egyre rosszabb minden vonatkozásban. Pusztítás, halál uralkodik, és a polgárháború réme fenyeget, a közel-keleti válság sokkal súlyosabbá vált, s nincs a nemzetközi jognak, az emberi jogoknak olyan vonatkozása, amit az USA és szövetségesei ne sértettek volna meg. Középkori módra még vérdíjat is kitűztek kinevezett ellenfeleik fejére, s vezetőik nyilvánosan örvendeznek, amikor ez sikerrel jár. Mindezt csak egy módon lehet minősíteni, és minősíteni is kellene, de ezt még a többi nagyhatalom sem teszi meg. Pedig a jogalap adott: az ENSZ Alapokmány, a Genfi Konvenciók arra kötelezik az aláíróikat, hogy maximális szigorral szálljanak szembe a háborús és emberiségellenes bűnökkel, s politikai megoldásra törekedjenek. Széleskörű nemzetközi civil tiltakozásra sor került ugyan, azonban sem az ENSZ, sem a NBB még csak kísérletet sem tett az agresszor megfékezésére, vagy megbüntetésére, pedig a nemzetközi jog eszközével élve sokkal többet lehetett volna tenni.
Az USA azt is kinyilvánítja, hogy világ minden pontján vannak érdekei, s minden más ország érdekeit megkérdőjelezi még annak a saját geopolitikai térségében is. Condolezza Rice külügyminiszter-asszony kijelentette, hogy Oroszországnak semmi keresnivalója nincs az úgy nevezett posztszovjet térségben, s felszólította, hogy ismerje el az orosz határokig húzódó amerikai befolyási övezet létjogosultságát. Nyilvánvalóan Oroszország és mások ellen irányuló rakétavédelmi támaszpontot akar létrehozni Lengyelországban, Csehországban, vagy Magyarországon, azaz egy szuverén államban. Ez év augusztusában az Iránnal folytatott katonai kereskedelem tiltásáról szóló belső amerikai törvényre hivatkozva szankciókat foganatosított orosz cégek ellen, azaz amerikai törvényt a nemzetközi jog fölé emelt. Cheney USA-alelnök pedig Litvániában odáig ment, hogy felszólította Putyint "demokratikus reformokra", "más nemzetek nagyobb tiszteletére", s úgy minősítette Oroszországot, hogy "már nem barát, de még nem ellenség". Putyin elnök nem kis szellemességgel "barátokkal folytatott vadászaton leadott szerencsétlen lövésként" értelmezte Cheney kijelentését (aki valóban lelőtte egyik barátját egy vadászaton), amely a hidegháborút idézi és olyan "hiba, amely mutatja, hogy nem értette meg a világban végbement geopolitikai változásokat. Oroszország és az USA már nem ellenségek." Vádak érték Oroszországot az ukrajnai (és európai) gázszállítások kapcsán is, pedig, objektíven nézve, semmi mást nem tett, mint a NATO-ba törekvő Ukrajnával szemben áttért a tőle régóta követelt piaci viszonyokra. Az USA, arra hivatkozva, hogy a megítélése szerint Lukasenko belorusz elnök csalással nyerte meg a választásokat, jogellenes intézkedéseket foganatosított annak megakadályozására is, hogy a fehérorosz kormány tagjai a területére léphessenek, és az Európai Unió mindebben követte.
Az USA a saját állampolgárainak vízummentességet követel mindenkitől, de notóriusan megtagadja annak kölcsönösségi alapon történő megadását egy egész sor országtól, köztük hazánktól is. Mi több, olyan elképzeléseket fontolgat, hogy az EU azon tagjai, akik legalább háromszáz katona küldésével támogatják az amerikai megszállást Afganisztánban, vagy Irakban, kétéves próbaidőre megkaphassák a vízummentességet. Az egyoldalú önkényt kívánja érvényesíteni a joggal szemben.
Új veszélyes manipulatív elemet képez az elektronikus háború. Elektronikus úton, provokációs céllal feltüntetett feladóval érkezhet autentikusnak tűnő fenyegetés, amire az ártatlan feladó komoly "választ" kaphat. Nem véletlen, hogy az USA-ban behatóan foglalkoznak e kérdéssel és elektronikus támadás esetén Bush jogai kiszélesednek. A jogrend kodifikálás tekintetében azonban nem képes követni a tudás mérhetetlen növekedését, még kevésbé az erkölcstelen felhasználását. Ez úgy nemzetközileg, mint belpolitikailag komoly veszélyt jelent. Az amerikai nép személyes jogait már eddig is oly mértékben nyirbálták meg, hogy a világsajtóban egyre több szó esik a kialakuló fasizmusról.
