Se nem jobb, se nem bal - magyar!
Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Elfelejtettem a jelszót
 
Új cikk

Tartalom

 

 

Kapitalizmus van.

 

 

 

         Mostanában a kilátástalanság miatt terméktelen és dűlőre nem jutott eszmecserék résztvevői sokszor széttárt karokkal, és ezzel a tehetetlenséggel megbékülő, vagy éppenséggel rendreutasító megállapítással fejezik be a vitát: "Mit akarsz? Kapitalizmus van!". És a gondolat itt lebénul. Mintha nem lenne tovább. E ténymegállapításhoz ugyan semmi kétség nem fér, bár a rendszerváltás előtt és kezdetén senki ki nem ejtette a száján a kapitalizmus szót; az "illetékesek" leginkább többpárti polgári demokráciáról, szociális piacgazdaságról beszéltek, sőt ez a kifejezés került az új alkotmányba is. Senkinek nem volt politikai mersze hozzá, hogy nyíltan meghirdesse a kapitalizmust. Időpontot nehéz lenne meghatározni, de hosszú évek elteltével egyes politológusok, félénken körültekintve, elvétve kezdtek szólni a kapitalizmusról, azt követően, hogy Horn Gyula előállt a "szocialista tőkések" megteremtésére vonatkozó képtelen ötletével, és a kapitalizmust, mint elérendő célt említette. A globalizmus fokozódó érvényesülésével párhuzamosan pedig már mintegy a kapitalizmuson is túlmutató vadkapitalizmusról beszélnek – már akik mernek szólni – de javarészt ők is úgy téve, mintha az ismeretlen módon és teljesen váratlan sorscsapásként, azaz nem a rendszerváltás következményeként szakadt volna a nyakunkba. Maguk a hatalmon lévők azonban azóta is kerülik a kifejezés használatát, mintha nem is létezne, mintegy azt érzékeltetve, ha létezik is, nekünk semmi közük hozzá. (Ezért ennek az írásnak a címe után akár kérdőjelet is biggyeszthetnénk).

Történik minden annak ellenére, hogy senki, de senki előtt nem titok: kapitalizmusban élünk. Ha pedig már éljük, mondjuk is ki – ez lenne a természetes. A nyilvánosság előtt azonban mégis szinte minden fórumon továbbra is kerülik a kifejezést. E furcsa, de véletlennek semmiképpen nem tekinthető eljárásban tükröződik a kapitalizmus önvédelme is. A hozzá kapcsolódó kézenfekvő magyarázat ugyanis az, hogy a szó mögött meghúzódó tartalom történelmileg lejáratta önmagát, hiszen két világháborút is zúdított az emberiségre és szüntelen háborúskodással, válsággal és "válságkezeléssel" jár. A Nemzetközi Valutalap kutatóinak számításai szerint – akiket pedig e vonatkozásban igazán nem vádolhatunk részrehajlással – csak a huszadik század utolsó negyedében megközelítően száz pénzügyi-gazdasági válság volt a világon. De napjainkban is ez a helyzet; ki tudná megmondani, hogy véget ért-e a válság, vagy már egy újabban élünk, illetve összeszámolni, hogy hány háború folyik? És főleg, hogy még mennyit terveznek? A tőke azonban sohasem ismeri el a saját rendszere szerves hibáit. (Az előző rendszer kényszerből meg-megtette). Ennek okán, és mert történelmileg továbbra is versenyben áll egy szociális szempontokból sokak által jobbnak tartott társadalmi rendszerrel, a manipulációt egyébként is egyik fő fegyvereként alkalmazó tőkés gondolkodás más nevet keresett a kapitalizmusnak. Megszületett a piacgazdaság, a szociális piacgazdaság, a jóléti társadalom, az önszabályzó társadalom, stb. fogalma. Ugyancsak ebbe az irányvonalba illeszkedik a Soros-féle nyitott társadalom, amely főleg arra hívatott, hogy megakadályozza a nemzeti társadalom kialakulását.

El kell ismerni, sokan azok közül – gondolom, hogy a reform-kommunisták, de a szerveződő jobboldali erők jelentős részét is közéjük sorolhatjuk – akik így, talán szándékuktól függetlenül is leplezve, de közreműködtek nálunk a kapitalizmus megteremtésében, a rendszerváltáson dolgozva, őszintén hittek egy jobb társadalomban. Mások már az első lépések láttán megsejtették az igazságot, ismét mások pedig megrémültek, mert rájöttek, hogy hamisak a jelszavak, melyek mögött más nem is húzódhat meg, mint a kapitalizmus. A kapitalizmust viszont akarták is, meg nem is, hiszen a többségük a szocializmusnak tartott tőkementes pártállami rendszerből valamiféle másik, csak jobb, de ugyancsak tőkementes társadalmat képzelt el. Pedig hát tudniuk kellett, hogy ez naivitás.  

Napjainkra visszatérve, mindenképpen bajt jelez azonban, ha a témakörben folyó eszmecserék, a résztvevők eltérő politikai alapállása ellenére is, a "Mit akarsz? Kapitalizmus van!" lemondó megállapítással fejeződnek be, megakadnak bármiféle kiút, vagy távlat körvonalazása nélkül. Mintha az egyébként vitathatatlan sivár kilátástalanság ténylegesen, visszavonhatatlanul, egyszer s mindenkorra uralna mindent és mindenkit, mintha a visszafejlődés megállíthatatlan lenne.

De van más baj is, talán még nagyobb is, éspedig ha a vitázók egy része idáig sem merészkedik el, hanem szembeötlő manipulatív szándékkal olyasmit érzékeltet, hogy tulajdonképpen nem is volt rendszerváltás. Egyesek lépten-nyomon olyan politikailag megfoghatatlan, ravaszkodó megfogalmazásokkal szédítenek bennünket, hogy amit jelenleg átélünk, annak "a szocializmusra visszanyúló történelmi okai vannak", "posztkommunista szellem uralkodik", s mindaz, amitől szenvedünk "posztszocialista következmény", "a kárdárizmus utóhatásai" érvényesülnek, sőt a "kádárizmus újravirágzása" folyik, stb.

Mindazok számára azonban, akik az elmúlt húsz év eseményeit, köztük a keserveit, kudarcait, vereségeit átélték, és nem is felejtették el, szinte hihetetlen, hogy akadnak, akik azzal szeretnének ámítani bennünket, hogy e két évtized, benne napjaink minden gondja-baja a szocialista korszak terhére írandó. Amelyben, egyébként, az ilyesmiket hangoztató, mindenkinél mindent jobban tudó, mindig jól helyezkedő, általában neoliberális beállítottságú szellemi komisszárok nagy része ugyanolyan jól élt, mint ma – sőt, hasonlíthatatlanul jobban, mint a többség, akkor is, ma is – és ki-ki a vérmérséklete szerint, de ekkor még egybehangzóan, sőt egymással versengve, a kapitalizmust szidta! Ők ugyanis mindig határozottan kiállnak, … hol az egyik, hol a másik oldal mellett. Bizony-bizony igencsak aggasztó társadalmi probléma, hogy ma ismét majdhogynem csak ők kapnak fórumot. Ne tetézzük hát a bajt azzal, hogy elhisszük, vagy egyszerűem ösztönös, meggondolatlan állásfoglalásnak tekintjük a fenti állításaikat, hiszen nyilvánvalóan a nálunk kialakult vadkapitalizmus, azaz a kormányzati szintre emelt vesztegetés, jogtalan előnyszerzés, címeres gazemberség álcázott, de tudatos védelmével állunk szemben. Ne hagyjuk magunkat félrevezetni. Amit most átélünk, annak már ugyanúgy semmi, de semmi köze a szocializmushoz, mint ahogy a magát magyarnak és szocialistának nevező MSZP-nek is éppen a szocializmushoz van a legkevesebb köze, de még mintha a magyarsághoz sem lenne már; egyedül a párt mivolta tagadhatatlan. Ugyanez még inkább áll az SZDSZ-re (amely mindemellett még kifejezett magyarellenességet is tanúsít), a mostani MDF-re, de bizonyos tekintetekben tulajdonképpen más pártokra is.