Az USA tehát a legnagyobb veszélyt nem képes elkerülni: önmagával nem bír, … no és Izraellel. Egyiküknek sem jut eszébe, hogy az erőt lehetne a nemzetközi közösség javát szolgáló célokra is fordítani. Az emberiségellenes bűntettekben jeleskedő USA-nak, Nagy-Britanniának, Izraelnek, s a szavak bajnoka Európai Uniónak el kellene ismerniük végre, hogy nem érvényesül semmiféle emberi jog és méltóság anyagi és társadalmi haladás nélkül, nyomor, nélkülözés, szegénység, fenyegetettség mellett, és ezek megszüntetésére kellene irányítaniuk az erőfeszítéseiket. Ezt az axiómát ezeknek az országoknak a vezetői is ismerik, de tudatosan tetézik a bajt, amikor mégsem ezt, hanem az ellenkezőjét teszik, s ezzel katasztrofális helyzetbe juttatják a világot.
Izrael mindenek felett.
Izrael Állam más államoktól eltérően művi, történelmileg nem természetes úton létrejött államalakulat, hiszen közismert, hogy az ENSZ határozatilag, azaz mester-ségesen hozta létre 1947-ben a zsidóság részére. Már akkor indokolatlanul kedvező 54:46 arányban felosztotta Palesztinát zsidó és palesztin államra, azaz egy másik szuverén népet a saját területén, megkérdezése nélkül áldozatra kényszerített. (Ezt a határt is trianoni kegyetlenséggel, a népek önrendelkezési jogát semmibe véve húzták meg. Ezért a palesztinok, az arab, s a muszlim világ joggal tekinti agressziónak a palesztin nép ellen, ahogy végső soron Trianon is agresszió volt a magyar nemzet ellen.) Ennek fényében Izraelnek kötelessége lenne köszönetet mondani a nemzetközi közösségnek, példamutatóan betartani a nemzetközi jogot, békére törekedni minden szomszédjával. Ehelyett azonban, létezése legelső pillanatától kezdve, nem természetesen, hanem minden más államtól eltérően viselkedik; önmagát mindenre feljogosítja, mindenben kivételnek tekinti, s terjeszkedő, népirtó, terrorista cionista politikát folytat, ilyen politikára ösztönzi a különböző országokban élő diaszpóráit, veszélyeknek kitéve azokat is. A maga sajátos módján példamutatóan harcol a valós, de többnyire csak vélt nemzeti érdekeiért, de megtagadja ezt a jogot más nemzetektől, főleg a palesztinoktól. Mindezzel azonban, az USA-hoz hasonlóan, ő is önmagát helyezi törvényen kívül. Nem kizárt, hogy az ésszerűtlen izraeli politikában szerepe lehet az említett történelmi ténynek, nevezetesen, hogy Izrael nem létrejött, hanem létrehozták, s egyre nyilvánvalóbb, hogy bizonyos nagyhatalmi érdekek szolgálatára.
Izrael Államnak természetesen joga van a biztonsága megvédésére az ENSZ által számára kijelölt határokon belül. Békés politikával ezt el tudta volna érni, sőt békéért lehet, hogy még plusz területet is kaphatott volna. Izrael azonban folyamatosan agresszív terjeszkedő politikát folytat. Semmibe veszi az emberek legszentebb jogát, az élethez való jogot, amikor a világ színe előtt, sokszor előre bejelentve, célzott likvidálással meggyilkolja politikai ellenfeleit, katonai erővel írtja Palesztina és a szomszédos országok békés lakosságát, rombolja országukat. Szó sem lehet semmiféle jogos önvédelemről, de még csak enyhítő körülményekről sem, hiszen az ártatlan polgári lakosságot, újságírókat, kórházakat, ENSZ-missziót, minden útjába kerülőt bombázó, a nemzetközi egyezmények által külön is tiltott fürtös, foszfor- és kazettás bombákat is alkalmazó állam soha nem tudja elhitetni senkivel, hogy ezt törvényes önvédelmi jogán, vagy a terrorizmus ellen teszi, hiszen előre megfontoltan ő maga a terrorista. Kofi Annan ENSZ-főtitkár is többször egyértelműen leszögezte: Izrael megsérti a nemzetközi jogot, a nemzetközi humanitárius jogot és az emberi jogokat.
Izrael és hívei – a magyar sajtó jelentős része és a politikusok jól meghatározható kis része is – nem átallja úgy beállítani, hogy a köveket dobáló, parittyázó palesztin fiatalok a terroristák, de a polgári lakosságra lövő izraeli tankok és a házaikat, sőt még a menekülttáboraikat is leromboló bulldózerek "védekeznek". A magyar külügyminiszter-asszony például, Condolezza Rice után szabadon, a történelmi szemléletet háttérbe szorítva, nemcsak azzal a szakmaiatlan kijelentéssel vétette magát észre, hogy nem klasszikus diplomáciát kell folytatni, hanem a Magyar Nemzetnek adott interjújában Izraelt nem nevezi agresszornak, mindössze annyit ismer el, hogy "Libanon kormánya és Izrael ugyancsak részesei a fejleményeknek". Ezzel szemléletesen példázta saját kijelentését, miszerint önmaga is csodálkozott rajta, hogy ő lett a külügyminiszter. A külügyminiszter-asszony, az Országgyűlés Európai Bizottságának elnöke és mások is el akarták hitetni a magyar közvéleménnyel, hogy a mostani háború két izraeli katona elfogása miatt folyt. De kiket képviselnek, akik így nyilatkoznak ezekben a pozíciókban? Miért "felejtik el" a történelmi előzményeket, hallgatják el, hogy ezúttal is Izrael tartóztatta le előbb a Hamasz harminc parlamenti képviselőjét, a kormánya öt tagját, rabolta el a palesztin parlament elnökét, s tartja fogva, és bíróság elé szándékozik állítani őket. A magyar közvélemény olyasmiről is alig kap hírt, hogy az USA 1982 óta az ENSZ BT 32 Izraelt bíráló határozatát vétózta meg, ami meghaladja a BT összes többi tagjának a vétóját.
Az amerikai, magyar és más politikusok minél inkább törekednek jogsértően Izrael megbékéltetésére, azaz minél tovább halogatják a történelmileg elkerülhetetlen szembefordulást Izrael emberiségellenes és önveszélyes politikájával, annál inkább szűkítik a saját manőverezési lehetőségeiket, az izraeli politika foglyaivá válnak, s innen csak minden fél számára tragikus megrázkódtatással lesznek képesek szabadulni. Semmi kétség felőle, a népeik előbb-utóbb rákényszerítik őket e radikális szakításra. Az ENSZ 1975-ben jogérvényesen elítélte a cionizmust, mint a rasszizmus formáját. A nemzetközi közösségnek, s külön-külön minden egyes szuverén államnak, jogában áll, sőt kötelessége további lépéseket is tenni, egyrészt a saját védelme érdekében, másrészt azon az alapon, hogy maga ez a közösség hozta létre Izraelt, és ismertette el a szuverén államokkal. Ehelyett Izraelbe utazik Rice amerikai külügyminiszter-asszony azzal a nevetséges ígérettel, hogy "állandó megoldást" dolgoznak ki. Szó se róla, az USA képes lenne állandó megoldás hatékony elősegítésére, de ahhoz gyökeresen más politikát kellene folytatnia. Képes lenne rá, de nem az a célja, Izraelt nem ezért hozták létre. És éppen ez a fő probléma, amivel a nemzetközi közösségnek, benne különösen az Európai Uniónak foglalkoznia kellene. Az EU azonban a francia és a holland nép által már elutasított alkotmány-tervezetében nemcsak megtagadta a saját keresztény múltját, hanem dédelgeti az eurocionizmust. Az izraeli agresszióval, az egész világgal szemben támasztott egyre arrogánsabbá váló különleges izraeli igényekkel kapcsolatban az európai kormányok nagy része megbabonázva hallgat, vagy mellébeszél, mintha Izraelről csak maga Izrael mondhatná ki az "igazat", amit aztán mindenkinek el kell fogadni. Mario Soares volt portugál elnök joggal figyelmeztet: "Az európaiak sokat beszélnek az emberi jogokról, majd megengedik, hogy egy olyan állam, mint Izrael azt tegye, amit akar: bombázza a lakosságot, intervenciót hajtson végre szuverén államokban" (Público, 2006-07-22). Az angol Guardianban amerikai, angol és más közéleti személyiségek, művészek nyilatkozatban mutattak rá, hogy a Libanonban végzett izraeli mészárlás és pusztítás "a nemzetközi jog szerint háborús bűn", ezt azonban "az Egyesült Államok és szövetségesei által felállított nemzetközi bíróság soha nem fogja vizsgálni, és ezekben a rémisztő bűnökben senkit sem fognak elítélni." Rajtuk kívül Európában csak XVI. Benedek pápa követelt azonnali tűzszünetet a tartós béke megteremtése érdekében. A 118 országot tömörítő el nem kötelezett szeptemberi havannai értekezlete nyilatkozatában egyértelműen "jogtalannak" minősítette Izrael politikáját.