A belőlük tudatosan verbuvált hatalmi elit ("elit"?) többsége csak azt látja és láttatja, ünnepli és ünnepelteti még most is – habár már teljesen tárgytalan – hogy nincs szocializmus, nincs Kádár János; holott azon kellene sajnálkoznia, hogy ma már nincs Ikarus, Ganz-Mávag, Ganz Műszer Művek, Csepel Művek, Rába, MOM, Tungsram és Bábolna, meg magyar élelmiszeripar sem, amelyek – ha nem verik szét, és nem árusítják ki őket – ma is megállnák a helyüket a nemzetközi versenyben. A magyar ipar felszámolásában és a mezőgazdaság szétverésében éppen ez az elit, főleg az elmúlt nyolc év, hatalmon már előzőleg is volt kormányzati körei és a külföldi pártfogóik a bűnösök. Ezt takargatandó, hazudnak a múltról, hamis jövővel álltatnak, hogy eltereljék a figyelmet a jelenről, s kisajátítsák a jövőnket. A most folyt választási kampány során is tapasztalhattuk, hogy egymással versengve ígértek és ígértek, tudva-tudván, hogy úgysem képesek, de nem is áll szándékukban betartani az ígéreteiket. Önmaguk is tisztában vannak vele, hogy most – még a nagy jóindulattal feltételezett esetleges jó szándék mellett is – többnyire csak az tartható be, ami illeszkedik a globalista nagytőke igényeihez, ez azonban szinte sohasem esik egybe a nép, az ország érdekeivel. Ezért legyünk tudatában, hogy a hatalom-várományos, legyen baloldali, vagy jobboldali, valójában ennél lényegesen többet nem is ígérhet. Ha mégis megteszi – nem mond igazat. A mostani országgyűlési választásokon azonban az ígéreteken túl van egy mindennél fontosabb cél: a nemzeti érdekeket eláruló, népirtó politikát folytató, a háttérben változatlanul fennálló MSZP-SZDSZ szövetség eltávolítása a hatalomból. Erre csak egy erő képes, a Fidesz-KDNP. Győzelmétől azonban a helyzetnek csupán nagyon lassú – és csak remélhetőleg kedvező – változása várható. Nagy reményeket senki nem táplálhat. Maximum arra számíthatunk – az adott körülmények között ez sem kevés – hogy a lassú pozitív változásokat elősegítő intézkedéseket foganatosít.

Legalább két nyomasztó körülményt ugyanis szem előtt kell tartanunk. Egyrészt, a sok fontos kulcspozíciót megőrző szocialista-neoliberális koalíció szabotálni fogja a kormány minden lépését, s emellett, ahogy Gyurcsány Ferenc nyíltan be is ígérte, kemény – értsd: hazug és gátlástalan – ellenpropagandát fog folytatni. A legfontosabb azonban, hogy tudatosan lerombolt országot, s minden tekintetben lepusztult helyzetet hagy maga után, amellyel a Fidesz-KDNP-nek a nehéznél is nehezebb lesz megbirkóznia. Másrészt azért is, mert maga a Fidesz-KDNP is ugyanezen kapitalista keretekben, azaz a jelenleg uralkodó körülmények között kormányozhat, és kíván is kormányozni. Legfeljebb, ha akar, ezen keretek között is találhat és kialakíthat fogódzókat egy olyan politikához, amely jobban illeszkedik a magyar érdekekhez. Különbség tehát lesz is, meg nem is. (Mivel mi magyarok azt tartjuk magunkról, hogy a labdarúgáshoz mindannyian értünk – amiben talán van is valami – a legszemléltetőbb, ha azzal a labdarúgó hasonlattal élek, hogy bár jól érzékelhető különbség van a Fradi és az MTK között, de mindkét csapat az NB I-ben játszik!). A Fidesz most mégis olyan helyzetbe kerül, hogy lenyesegetheti a vadkapitalista kinövéseket, felszámolhatja az intézményes korrupciót, képviselheti a magyar érdekeket, értékeket, és még a korábbi tévedéseit is jóváteheti, köztük azt a baljós melléfogást – hogy bűnnek ne nevezzük – amikor az EU csatlakozási szerződés tárgyalásakor kitette a magyar földet a szabad forgalmazással járó külföldi felvásárlás veszélyének. Mindehhez azonban olyan széleskörű népi támogatásra lenne szüksége, amely megteremtődőben van ugyan, de nem lesz egyszerű a teljes kivívása, még nehezebb lesz megtartani. (Ez pedig döntő kérdés, ezért más szempontokból vizsgálva, alább még vissza is térek rá.)

A politikai paletta áttekintését befejezve, megállapíthatjuk, hogy továbbra is csak két kis parlamenten kívüli párt adja önmagát következetesen, híven az ideológiájához, és leplezi le a nép- és nemzetellenes törekvéseket, eredjenek akár jobb-, akár baloldalról: a MIÉP és a Munkáspárt. (A Jobbik esetében a kérdőjelek uralkodnak). Mondhat rájuk bárki, amit akar, de nyíltan, egyértelműen és hitelesen csak ez a két párt védelmezi a nemzeti érdekeket, illetve a dolgozó osztályok és rétegek érdekeit. A Munkáspárt ma is félreérthetetlenül a szocializmus mellett áll, a MIÉP pedig a magyar út híve, amelyet Németh László "minőségi szocializmusként" is, Bibó István és más nagy nemzeti gondolkodóink pedig harmadik útként is körvonalaztak.   

 

Napjaink szomorú valósága, hogy megvalósulni látjuk az ismert tételt, miszerint a kapitalizmusban az ember az embernek farkasa. A nálunk – nem utolsó sorban jelentős külföldi nyomásra – eluralkodott kormányzati támogatást élvező (hogy kormányzati szintűt ne mondjunk) vadkapitalizmus különösen arra ösztönzi, sőt kényszeríti az embereket, hogy mások irányába a rosszabbik énjüket mutassák. Ez az egyre általánosabbá váló sajnálatos jelenség, például, semmiképpen sem a szocializmusnak kikiáltott rendszer maradványa, vagy a megfoghatatlan, de kényelmes hivatkozásul szolgáló posztkádárizmus következménye. Sőt, ha tárgyilagosan szemléljük a dolgokat, el kell ismernünk, hogy a vadkapitalizmushoz képest abban a "szocializmusban" inkább neveltek a társadalmi szolidaritásra. Szavakban mindenképpen. De a szavakhoz azért valamelyest a tetteknek is igazodniuk kellett. Önmagunkat csapnánk be, ha nem látnánk utólag is, hogy bármennyire is bírálható a múlt rendszer, de gazdasági és szociális értelemben bizonyos demokratikus elvek tagadhatatlanul jobban és szélesebb körben érvényesültek, nagyobb volt mindenki szociális biztonsága, még ha negatívumokkal is párosult. A jelenlegi helyzet viszont annyira nyilvánvalóan és egyértelműen rossz a nagy többség számára, hogy sem ez, sem az itt következő megállapítások nem tekinthetőek a régi rendszer dicsőítésének, hanem csak kifejezetten a jelenlegi bírálatának.

Sokan, szemet hunyva a valóságra, azt is kitartóan ismételgetik – halljuk a rádióban, olvassuk az újságokban, látjuk a tv-ben – hogy mindez azonban nem a rendszerváltás, hanem pusztán annak – a következménye, hogy "a kommunisták" a politikából a gazdaságba mentették át magukat. Azt pedig mindenki elismeri, sőt széltében-hosszában ismétli – a legtöbbször Göbbelset idézve, pedig hát eredetileg nem is az ő találmánya – hogy a sokszor ismételt állítások, akár igazak, akár nem, az emberek fejében "igazsággá válnak". Ha tényleg hagyjuk ezt érvényesülni, akkor nemcsak nem segítünk önmagunkon, hanem tragikusan rontunk a helyzetünkön. Önmagunk kötjük meg a saját kezünket, ha nem nézünk szembe a konkrét valósággal. A valóság pedig az, hogy pillanatnyilag, formálisan, egypárti diktatúra van (bár az MSZP-SZDSZ koalíció látványos megszakítása ellenére a szocialista-neoliberális összetartozás és összetartás felszámolhatatlan), sőt tényleg éppen az az utódpárt van hatalmon, amelynek a tagjai valóban átmentették magukat a gazdaságba. Csakhogy – és ezt nem szabad szem elől tévesztenünk – ők már akkor sem voltak kommunisták, amikor beléptek az MSZMP-be. Akik valóban kommunisták voltak, azok jórészt ma is a Kommunista Munkáspárt tagjai. Oktalanság volna nem látni azt is, hogy a volt MSZMP és a mai MSZP értékrendje frontálisan szemben áll egymással. Ezért ma egyenesen kitüntetés kommunistáknak, vagy szociáldemokratának, de akár baloldalinak is nevezni az MSZP-t és az SZDSZ-t, azaz a mai szocialistákat és a neoliberálisokat. Nem is hallottuk, hogy ők maguk ezt akár egyszer is visszautasították volna. Ugyanis a lakosságban a múlt rendszer iránt érthetően növekvő nosztalgia miatt ezek a bírálatnak szánt minősítések inkább csak arra jók, hogy szavazatokat hozzanak nekik. Másrészt ezzel még a bűneiket is kisebbítik, mert eltüntetik a személyes felelősségüket. Mégis több jobboldali politikus is görcsösen ragaszkodik e végzetes tévedés gépies ismételgetéséhez. Az pedig egyszerűen politikai vakság, vagy elvakultság, ha mindazok láttán és ismeretében, ami nálunk az elmúlt két évtizedben a gazdaságban, a közigazgatásban, a pénzügyekben, az igazságszolgáltatásban, a szociális területen és az élet minden vonatkozásában történt, bárki olyasmit állít, hogy nem volt rendszerváltás. 

A társadalom döntő többsége egyre rosszabb helyzetbe kerülő vesztes, s a rendszerváltás önmagában már ennélfogva sem megkérdőjelezhető; az így megvalósult kisiklatott rendszerváltás szükségessége és létjogosultsága azonban annál inkább. Mert nézzük csak, mivel is járt a nagy fordulat világméretekben és nemzeti szinten. A világválság ellenére 2009-ben a FED, az amerikai jegybank szerepét kisajátító magánbank, soha nem látott, 46,1 milliárd dolláros nyereséget ért el, míg 2008-ban "csak" 31,7, 2007-ben pedig 34,6 milliárd dollár nyeresége volt. Válság idején soha nem látott nyereség, de csak a világpénzt korlátlanul és ellenőrizetlenül kibocsátó FED-nél! Ám tekintsünk csak szét jobban, akadnak másféle jelek is. Brazília kétszázalékos adót vetett ki a spekulatív külföldi tőkére, hogy megakadályozza az országban is válságot kiváltó, a FED által – mérvadó elemzések szerint tudatosan – okozott pénzügyi buborék kialakulását. A latin-amerikai földrészen, tőlünk eltérően, erősödik a törekvés, hogy hasonló adót valamennyi tőkebevételre kivessenek. Összehasonlításul mondhatnánk, hogy ők szocializálódnak, miközben mi latinamerikanizálódunk. Izlandon, ugyancsak országunktól eltérően, népszavazás nyomán elutasították a bankok követelését, hogy a lakosságra hárítsák a válság következményeit. A tőkés országok intézkedései tehát arra utalnak, érzik, a folyamatos krízis közepette maga a kapitalizmus kerül veszélybe, ha átmenetileg nem korlátozzák a tőke mohóságát. Ugyanez az önvédelmi törekvés tükröződik a G-20 törekvésében a "szabályozott kapitalizmus" visszaállítására, a "szociál-kapitalizmus" megteremtésére, valamint Sárközy francia elnöknek immár a nevetségességig ismételgetett kijelentéseiben, hogy erkölcsössé kell tenni a kapitalizmust. Szabályozott kapitalizmus azonban csak szavakban létezhet, mivel szabályozni ugyan sokmindent lehet a kapitalizmusban is, de a tőke nem tartozik ebbe a kategóriába, sem nemzeti, sem nemzetközi szinten. A tőkét az erkölccsel egyesíteni pedig egyszerűen lehetetlen, ennek már a hangoztatása is megtévesztő, és még a szót is kár rá vesztegetni. A tőke "erkölcsét" egyébként jól szemlélteti, hogy a napjainkban ugyancsak az itt elemzett okokból súlyos pénzügyi válságba került Görögországnak a nemzetközi nagytőke képviselői azt javasolták, hogy adja el az épületeit, cégeit, szigeteit, sőt az Akropoliszt is, és akkor kijuthat a válságból. De itt a saját példánk is: mozgó kamatlábra vetettek fel velünk kölcsönt, ezért hiába fizettük már vissza többszörösen a tőkerészét, az adósságspirálból nem tudunk kikeveredni, sőt az adósságunk egyre nő. Lehet itt egyáltalán erkölcsről beszélni?

Nálunk mindezzel párhuzamosan másik "erkölcsös" törekvés is megfigyelhető: a vad-kapitalista jelenségeket nem a rendszer, hanem személyesen egyes "kommunis-tákból" lett kapitalisták személyes erkölcstelenségének a terhére próbálják írni. A szóban forgó "kapitalistáink" erkölcséért tényleg nem tenném tűzbe a kezemet, de azt, hogy ma mindenféle erkölcstelenség lehetséges, azért mégsem lehet "posztszocialista" következménynek tekinteni, hanem csak a jelenlegi rendszer sajátjának. Ezért végső soron ez a törekvés is e rendszernek az önvédelmi reakciója az egyre határozottabban megnyilvánuló népi elégedetlenséggel szemben. Mindebből ki vonhatna le más következtetést, mint hogy a kapitalizmus ügye nem áll valami jól.