Jogi szempontból nézve, a mostani agresszió fő magyarázata valószínűleg abban rejlik, hogy a Hamasz nemzetközileg a legszigorúbban ellenőrzött és elismert demokratikus választási győzelmével kedvezőbb feltételeket teremtett az önálló palesztin állam létrehozására. Izrael agressziója, az USA és Nagy-Britannia támogatásával, ennek az elodázására, megtorpedózására irányul. Ezzel a politikával mindenki számára fájdalmasabbá, keservesebbé teszik azt az utat, amelyre Izrael előbb-utóbb rákényszerül: a palesztin állam létrehozása (amelynek az ENSZ által meghatározott határait Izrael nem ismeri el, hanem egyoldalúan ő maga akarja meghúzni!) és a több mint negyven éve megszállt területek kiürítése. A nemzetközi jog csak ekkor érvényesül, és a béke is csak ekkor jön el Közel-Keletre. Amíg azonban David Irwing angol történészt Ausztriában bebörtönzik, mert a holokauszt egyes vonatkozásait az izraeli állásponttól eltérően ítéli meg, ugyanakkor Izrael büntetlenül, sőt hallgatólagos amerikai és európai támogatással tömeges gyilkosságot követ el, addig egyetlen más állam sem lehet biztonságban afelől, hogy a nemzetközi jog megvédi. A kritikus helyzetben az EU vezetői is csak azt kérték (még csak nem is követelték!), hogy a más országok ártatlan polgári lakosságát gyilkoló, városaikat romboló Izrael legyen mérsékeltebb (Mintha kevesebb gyilkosság elkövetése "jogszerűbb" lenne, mint a tömeggyilkosság!), vagy nagylelkűen adtak neki egy hetet az agresszió befejezésére, az USA pedig tűzszünetről csak a Hezbollah leszerelése után akar hallani, stb. Tették ezt ahelyett, hogy az agresszort szereltették volna le legelső pillanatban, s a lehető leghatározottabb, minden eszközt magába foglaló intézkedésekkel elfojtották volna a világot fenyegető agressziót. Az ENSZ BT tagjai sem tették meg még a rendelkezésükre álló jogi lépéseket. (Hetekig passzírozták a tűzszünetre vonatkozó egyszerű határozat-tervezetet, közben libanoniak, palesztinok, izraeliek százai vesztették életüket) arra spekulálva, hogy egy adott pillanatban hasonló manőverezési lehetőség esetleg nekik is jól jöhet.
Összefoglalva, Izrael politikája, akármennyire is fájó és kényelmetlen ezt egyeseknek elismerni, egy szempontot következetesen figyelmen kívül hagy: a nemzetközi jogot. Ebben társa és támasza az USA; egymásnak oly mértékben függvényei, hogy a világpolitikában nem lehet megkülönböztetni, mikor melyikük álláspontja válik a közös álláspontjukká, amely azonban tragikusan nem tükrözi sem az izraeli, sem az amerikai nép valós érdekeit. A szuperhatalom USA dominanciája lenne a természetes, de még itt is természetellenesen mintha Izrael érdekei érvényesülnének, mivel mögötte áll az amerikai finánctőke jelentős része, amely Izraelhez, nem pedig az amerikai néphez kötődik. Ez adja meg Izrael jelentőségét, ez irányítja a politikai elitjét, s rajta keresztül a politikáját; e nélkül ez a kis állam jelentéktelen lenne. Ha az USA által vakon támogatott Izrael, illetve az Izrael által rángatott USA, jogállam lenne, akkor mindenkivel, a törvénysértőkkel, a terroristákkal is, a nemzetközi jog szerint járnának el, s csak a saját határaikon belül. Nem adnának ki olyan jelszavakat a legkisebb lelkiismeret-furdalás, minden erkölcsi gátlás nélkül, hogy kinevezett ellenfeleiket kézre kell keríteni "élve, vagy halva", vérdíjat kell kitűzni a fejükre, vagy célzott likvidálással meg kell ölni őket. Ez az igazi terrorizmus, nem pedig azoknak az iszlám államférfiaknak szavakban fenyegető nyilatkozatai, akik ellen figyelemelvonás céljával sajtóhadjáratot folytatnak.
Az évtizedek óta állami terrorizmust folytató izraeli politikusok felelőtlenül járnak el, mert olthatatlan gyűlöletet szítanak önmaguk és népük ellen. Mivel egyebek mellett ezt a tényezőt még ki is hagyják a stratégiai számításaikból, a saját sorsukkal, nemzetük sorsával játszanak. Izraelnek meg kellene értenie, hogy amíg élvezi az amerikai támogatást, háborúkban győzhet, de ezúton a békét sohasem nyeri el, sőt az erősödő arab tengerben el fogja veszíteni a háborúkat is, megpecsételődhet akár a sorsa is. A nemzetközi jog érvényesülése szempontjából nyugtalanító, hogy a történelemben játszott szerepét túlértékelő kis állam is veszélybe sodorhatja a kialakult világrendet, lábbal tiporhatja a nemzetközi jogot.
Ki terjeszti az atomfegyvert?
Az USA az egyetlen ország, amely atom-bűntettet követett el, amikor hadászati indok nélkül atombombát dobott békés japán városokra. Jelenleg pedig kiszivárgott, hogy taktikai atomfegyver bevetését fontolgatja Irán ellen. Meglepetést okozott, hogy ebben Chirac francia elnök is támogatta, kijelentve, hogy Franciaország elleni terrorista támadásra akár "nem hagyományos" fegyverekkel is válaszol, tehát atomfegyvert alkalmaz olyanok ellen, akik esetleg ilyennel nem is rendelkeznek. Izraelben is elhangzanak olyan hangok, hogy ha az USA nem lesz hajlandó, az "iráni problémát" egyedül kell "megoldaniuk". Ezek a tervek és kijelentések éles ellentétben állnak az érvényes nemzetközi szerződésekkel, amelyeket mindkét nagyhatalom aláírt.
E kérdésben is a sokat emlegetett és minden jogi normának ellentmondó kettős mérce alkalmazásával állunk szemben. Az USA és az EU jelenleg erőteljesen kifogásolják Irán atomprogramját, szankciókat fontolgatnak ellene, de ők maguk teremtették meg és fejlesztik Izrael és Pakisztán atomarzenálját, sőt Bush ez évi indiai látogatásakor szerződést írt alá atomtechnológia és nyersanyag átadásáról Indiának. A nyugtalanító kérdés tehát itt sem annyira az, hogy Irán erőfeszítéseket tesz az atomenergia békés célú felhasználására, esetleg az izraeli atombombával szemben ellensúly képzésére, hanem az eredeti problémát elsősorban maga az USA és Nyugat-Európa okozta, amikor elősegítették az izraeli atombomba létrehozását, s ezzel megsértették az önmaguk által is aláírt szerződéseket, semmibe vették a nemzetközi jogot, elindították a térségben az atomfegyverkezési versenyt. A hetvenes években még maga az USA és szövetségesei ösztönözték az iráni sahot is a nukleáris program beindítására (mert akkor szövetségesének vélték a Szovjetunióval szemben) ma pedig (Izrael védelmében) minden eszközzel akadályozni akarják az ország nukleáris kapacitása továbbfejlesztését. 1974-ben az USA elítélte India kísérleti atomrobbantását, ma pedig Bush a világ színe előtt, teljesen nyíltan, segíti a nukleáris kapacitása kiépítését (mert szövetségesének akarja tudni Kína ellenében), szembefordulva az atomfegyverek terjedését tiltó nemzetközi egyezményekkel, s ismét csak utat nyitva az atomfegyverkezési verseny előtt. Mindebből az egyetlen levonható következtetés: az USA számára nem az atomenergia, vagy az atomfegyver megléte a fontos, hanem az, hogy egy adott pillanatban melyik ország birtokolja, s milyen geopolitikai környezetben. Szó sincs tehát nemzetközi jogról, hanem csak pusztán pillanatnyi világpolitikai megfontolásokról.
A kulturális sokféleség joga.
2005 októberében az UNESCO 33. Közgyűlésén hosszas viták után aláírták a világkultúra sokféleségének elismerésére, elősegítésére vonatkozó egyezményt, amely leszögezi, hogy a kultúra nem hasonlítható a világkereskedelem árucikkeihez, minden államnak jogában áll saját kulturális politika folytatása, s ezzel lehetővé teszi a tagországoknak, hogy kulturális örökségük védelmében megtegyék a szükségesnek ítélt intézkedéseket, védelmezzék minden egyes ország sajátosságait. 151 ország írta alá, de az USA (A hollywoodi filmek monopóliumának védelmében), és Izrael (mert csak az izraeli-amerikai egyszínűséget ismeri el) az amerikai kultúra elleni akcióként fogta fel a kezdeményezést, s ellene szavazott. Az amerikai képviselő "a szólás szabadságának megkérdőjelezéseként" értékelte az egyezményt. Sok ország, köztük az egyezményt saját sikerének tekintő Franciaország, valóban a nyomasztó amerikai "kulturális imperializmus" elleni eszköznek tekinti. Franciaország UNESCO-nagykövete szerint "Nem egyszerűen a filmipara érdekei elleni fenyegetés táplálta az Egyesült Államok ellenséges hozzáállását. Sokkal inkább a konvenció politikai jelentősége, mint tartalma, s az a gondolat, hogy megszületett egy kiáltvány egy másfajta globalizáció érdekében". Sok igazság van e megállapításban, hiszen a kulturális sokféleség valóban messze esik, és szemben is áll a multikulturalizmus divatos jelszava alatt terjesztett kozmopolita amerikanizálódással, amelyet a fogyasztói kultúra határoz meg, az individualizmust tűzi zászlajára a közösségi, vagy a nemzetben való gondolkodás helyett. Az európai politika amerikanizálódása azonban nem elkerülhetetlen, sőt el is kerülendő.
A multikulturalizmus kifejezés 1971-ben jelent meg a kanadai kormány egyik nyilatkozatában, amelyben Kanadát úgy jellemezte, mint "Egy nemzet, két nyelv, sok nép és kultúra". A nyilatkozatban azonban a hangsúly minden nép és kisebbség, beleértve az őslakosokat, kulturális örökségének a megőrzésére és fejlesztésére esett. Európában Svájcot tekintik példának, de a hangsúly ott is a nemzeti kultúra, nyelv és sajátosságok megőrzésére esik. Az "etnikumfeletti" EU azonban – amelynek nincs identitása, hiszen láttuk, a kereszténységét megtagadja, és kontinensen kívüli izmusokkal kacérkodik – a növekvő ütemben bevándorló kisebbségek (Nyugaton "ellengyarmatosításnak" is nevezik) és másságok védelmében "politikai korrektséget" követel, sőt a kulturális és a véleménynyilvánítási szabadságot is korlátozni szeretné az egyes tagállamokon belül is. Azonnal nacionalizmusról kiabál, ha valahol a nemzeti sajátosságokat és hagyományokat ápolják, vagy netán nemzeti irányultságú párt jut hatalomra. Nem a nemzeti államokra helyezi a hangsúlyt, amelyekért pedig sok országban évszázados harc folyt, sőt azt várja, hogy egyik napról a másikra mondjanak le róla. A nemzeti államok szerepe azonban nem csökken, azokat nem lehet alárendelni, valamiféle kontinentális szuperkormánynak, sőt a nemzeti kisebbségek jogaira is sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani, ha békét akarunk Európában. A kisebbségeknek, természetesen, vannak jogaik, ha azoknak határt is szabnak az államalkotó többség jogai, ezért a két jog ütközését csak a határok békés kiigazítása, s az autonómia oldhatja meg.