De menjünk tovább, önmagunkhoz közeledve. A közelmúltban a BBC Világszolgálata 27 országban végzett felmérése szerint csak a megkérdezettek 11%-a vélte úgy, hogy a kapitalizmus jól működik, 23%-a javíthatatlanul elhibázottnak tartotta a szabadpiaci kapitalizmust. Az amerikai Pew Research Center pedig a múlt év végén tizennégy országban végzett közvélemény-kutatást a legutóbbi két évtizedről. Eszerint a magyarok 77 %-a elégedetlen a demokráciával, 72%-a rosszabbul él, mint a szocializmusban. Az IMD Gazdaságkutató adatai szerint pedig a leromlott kormányzati munka miatt drámaian csökkent a versenyképességünk: 57 ország közül a 2005-ös 31. helyről a 45.-re estünk vissza. Ennek ellenére az OECD idei ország-jelentése fenyegetően szögezi le, mindegy milyen lesz a következő magyar kormány, az elődje által kikövezett úton kell továbbhaladnia. És már a magyar nagytőkések is (vagy a mögöttük álló multinacionális cégek?) minden felkérés nélkül megfogalmazták a hatpontos programjukat a következő kormány számára! A Budapestre akkreditált európai nagykövetek egy csoportja pedig párját ritkító módon, a belügyeinkbe durván beavatkozva, nemrég közös nyilatkozatban ítélt el néhány közbeszerzési döntést, mivel nem azok javára szólt, akiknek ők, a diplomáciai szabályokat megsértve, lobbiznak. Tették ezt akkor, amikor az ő országaikban is sorra robbannak ki a megvesztegetési és korrupciós botrányok annak ellenére, hogy az ő viszonyaik már stabilabbak, a szereplőik tapasztaltabbak, s nemcsak kidolgozták, hanem már jól be is gyakorolták a kétes ügyek elmismásolásának az eljárásait. Közben a valóság az, hogy az Európai Bizottság tavaly novemberi jelentése szerint a teljesen szokatlan és indokolatlan mesés adókedvezményeken túl Magyarország adja a legtöbb állami támogatást a multinacionális cégeknek, nevezetesen 2009-ben 682 milliárd forintot, azaz a GDP 2,38 %-át, a legtöbbet az EU-ban! Bogár László számításai szerint – az utóbbi 21 év során ezek a vállalatok mintegy hatezer milliárd forinttal több támogatást kaptak, mint amennyit adó, vagy járulék formájában befizettek a magyar államkasszába. 2008-ban pedig az összes megtermelt profit 92%-a a multinacionális cégeknél halmozódott fel, amelynek nagy részét minden ellenőrzés nélkül kivihették az országból! Mi vagyunk részükre az igazi adóparadicsom.

Mindezek fényében és az ugyanezen irányba mutató, de itt fel nem sorolható számtalan tény láttán, az objektivitásnak valamennyire is helyet adó elemzés nem tagadhatja, hogy országunk gazdasági, politikai, egészségügyi, oktatásügyi, szellemi-erkölcsi állapota hasonlíthatatlanul rosszabb, elmaradottabb, züllöttebb – és vég nélkül sorolhatnánk a jelzőket – mint a rendszerváltás előtti évtizedekben volt.  És akkor még nem is szóltunk a legsúlyosabbról; arról, hogy mindezek eredményeképpen, több mint ezeréves történelmünk során országunk ma ismét gyarmati helyzetbe került. A Gyurcsány-Bajnai kormány naponta bizonyítja is, hogy nem más, mint a gyarmatosítók helytartója. Ezért hát – nem árt ismételni és ismételni – a rendszerváltás nem megkérdőjelezhető, de annál inkább a kialakult globalista, fonák magyar "sajátosságokkal" is megtűzdelt vadkapitalizmus létjogosultsága. Ezen belül elég visszagondolni olyan konkrétumokra, hogy a Németh-, de főleg az Antall-kormány primitív politikai revansizmusból szétverte a szövetkezeteket, pedig a szövetkezet olcsón termel és jót. Úgy tett, mintha nem tudná, hogy a kistermelés csőd, mert drágán termel, ha jót is. Ezért van, hogy ma közel 240.000 magángazdaság a bukás szélén áll, a szükséges kormányzati segítséget sem kapja meg, s az Európai Unió vezető gazdaságai pedig nem támogatják a versenytársak kialakulását a legutóbb csatlakozott tagállamokban, inkább juttatásokat cseppentgetnek nekik, hogy a végzetes következményekkel járó parazita életmódra késztessék. Ebből adódnak olyan észveszejtő jelenségek, hogy a sokezer kilométerről hozott élelmiszer, paradicsom, fokhagyma, stb. olcsóbb, mint a magyar. Ugyanakkor a minősége meg sem közelíti a magyart, s ráadásul tele van az egészségre ártalmas vegyszerekkel. Eközben a még megmaradt, kiváló minőségű magyar termékeket Nyugatra exportáljuk (akarom mondani, exportálják a multinacionális vállalatok busás haszonnal), ahol szívesen fogadják, és kereslet van irántuk. De az értelmetlen, kiiktatandó gazdasági revansizmusra és a tőke telhetetlenségére utalnak azok az ismert jelenségek is, hogy a közműveket, a közszolgáltatásokat is privatizálni, kis vállalkozásokban akarják működtetni. Az úgy nevezett kiszervezés a tendencia, melynek keretében a minisztériumok külsős cégeket szerződtetnek a saját feladataik ellátására, így pl. a Honvédelmi minisztérium őrző-védő társaságot a saját objektumai védelmére, stb. Itt ma minden a feje tetejére állt. Mindezért a legszigorúbb szabályos elszámoltatás teljesen törvényes lenne, ha akadna olyan erő, amely képes ennek a megvalósítására.

Ne áltassuk hát magunkat. Tagadhatatlan, hogy a tőkésrendszernek ez a neoliberális, mindent elnyomó, gátlástalan, gyarmatosító, globalista változata vitte, és viszi gazdasági romlásba az országot, tette és teszi lehetővé, hogy minden törvényi felhatalmazás nélkül külföldnek kiárusítsák, privatizálják (magyarul: ellopják) közös javainkat, intézményesítsék a korrupciót, egyszóval a vadkapitalizmust. A szemünk előtt szétverte és szétveri a közigazgatást, a közoktatást, az egészségügyet, elterjesztette, és terjeszti a kábítószerezést, ajnározta és ajnározza a homoszexualitást és mindenféle természetellenes másságot, nyilvános, egyre erőteljesebb támadásokat intézett és intéz a kereszténység ellen, testileg és erkölcsileg lerontotta és lerontja a fiatalságot, hogy ne legyen képes az ország, a nemzeti érdekek védelmére, engedte és engedi a természet tönkretételét, s képtelennek bizonyult az állampolgárai biztonságának szavatolására. Ez utóbbinál maradva, emlékezzünk csak rá, hogy az előző rendszerben egyetlen őrző-védő szolgálat sem volt, mégis volt biztonság; ma ellepik az élet minden területét (láttuk, még állami intézményeket, minisztériumokat is ők őriznek), a legtöbbször fennhéjázóan és durván viselkednek velünk szemben, s éppen az egyik okát képezik annak, hogy állampolgári biztonság nem létezik. De az állampolgáraink által eltartott és most egymást magyarellenességre uszító kisebbségek és másságok is naponta aláznak meg, tesznek tönkre, sőt ölnek meg magyarokat, de sem a rendőrség, sem az igazságszolgáltatás nem áll a helyzet magaslatán. Ez a rendszer családokat tesz utcára télvíz idején, alultáplálja a gyermekeket, akiknek az iskolában lelket mérgező hazugságokat tanít történelem gyanánt, kórházi széfeket tesz kötelezővé, miközben egy egyszerű vérvizsgálatra is hónapos határidőket szab, az influenza-hisztériával súlyos pénzeket juttat a kiváltságosak zsebébe, s úgy állítja be, hogy mindez így van rendjén. Eredménynek állítja be (pedig ez az egyik legnagyobb bajunk), hogy a hazánkban ma még folyó termelés kb. 90 %-át mintegy kéttucatnyi multinacionális cég adja, de eltitkolja, hogy a behajtott adó ugyanilyen százalékát a még meglévő magyar kis- és középüzemek, valamint az állampolgárok fizetik be.