A másságok egészen más megítélés alá esnek, ők a "politikai korrektség" örvén indokolatlan előjogokat, határtalan magamutogató és ízléstelen megnyilvánulásokat tanúsítanak, sőt sokszor a jogbitorlás határát is átlépő politikai törekvéseiknek lehetünk tanúi. Korrektségről szó sincs, jogtiszteletről még kevésbé. Ezért nem is lehet őket azonos szinten kezelni a nemzeti kisebbségekkel, másságuk semmiféle külön-, vagy többletjogot nem biztosíthat részükre. A hazai kisebbségi és mássági vezéralakok is kimutatják a foguk fehérjét: az államalkotó magyarságnak azt kezdik mondogatni, hogy elhagyhatja a saját országát, vagy fővárosát, ha a fenti törekvéseik nem tetszenek neki. Jogállamban ilyesmi megengedhetetlen, de nálunk következmények nélkül elmegy ez is és sok minden más is.
Magyar vonatkozású jogi abszurditások
Jogilag nincs kis ország vagy nagyhatalom; minden ország szuverén és teljesen azonos jogokkal rendelkezik. A jogi egyenrangúság azonban a legritkábban esik egybe a politikai gyakorlattal. Szemtanúi, sőt szenvedő alanyai is vagyunk annak, hogy egyes országok, vagy nemzetközi szervezet jogi érveléssel és politikai eszközökkel szabják meg, hogy Magyarország hogyan éljen, milyen gazdasági-pénzügyi politikát folytasson, kényszerítik, hogy teljes mértékben vesse alá magát a szabad piac törvényeinek, amely azonban mindig az erősebbet szolgálja. Az meg egyenesen jogi abszurdum, hogy az EU megszabja, mit és mennyit termelhetünk, sőt büntetheti és bírságolhatja országunkat, vagy megvonhat támogatásokat (Hol állt az ilyesmitől a KGST!). Abszurdum az abszurdumon belül, hogy a kormány vétkei miatt a népet bünteti.
Magyarország, a magyarság jövője baljós fejleményeket sejttet, mivel a rendszerváltás óta valamennyi kormányunk, de különösen az MSZP-SZDSZ-koalíció kormányai szolgaian ezen az úton haladtak és haladnak. A szocializmusban ők voltak a másokat egrecíroztató, de őszintétlen élkommunisták, s most az imperialista globalizmus-nak is szolgalelkű élharcosai, veszélybe sodorják országunkat és nemzetünket. A magyarországi politikai elit egy kis csoportja – amelynek a tagjai egymást elvtelenül kulcspozíciókba segítik, kitüntetik, bűneit eltussolják, stb. – ahelyett, hogy Magyarországot képviselné az EU-ban, az USA-val, Izraellel szemben, az EU-t, az USA-t és Izraelt képviseli Magyarországon. Ez jogi képtelenség lenne bármely országban, nálunk azonban egyre uralkodóbb gyakorlat. Intő példa rá a magyar diplomácia említett elfogultsága és tehetetlensége. Nemzetünk, országunk számára kártékonyak ezek a tendenciák, amelyekért a történelem nagy árat fog követelni. Az ilyen ésszerűtlenségek azonban nálunk mostanában teljesen egyértelmű jogi és politikai tendenciát képeznek szinte az élet minden területén. Íme, véletlenszerűen, egy csokorra való. Az EU konvergencia program véleményezésére létrehozott bizottság közleményében hangsúlyozza, hogy szociális szempontból nem vizsgálta a programot, holott éppen ennek kellene lenni a legfontosabb szempontnak, hiszen számunkra semmit nem ér az egész, ha nem a magyar nép érdekeit szolgálja, hanem az elidegenedett brüsszeli bürokrácia követelményeinek tesz eleget. Egyes politikai és belső pártvitákat bíróságokkal döntetnek el, politikai vélemény-nyilvánítás miatt egymást érik a magánjogi feljelentések. A XII. kerületben azonos jogi hiányosságok mellett felállított Igazak fala sokadik holokauszt emlékmű és a Turul-szobor közül ez utóbbit akarják lerombolni, a XI. kerületben pedig a palesztin imaházat záratják be, véletlenül sem a zsinagógát. Az iskolákban a minket mélyen érintő Trianon-napok tartását megakadályozzák, de elrendelték holokauszt-napok tartását. A fenekéből "Ne Nyalj!" feliratú táblát kilógató műanyag tehenet még véletlenül sem a zsinagóga, hanem a bazilika előtt állították fel. A magyar labdarugó bajnokságban sem az MTK, hanem a Ferencváros számára teremtettek olyan helyzetet, hogy kizárhassák az első osztályból. Más természetű, de beszédes a Habsburgok példája, akiknek Ausztriába, ahonnan származnak, tilos belépni; nálunk – akiknek mérhetetlen történelmi károkat okoztak – mindegyikük szabadon jár, minden érdem nélkül díszpolgárokká választják őket, sőt a szocialista-liberális kormány az egyiküket még utazó nagykövetnek is kinevezte. Tucatnyi előjogot gondolnak ki az eltartott igényére egyre inkább sóvárgó kisebbségek és másságok részére is, de senki nem foglalkozik az államalkotó, természetes hajlamú magyarság egyre szűkülő jogaival. És sorolhatnánk vég nélkül az arra utaló példákat, hogy bár a szomszédjaink is állandóan igyekeznek, de a legnagyobb magyarellenesség éppen Magyarországon van, amivel szemben sürgősen meg kell tenni a megfelelő jogi ellenlépéseket.