Emlékezzünk rá, Antall József egy őszinteségi pillanatában kijelentette, hogy az adók – akkor még csak – 70%-át a bérből és fizetésből élők fizetik be, és ez a statisztikában is megjelent. Mindezt sürgősen zárolták, s azóta a KSH katonai üzemként működik; parancsra készíti a statisztikát. Ehhez jön még a sokasodó gyanús ügyek titkosítása, amit a napokban, jelek szerint általános egyetértés mellett még tovább szigorítottak, ami enyhén szólva nem megnyugtató, mert eleve megnehezíti a bűnösök kilátásba helyezett elszámoltatását. Teljes az elidegenedés; azok elől titkolódznak, akik az érdekeik képviseletére választották őket! A rendszerváltás árán túl tehát a saját becstelenségeik árát is a néppel, azokkal fizettetik meg, akiknek ahhoz semmi köze nem volt és ma sincs; akkor is kizárták, és ma is kizárják őket a valamennyiünket érintő döntésekből, a nemzetellenes bűnöket elkövetőket pedig mentik. Az így kialakult rendszer összességében véve tehát még annál is kevésbé bizonyult alkalmasnak a nemzeti érdekeink és értékeink védelmére, mint az előző rendszer. Kornai Jánostól olvastam egy idézetet, mely szerint egy hazai felmérésben megkérdezték a lakosságot, egyetért-e Churchill állításával, hogy „a kapitalizmus nem tökéletes, de a létező rendszerek közül az emberek élete mégis ott a legjobb”. Az állásponthoz 1992-ben a megkérdezettnek mindössze 31 százaléka csatlakozott. A csúcspont 1998-ban volt, amikor az arány megnőtt 36 százalékra, azóta egyre kisebb lett, és 2007-ben 25 százalékra csökkent. A tendencia egyértelmű. De, ismétlem, értsük jól a tényeket: mindez nem az előző rendszer védelme, hanem a jelenlegi minden tekintetben deformálódott rendszer bírálata.

 

De vajon kik azok, akik vállalják ezt a dicstelen szerepet, holott népünk és országunk szolgálatára esküdtek fel? Azok, akik szinte dicsekvően ismerik el, sőt terjesztik is a hírközlő eszközökben, hogy kormányzás helyett lopnak, csalnak, hazudnak, a demokrácia helyett a diktatúra felé tartanak, a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, azaz a tőke igényeinek elébe menve, nemzetietlen és népirtó politikát folytatnak. Láttuk, mindezt álcázásul eleinte szociális piacgazdaságnak, később reformnak nevezték, de mára már mindkettőt elfelejtették. Róluk akaratlanul is Nietzsche előrelátása csapódik az eszünkbe: „Közel a legmegvetendőbb emberek ideje: Azoké, akik már meg sem tudják vetni magukat, a nyüzsgő és mocskos fajtájú embereké”. S valóban, az új rendben a régi rendszerben alakoskodó olyan emberek lehettek miniszterek, sőt még miniszterelnökök is, akik bizonyítottan törvénytelen úton jutottak vagyonhoz és hatalomhoz, s akik ellen nem is egy per folyt, amelyeket azonban hagytak elévülni, vagy elnézőek voltak velük szemben, miközben az elkeseredett kődobáló fiatalokat szinte statáriális eljárással ítélték el. Tőlük nem is várhatunk mást. Ők a kiárusítás, az eladósodás hívei, a feketejánosok, akik már a szocializmusban meghirdették, hogy érdemes eladósodni, "mert a hitelező vigyáz az adós egészségére". Sokan akkor is tudtuk, de mára mindenki tudja, többek között ez az akkori vezetés által fel nem ismert hazugság sodorta nemzetünket a tönk szélére. De naponta a saját bőrén tapasztalhatja mindenki, ezért véssük végre kitörölhetetlenül az agyunkba: a hitelezőt semmi más nem érdekli – a legkevésbé az adós egészsége – csak a profit. Ezért van, hogy idestova három évtizede, azaz a társadalmi rendszertől függetlenül, egyebet sem hallunk, mint azt a hazugságot, hogy "többet fogyasztottunk, mint amennyit megtermeltünk", emiatt megszorításokra van szükség, de ettől majd jobb lesz.

Ezzel szemben egyre rosszabb lett, és nincs is kormányzati törekvés a kilábalás beindítására. Az egy keresőre jutó reálbér ma alacsonyabb, mint harminc évvel ezelőtt volt, az adósságunk viszont százmilliárd dollárral magasabb, ráadásul eltűnt körülbelül kétszázmilliárd dollárnyi közvagyon! Tehát még a Kádár-rendszer utolsó időszakában kialakult gátlástalan szűk kis szocialista-neoliberális réteg (amely más szavakkal is jól meghatározható lenne), a kisiklatott rendszerváltás álcázott motorja, kisajátította a hatalmat, nemzetellenes politikát folytat, és kiszolgáltatja, kiárusítja országunk, nemzetünk anyagi és erkölcsi érdekeit, értékeit. Egyik vezéralakjuk Gyurcsány Ferenc, aki az ismert káros tevékenységén túl mind hazai, mind nemzetközi fórumokon nemegyszer leantiszemitázta a magyar népet. Azon nem csodálkozunk, hogy az MSZP vele egy húron pendülő elitje mégis mellé áll, de megdöbbentő, hogy akadnak más védelmezői is. Csernok Attila, aki a "168 órában" államférfinak titulálta, a magánkiadásban megjelentetett "A valóság erejével" című könyvét – amelyben, és a "Komáromi pontonhíd" című első kötetében, megkérdőjelezi a magyar történelem szinte minden pozitív eseményét – azzal fejezi be, hogy "Magyarország nem érdemelte meg Gyurcsány Ferencet"! Rangon aluli lenne ilyen vakbuzgó áradozással vitatkozni. Eszembe jut azonban róla Aczél Györgynek (aki a nagyon hasonló hangzású "Eszménk erejével" címmel írt könyvet) egy nyilvános beszélgetésen kifejtett véleménye, miszerint a magyar kultúrában létezik Déry Tibor alkotóművészete, és azon belül a magyar irodalom. Ez az igazi szélsőség. Az ilyen elfogultságokkal nincs is mit kezdeni, hiszen szerzőik olyan egyszerű szellemi műveletre sem képesek, hogy helyesen fogják fel a rész és az egész viszonyát. (Ezt a témakört is ki lehetne fejteni más szavakkal).

Végül, nem lenne teljes a kép, ha nem emlékeztetnénk rá magunkat, és mindenkit, hogy ezt a szocialista-neoliberális elitet is jórészt Nyugatnak "köszönhetjük". A rendszerváltást követően ugyanis Nyugat nem a természetes szövetségesének számító jobboldalt segítette hatalomra, hanem a korábbi ellenségét, a baloldalról hozzá átállókat. Jobban bízott az árulókban, tudván, hogy könnyebben kézben és féken tudja tartani őket. A maga szempontjából igaza is volt. Ez a legtökéletesebb történelmi példa arra, hogy a tőke politikájában nincs barátság, nincsenek elvek, csak érdek.

 

Ma tehát a nemzetközi tőke a mindenható, holott – talán nem árt erre sem emlékeztetni – az emberiség története folyamán nem is mindig létezett tőke. Az ember, az élete megkönnyítésére kigondolta a pénzt, amely működött is mindaddig, amíg egyesek kizárólagos hatalmukba nem kaparintották a kibocsátását, és fedezet nélküli tőkévé nem manipulálták. Nálunk ma ezeknek a képviselői vannak hatalmon, és – egyéb alantas indíttatásoktól is fűtve – vívják háborújukat a nemzet ellen, ahogy Jelenczki István azonos című filmje cáfolhatatlanul bizonyítja. De a lényegre mutat rá Molnár Tamás, USA-ban élő magyar filozófus napjainkra vonatkozó megállapítása is: "A pénz minden dolog mozgatórugója lett. Az összeharácsolt anyagi 'jólét' az öncélú pénzcsinálásra és pénzforgásra épül, az anyagi dolgok megszerzésére, az álságos és felfokozott szükségletek beszerzésére és kielégítésére koncentrál. A pénz hajszolása válik az élet egyetlen szánalmas céljává. Az élet egy örök bevásárlás aktusává silányult, ahol a véglényeket már csak bér, adó, jutalom, juttatás formájában irányítják, miközben maga a munka is elvesztette egyediségét, művészi élményét, hitelességét és hivatástudatát. … A pénz, a haszon, a kamat lesz a világ dicsősége és csúcspontja, ahol az életfenntartás eszközei fölébe kerekednek magának az életnek." Mindezen belül jellemző, hogy elsősorban a kétkezi munkásokat alázzák meg; a banktisztviselők mindig később kerülnek sorra, ha sorra kerülnek egyáltalán. Hiszen látjuk, válság idején először a munkásokat bocsátják el, akik nemhogy végkielégítést, de még a saját fizetésüket sem kapják meg. Mivel azonban a tőke egyetlen célja a haszon, ehhez pedig másokat minden lehetséges módon ki kell zsákmányolni, ami viszont az elnyomorodásukkal jár, ezzel a saját sírját ássa, hiszen belőlük, a munkájuk kizsákmányolásából él; de az egész pénzügyi rendszer továbbra is ugyanazon szabályok szerint működik, mint a válság előtt, így csakis újabb válsághoz vezethet, más szóval szüntelenül újraszüli "a kommunizmus veszélyét". Ezért a globalizmus kapitalizmusa a válságból sohasem lábal ki, akkor sem, ha annak egy-egy adott pillanatban nem látszanak olyan nyilvánvaló jelei, mint a közelmúltban. Csak helyi és tüneti gyógymódot tud alkalmazni, önmagát képtelen radikálisan megreformálni (Ez az un. szocializmusnak sem sikerült, bár éppen a magyar gyakorlat, talán nem is teljesen eredménytelenül, legalább megpróbált elindulni ezen az úton), legfeljebb bizonyos körülmények szerencsés egybeesése folytán, és időszakonként, egyes országoknak a világfolyamatoktól való viszonylagos elszigetelődésének köszönhetően, stabilizálódik. Azt is el kell ismerni, tehát, hogy bár a társadalmi lényege azonos, de a kapitalizmusnak többféle modellje lehet; még azt is mondhatnánk, annyi, ahány tőkésország, és láttunk már példát arra is, hogy átmenetileg tényleg teremthet jóléti társadalmat (Svájc, Svédország, a volt NSZK).

A magyarországi kapitalizmus azonban ettől messze áll. Nincs is ezen mit csodálkozni. Az említett "elit" erők az esetleges reformokat kivitelezhető államot is kisajátították; csak a saját szűk kis csoportjuk, s rajtuk keresztül a nemzetközi nagytőke érdekeit védik. Hirdetik, hogy az állam korlátozza és torzítja a piacot, de egyre inkább az bizonyosodik be, hogy ez fordítva igaz. A legyengített nemzeti állam ellenőrzése alól kiszabadult tőke mindenhol és mindig egyforma; azon túl, hogy csakis az értéktöbblet érdekli, a másik fő jellemzője, hogy nincs nemzetisége. Bár ez is minden kétséget kizáróan így van, azért ne feledjük, hogy a tulajdonosaiknak bizony van nemzetisége! Sokan jogosan bírálják hát a nemzetközi zsidó nagytőkét, mert a profit utáni kíméletlen hajszájában egyben az emberség és az emberiség fölé emeli a tulajdonosaik zsidóságát is. De ettől a zsidó nép nem lesz sem gazdagabb, sem tiszteltebb. Csak a nemzetiség nélküli tőke hízik. Az Európai Unió gyakorlata is azt erősíti meg, hogy a gyarmatosító, globalista vadkapitalizmus sohasem volt, és nem is válhat az értékek világává, mert a természeténél fogva csak az érdekek, a haszon világa tud lenni. Ezért jelenti minden nemzeti halálát; a nemzetgazdaságét, a nemzeti kultúráét és végső soron a nemzetét. Magyarországon ma ennek okán tartunk itt, no meg azért, mert a szocialista-neoliberális elit példamutató, de tőlünk elidegenülő kis Európát szeretne teremteni Magyarországon, ahelyett, hogy példamutató magyar Magyarországot teremtene Európában. (Andor László most kinevezett magyar biztos egyik első nyilatkozatában azonnal közölte, hogy ő nem a kormányt fogja képviselni, hanem az uniós politikát érvényesíti, akár a kormánnyal szemben is!) A politikai iránytű a rendszerváltás óta is rossz irányba mutat.    

 

Mindennek országunkban immár történelmi folyamatosságot képviselő sajátosan szélsőséges megnyilvánulásai is vannak. Ezt példázza, hogy az Országgyűlés utolsó munkanapján az MSZP, az SZDSZ, és a hozzájuk csatlakozó mai MDF ismételten kimutatta a foga fehérjét, látványosan és egyértelműen leleplezte önmagát. Megszavazták a jogilag megfoghatatlan és értelmezhetetlen holokauszt-tagadást három év börtönnel büntető BTK-t módosító javaslatot, és a köztársasági elnök – Igencsak kellemetlen meglepetés! – egy okszerűtlen magyarázkodás közzététele mellett, alá is írta. (Pedig ilyen törvény még az EU 27 tagállama közül is csak hétben létezik. Spanyolországban 2007-ben eltörölték. Az USA-ban nincs is.) Nekik nem a körülöttünk, vagy Európa távolabbi részein, sőt az országon belül is eluralkodott magyarellenesség elleni harc a fontos, hanem egy idegen ország, Izrael túlhaladott múltbeli problémája, amelynek állandó felmelegítésével úgy Izrael, mint a különböző országokban élő zsidó diaszpóra újabb és újabb anyagi és egyéb előnyöket akar kicsikarni a világ minél több országától. Azaz, ennek a múltbafordulásnak is jövőbeli anyagi céljai vannak. Magyar szempontból az égvilágon semmi értelme. Hacsak az nem, hogy a szocialista-neoliberális képviselők ismét bizonyították, hogy nem a magyar népet, nem az országunk érdekeit képviselik a magyar Országgyűlésben, de ezt enélkül is régen tudjuk. Nekik nemcsak nem fájnak Magyarország sebei, hanem még újabbakat is ejtenek rajta. Ugyanis máskor sem láttuk egyetlen jelét sem annak, hogy egyáltalán "észrevették" volna az említett tomboló magyarellenességet, a népirtást, sőt, ami főleg az SZDSZ-t illeti, mintha ők lennének ennek a baljós törekvésnek az élharcosai. Nem egyszeri jelenségről van szó. Sorozatban közlik, hogy semmi olyanra nem jut pénz, ami a lakosság helyzetét javítaná. Mégis 2007. november 27-én Hiller István a holokauszt miatt – amihez a csendben halálra ítélt, és a még életben maradott magyaroknak semmi, de semmi közük – újabb 21 millió dolláros támogatást nyújtott a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz). A magyar népnek – de szinte akármely más népet is említhetnénk – ki és mikor fog kártérítést nyújtani a történelmi szenvedéseiért, amelyek nem sorolhatók hátrább más népekénél? Ez év januárjában pedig a kormány a történelmi egyházak megértését kérte ahhoz, hogy a szerződéses finanszírozásukat pénzhiány miatt nem tudja teljesíteni, de ugyanakkor a Mazsihisznek – amely még csak nem is egyház! – újabb kétszázmillió forintot juttatott megállapodáson felül. Az ilyenfajta indokolatlan részrehajlás csak újabb és újabb alaptalan követeléseknek nyit utat. Chicagóban kilencvenöt zsidó túlélő utód nemrég azzal a megbotránkoztató követeléssel állt elő, hogy a MÁV fizessen nekik fejenként tizennyolc és félmilliárd forint (!) kártérítést, mert elődeiket magyar vagonokban szállították a német koncentrációs táborokba. A morbidságig merészkedő szégyentelenség és telhetetlenség nem ismer határt. Ha a békés, jobb és szebb közös jövő érdekében valaminek egyszer s mindenkorra véget kell vetni ebben az országban – de a világban is – akkor az ilyen jogtalan, ízléstelen kivételezés az. Csak remélhetjük, hogy a Fidesz-KDNP-kormány a magyar méltóság szempontjából kezeli ezt a kérdést is, felszámolja ezt az alantas anyagi érdekeket is követő szellemi terrorizmust. Ugyanis a legnagyobb tárgyilagosság mellett is csak azt szögezhetjük le, hogy az említett ügyek szereplői nincsenek a józan eszüknél: ők maguk közösen – akik adják, és akik kapják a jogtalan előnyöket – provokálják ki a jogos antiszemitizmust. Ne rökönyödjenek meg a holokauszt-törvényhozók, van ilyen is, és éppen ők maguk dolgoznak az erősítésén – még az is lehet, hogy tudatosan, manipulációs célokkal – s aztán panaszkodnak miatta azokra, akiknek az égvilágon semmi közük az egészhez, sőt még arra is törvényt akarnak hozni, hogy szóvá se tehessék.