Láthatjuk, az erkölcs ritka vendég a politikában és a jogban, főleg azért, mert az USA mindenhatónak tartja magát, sárba tiporja más országok szuverenitását. Ezt példázza Bush budapesti látogatása is, ami a modern magyar történelem egyik szégyenfoltja: mindent megsértett, amit csak lehetett: a vendégjogot, a vendéglátó jogát, a nemzetközi normákat. Látogatása alatt (arra hivatkozva, hogy a világ legveszélyeztetettebb politikusa, holott valójában ő a világot leginkább veszélyeztető politikus), amerikai biztonsági erők vették át a hatalmat Magyarországon, még a magyar közjogi méltóságokat sem engedték a saját kocsijukon felmenni a Gellért-hegyre, hanem buszokba zsúfolták őket. (Egyikükben sem volt annyi nemzeti önérzet, hogy szóvá tegye!) Ha fél, ne jöjjön hozzánk. De egyébként is szorult helyzetében jött, hiszen Ukrajnába készült, de ott a belpolitikai okok miatt nem fogadták. Erre eljött hozzánk 1956 évfordulójának megünneplésére, hónapokkal az évforduló előtt. És a magyar 1956-ról is Irak jutott az eszébe. Milyen a tanácsadói agytrösztjének a szellemi színvonala, ha ilyesmit javasolnak neki; és milyen az övé, ha ezeket elfogadja?
Számunkra kétértelmű az is, hogy Európai Parlament szocialista képviselői elítélték a szlovák kormánykoalíció összetételét, amelyben két kis kifejezetten magyarellenes párt is helyet kapott. Ugyanis nem a magyarellenességüket és rossz kisebbségi politikájukat kifogásolták, hanem "szélsőjobboldaliságukat". (Nemrég Ausztriát "közösítették ki" ugyanezért.) Sem a visszautasított alkotmány, sem egyéb dokumentum nem hatalmazza fel az EU-t arra, hogy meghatározza a tagállamok belpolitikáját, megkérdőjelezze választások eredményét. Az ilyesmi a demokrácia velejárója. Ezért nemcsak politikailag nyugtalanítónak, hanem a nemzetközi joggal is ellentétesnek kell minősítenünk, hogy az EU beleszól egy tagállam belpolitikájába, akkor is, ha pillanatnyilag ebben van számunkra kedvező elem is.
Következtetések
Fukuyama amerikai történész a 90-es évek elején "a történelem végéről" beszélt, mert úgy vélte, hogy a liberális eszmék végleges világméretű győzelmet arattak. Nyilvánvaló, hogy e megállapítás vitatható, azóta többször módosította is a tételét, de 2001. szeptember 11 óta a klasszikus történelemmel mintha tényleg történt volna valami. Legalábbis átmenetileg és abban az értelemben, hogy a történelmi események addig többé-kevésbé a valós voltukban jelentek meg, s a nemzetközi jog valamelyest érvényesült bennük. Azóta azonban a nemzetközi jog teljesen háttérbe szorult, a világpolitikában polgárjogot nyert az erőszak és az álcázására szolgáló manipuláció. A nemzetközi kapcsolatokban az ideológia helyét a manipuláció foglalta el; amíg ideológia az agyakat akarta megnyerni, a manipuláció a gondolatot írtja. A manipuláció klasszikus példája 2001. szeptember 11, a megrendezett terrorizmus, amit további manipulált események követtek Afganisztánban, Irakban, Izrael Libanon elleni agressziójában és a világpolitika más területein. Értsük jól: az említett események valósak, de nem úgy, és nem annak az okán következtek be, ahogy beállítják és magyarázzák őket. Manipuláltak az okai, a fejleményei, a róluk szóló hírözön, de még a bennük szereplő politikusok is, s mindezt manipulatív jogi érvénnyel próbálják felruházni. A manipuláció nem mindenkit téveszt meg, hamarosan le is lepleződik, de addigra a világ kész tények előtt áll, s mielőtt még reagálni tudna, újabb manipulatív akcióval arra szólítják fel az országokat, hogy a saját terhükre pénzügyileg és katonailag járuljanak hozzá az agresszorok tettei következményeinek a felszámolásához, azaz utólag legyenek részesei az agressziónak, osszák meg a felelősséget az agresszorral. Felszólítják őket, hogy járuljanak hozzá, pl. Libanon helyreállításához, ahelyett, hogy az agresszort köteleznék erre. Arra manipulálják őket, hogy küldjék a katonáikat meghalni idegen országokba, még idegenebb érdekekért. A nemzetközi jog helyett tehát politikai és jogi abszurdum uralja a világot.
Az agresszorokat csak az erő állíthatja meg. Ez az erő kialakulóban van, mert a történelem nem ért véget, de addig is sokkal jobban kell élni a nemzetközi jog eszközével, hogy az emberiség mielőbb túllépjen a létét is fenyegető erőszak és a vele párosuló manipuláció korszakán. Érvényesíteni kell a régi latin mondást: "Fiat justitia ne pereat mundus" – Igazságot kell tenni, nehogy a világ elpusztuljon. Vagy így lesz, vagy tényleg vége szakadhat az emberiség történetének. Az igazságért folyó küzdelemnek egyidejűleg kell zajlani nemzetközi és nemzeti szinten. Hazánkban is folyik ez a harc. Nap, mint nap tapasztaljuk, hogy a liberális erők mindent megkérdőjeleznek, számukra semminek sincs se eleje, se vége, se felelőse, mert azt akarják elérni, hogy ne tudjuk, mi a valóság. Támadják az államot, mint rossz gazdát, de – mivel most a kezükben van – azon dolgoznak, hogy felülkerekedjen a társadalmon. Jogrendszerünk eltűri, hogy törvényesnek tekintsék a törvénytelent, ezért nálunk is a gátlástalanok, korruptok, bűnözők számára kedvező de facto állapot uralkodik a de jure felett. E természetellenes állapot megváltoztatásához szükséges halaszthatatlan tennivalók tartalmilag legvilágosabban a Magyar Újjászületés Október Bizottságának (Magyar Fórum, 2006. VIII. 10) nyilatkozatában olvashatók: "az SZDSZ-korszaknak" véget kell vetni, "mert ők a hazaárulás, az idegen, mondjuk ki: izraeli kisajátítás élcsapata, mert ők a magyarság céltudatos sírásói. Be akarják fejezni a magyar történelmet és egy másikat, egy zavaros nemzetközit, egy telepített történelmet akarnak elkezdeni." De ahogy a világtörténelemnek, úgy a magyar nemzet történelmének sincs vége, a kozmopolita nemzetellenes globalizmusnak azonban véget kell vetni.
Mindebből, és a nem említett számtalan hasonló tényből, mindenekelőtt azt kell keserűen megállapítanunk, hogy a jog önmagában sohasem a feltétlen igazság, hanem a legjobb esetben is csak az igazság felé közelítő normák összessége, amely bizonyos nemzetközi, vagy nemzeti közmegegyezés alapján meghatározott társadalmi jelen-ségeket elfogad, vagy elítél, ezért egyes jogi szubjektumoknak eleve előnyt, másoknak eleve igazságtalanságot jelent. Mi több, a nemzetközi életben, de hazai viszonylatban is látjuk, néha egyszerűen fikciónak bizonyul, sőt arra is szolgálhat, hogy diszkriminációt legitimnek tűnő módon hajtsanak végre. A legtöbbször nem magával a jogrenddel van baj, hanem az alkalmazásával és az értelmezésével, nemzetközileg pedig főleg azzal, hogy egy szuperhatalom és egy kis állam figyelmen kívül hagyja az emberiség által kiszenvedett és elfogadott normákat, az erőszak, a manipuláció kultuszát érvényesíti a nemzetközi életben.
A nemzetközi közösség azonban lesz olyan erős, hogy ha a politikai akarata kialakul, megálljt tud parancsolni a politikai, katonai és jogi ámokfutásnak. És hogy e közösségnek mekkora ereje van máris, arra maga az angol Independent 2006. Július 20-i száma szolgáltatott látványos számszerűsített példát. Az első oldalán, két hatalmas négyzetben feltünteti azokat az államokat, amelyek Izrael Libanon elleni agressziójának kapcsán tűzszünetet követeltek, és amelyek nem: az elsőben 189 állam nemzeti lobogója jelent meg, a másodikban három államé: Izrael, USA és maga Nagy-Britannia. Kell-e beszédesebb bizonyíték rá, hogy a világ milyen nemzetközi jogot akar annak a helyébe, amely most érvényesül, és amelynek gyakorlata, sajnos, már messze túllép még Arany Jánosnak a mottóban idézett félelmetesen találó megállapításán is.
| | |
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