E törvénymódosítás egyébként eleve jogi képtelenség, hiszen meg sem fogalmazza a saját tárgyát, azaz, hogy mi a holokauszt, vagy mit kell annak tekinteni; ezzel jogi értelemben, közvetve és közvetlenül is, maga a törvénymódosítás tagadja a holokausztot. Vagy úgy képzelik, hogy majd minden előre gondosan kiválasztott ítélkező a saját elfogultsága fokának megfelelően eldöntheti, hogy ő mit tekint holokauszt-tagadásnak, és tetszés szerint büntethet? Ez maga az orwelli állatfarm világa, ha nem rosszabb. E törvénymódosítás bármilyen gyakorlati alkalmazása tehát csakis és teljesen mértékben önkényes, azaz törvénytelen lehet, mint ahogy maga az indíttatása is tekintélyuralmi és hatalmaskodó meggondolásokból fogant. Ráadásul tárgytalan is, hiszen a holokausztot nálunk nem tagadják; egyes történelmi tényekről és adatokról pedig miért ne lehetne vitatkozni? A politikai nézetek kirekesztésének törvényesítése eleve emberek ellen irányul, hiszen a nézetek önmagukban nem léteznek, emberek képviselik őket. De a leglényegesebb, amit joggal ellenez mindenki, hogy az izraeliek és a zsidó diaszpórák mások terhére több mint félévszázad múltán is további anyagi előnyöket követelnek a holokausztért, s ezzel éppen önmaguk alacsonyítják le kétes anyagi szintre. Ennél jobban nem is lehetne tagadni a holokausztot. A képtelenségeknek e sorozata mindennél beszédesebben mutatja, hogy itt nem az áldozatok iránti tiszteletről, még csak nem is politikai kérdésről, hanem kicsinyes, anyagi érdekeket követő, s adott esetben egyben magyarellenes ügyeskedésről van szó, amit, és e törekvéseket bármilyen módon pártolókat, a legkeményebben elítélhetünk és remélhetőleg felelősségre is vonhatunk. 

Senki nem akarja mások történelmi bűneit mentegetni, vagy egy másik nép szenvedéseit tagadni, de sajátunkká se tegyük egyiket sem, még szavakban sem, nemhogy a magyarságot megalázó törvény formájában! Aki nem így gondolkodik, azokat ne válasszuk meg az érdekeink képviseletére, hanem távolítsuk el a bizalmunkból származó hatalomtól minél messzebbre. Ez nemcsak elvitathatatlan jogunk, hanem megkerülhetetlen és elodázhatatlan kötelességünk.   

A magyarság megmaradásának biztosítása miatti kényszerhelyzetben mostantól nekünk is jobban meg kell nézni, hogy ki kicsoda, szakmailag mit tud, és mire képes. Ők is alaposan megnézik, hogy kit fogadnak be maguk közé. Ezért ne vegye ezt senki semmiféle anti- izmusnak, mert nem az, de minden döntési lehetőségtől messze kell tartani azokat, akik Magyarországon a magyarság, s ezzel az emberség fölé emelik a kisebbségi, mivoltukat, vagy a másságukat, s mindent, ami nem természetes, mindenkit, aki nem magyar. Sem a történelmi múltra, sem a származásra hivatkozva nem szabad előjogokat követelni, vagy nyújtani; csak akkor lesz társadalmi béke, ha a jogait és a kötelezettségeit tekintve mindenki egyenjogú állampolgár, ideértve azokat is, akik nem magyarok, illetve nem magyarnak, vagy nem csak magyarnak tartják magukat. Azt azonban nekik is szó nélkül tudomásul kell venniük, és alkalmazkodniuk kell hozzá, hogy magyar Magyarországon élnek. Ne kerülhessenek előtérbe azok, akik gátlástalanul csak a saját, vagy egy szűk kis csoport boldogulását keresik. És ebben se lásson senki semmiféle diszkriminációt, mert valójában az egyén is – minden egyén! – csak akkor boldogulhat, ha az ország boldogul. A mindenkori kormánynak pedig azt kell tudomásul vennie, hogy aki az ilyen és hasonló vérlázító igazságtalanságok ellen tiltakozik, az nem szélsőséges, nem antiszemita, nem nacionalista, hanem magyar hazafi. Azok ellen kell törvényt hozni, akik ezekkel az elvekkel szembehelyezkednek.

 

Nekünk az országunk feltételeinek, népünk, nemzetünk érdekeinek megfelelő úton, nevezzük magyar útnak, kell haladnunk, s ezen belül azt kell elérnünk, hogy a tőke, az üzlet maradjon a piacon – bár éppen a mostani válság során tapasztaltuk, és a következményeit még ma is nyögjük, hogy ott is megbukott – de semmiképpen ne engedjük behatolni az oktatásügybe, az egészségügybe, sem a szellemi és a kulturális területre. Első lépésként éppen a szellemi (és testi) rombolást kell megállítani, az elbizonytalanított társadalmat a helyes vágányra állítani, ami – persze – nem jelentheti azt, hogy a gazdaságival várni lehet.

Rendet, magyar rendet kell teremtenünk, mert nélküle a pusztulás vár ránk. Gátat kell vetni a kívülről érkező és a belülről fakadó, de azonos irányba mutató bajoknak. Mindent túléltünk, jelenlegi problémáinkat is túl fogjuk élni, csak azt nem, ha az önfeladás útján haladunk. S mert erre az útra már-már rákényszerítettek bennünket, a mostantól remélhetőleg kedvezőbbé váló helyzetben, senki ne adja fel a harcot, mert azzal nemcsak önmagát temeti, hanem a nemzetet is. A neoliberális globalista pénzügyi rendszer világméretű összeomlása, a világméretű korszakváltás közeledése, lehetőséget kínál rá, hogy most ne csak egyszerű kormányváltásra kerüljön sor, hanem a nép fokozatosan a kezébe vehesse a saját sorsának irányítását. Ez politikai harc kérdése, de a magyarság fennmaradásáért társadalmi rendszertől függetlenül küzdeni kell, s e harcot nem időszakosan, hanem folyamatosan, szüntelenül kell vívnunk itthon is, a világban is. A magyar értelmiségnek végre e harc élére kell állnia, és győzedelmesen végig kell vinnie. Ehhez elengedhetetlen, de most már nem elegendő egyszeri, akár eléggé nem is igazán méltatható bátor és jó kezdeményezéseket tenni (Csoóri Sándor: Márciusi Charta, Csurka István: A kilábalás programja), hanem folyamatos és széleskörűen egyeztetett, a civil szervezetekre is támaszkodó politikai akciókra van szükség. Ez az állam sem gondoskodik rólunk, sem pedig a nemzetünkről, ezért még inkább felelősek vagyunk önmagunkért és a nemzetünkért.

 

Az új kormánynak pedig, amely azt ígéri, hogy "a nemzeti ügyek kormánya" lesz, minden támogatást meg kell adnunk, sőt előlegeznünk az ilyen irányú világos törekvéseihez, de a kormánynak ezt a legelső lépéseivel vissza is kell igazolnia. Ha nem ez történik, hanem továbbra is a politikai csatározás, a súlyos problémák megoldása helyett a pártpolitikai taktikázás folytatódik, a kormány és a nép nem talál egymásra. Ahhoz, hogy ne ez történjen mindenekelőtt a kormánynak kell, tudatában lennie, hogy a neki van szüksége a népre (hiszen láttuk, olyan rendkívüli helyzetben lesz, mint talán kevés más kormány), nem a népnek a kormányra, és hogy a kormányzás nem uralkodás, hanem a nép, az ország öntudatos és egyben alázatos szolgálata.

 

Mindazoknak pedig, akik a kapitalizmust akarták és akarják, egy zokszavuk nem lehet a magyarországi vadkapitalizmusra. Mint kapitalizmust nem bírálhatják, hiszen, az előbbiekben láttuk, e mivoltában tökéletesen működik, a saját lényegét adja minden egyes vonatozásban. A nemzet, az ország, az egyén kiszolgáltatottsága ma sokkal nagyobb, a mozgástere pedig sokkal kisebb, mint az előző történelmi korszakban. A rendszer nem képes, politikai akarata nincs rá, hogy megoldja a nép problémáit. A múlt rendszerben emberarcú szocializmusról, meg egyenlő esélyekről beszéltek, s talán törekedtek is rá, de egyik sem valósult meg. Emberarcú kapitalizmusról azonban még csak nem is hallunk, sőt a jelek szerint – ha hallgatólagosan is, de – a kapitalizmus vállalja az embertelen arcát, és kifejezetten az egyenlőtelen esélyeken alapul. Most azonban mindezzel együtt kell élnünk. Ezért érthető, hogy önmagában ez a tény, s e tény láttán tett vitathatatlan megállapítások, a levonható sajnálatos következtetések fájdalmat okoznak azoknak, akik a rendszerváltással őszintén jobbat akartak országunknak, nemzetünknek. De úgy nekik, mint azoknak, akik eltűrik a vadkapitalizmust, vagy azoknak, akik felültek a jól hangzó hazug ígéreteknek, s most mindenezek láttán fanyalognak, vagy képmutatóan nosztalgiáznak, joggal válaszolhatnánk a saját kérdésükkel: Mit akarsz? Kapitalizmus van!

 

Csakhogy ezzel mi sem mennénk semmire! Ezért nem tesszük, s ne is tegyük. Inkább azt mondjuk, mindenekelőtt embernek kell lennünk, és maradnunk, ezért a jelenlegi társadalmi rendszer iránti elkötelezettségünktől, avagy szembenállásunktól függetlenül, a kormányzati szempontból most kedvezőnek tűnő helyzetben fogjunk össze, és együtt tegyünk a valamennyiünk érdekében álló változásokért, segítsük elő, hogy országunk végre rátérhessen a senki ellen nem irányuló magyar útra!

 

                                                                           Sütő Gábor

                                                                  nyugalmazott nagykövet

 

(Havi Magyar Fórum, 2010. Április.)

 

 
 
A goj
 
 
A goj a harmincas évek közepén született egy neves-nemes nagykun városban, a Hortobágy szélén, s itt is nevelkedett. Mindig magyarnak tartotta magát. Álmában sem gondolta, s évtizedeken át még csak nem is sejtette, hogy a magyarsága okán ő egyben valaki más is. Lehetett volna bármely más esemény, de történelmi véletlenként a kubai forradalom segítette hozzá, hogy megtudja: márpedig ő goj is. – Mármint a nem-gojok szemében.
De – nagykunul szólva – Ne vágjunk a dógok elibe. Mennyünk csak szípen sorjába!
            A második világháború befejeződésekor tudta meg azt is, hogy munkáscsaládban született, mivel az édesapja cipészsegéd volt. Egyébként ő maga is csak azzá válhatott volna, vagy legfeljebb cipészmesterré, ha az akkor született új rendszer egy-két évig nem adja igaz önmagát, és népi káderként nem emeli ki. A megkésve tudatosult munkás származását csendes büszkeséggel elfogadta, mert abban a városban, így az ő szemében is, a munkás a dolgozó embert jelentette, s e tekintetben nem is különböztette meg a munkást a paraszttól, vagy az értelmiségitől. Inkább érezte, mintsem tudta, az a fontos, hogy mindenki becsületesen dolgozzon a maga munkakörében. És az emberek akkor még ezt is tették. Boldogultak is. A családjában mindenkinek a tiszteletére tanították, semmiféle megkülönbözetést nem neveltek belé. A goj szót nemcsak nem ismerték, hanem életükben nem is hallották.
            A család igen szerény körülmények között élt, de áldoztak – szó szerint áldozni kényszerültek – az iskoláztatására. Nem tanult rosszul, és már az elemi iskolában ösztönösen fel-felfigyelt rá, hogy a felnőttek időnként valamiféle rejtélyes politikáról beszélgetnek. Kíváncsiságból egyszer ki is vette a könyvtárból Sztálin "A leninizmus kérdései" című – ma már tudja, hogy szándékosan leegyszerűsített politikai nyelvezeten megírt – könyvét, mégis alig értett meg valamit is belőle. Csak az maradt meg benne, hogy van egy másik világ is, mint amiben a közelmúltig ő élt. Vak tapogatódzás volt ez, de állandóan ott lappangott benne és körülötte. Azt sejtette, hogy az úttörőség valamilyen módon már politika, de ő inkább szórakozást, gyermeki barátkozást, összefogást látott benne. Széthúzásról ott és akkor szó sem volt. Aztán jött a nagyhírű református nagykun gimnázium nemzetközileg elismert nyelvész igazgatójával, Gaál Laci bácsival és kiváló, országosan ismert tanáraival. Régi vágású, de a korral haladni akaró átszakosodott – angolró
 
Cikkek
Cikkek : Amivel a kortárs pápák szembesülnek.

Amivel a kortárs pápák szembesülnek.

  2007.04.18. 20:15

Merre halad a világ és benne a Vatikán?

 

Amivel a kortárs pápák szembesülnek

 

 

            II. János Pált egyszer megkérdezték, hogy szokott-e sírni. "Kívülről láthatóan sohasem" - válaszolta. Halálakor azonban milliók sírtak, könnyeiket sem titkolva, s lélekben is. A pápa karizmatikus szuggesztív, sugárzó szellemiségű, és mindenekelőtt sokarcú egyéniség volt. Világszerte tisztelték, mivel emberként, vagy vallási elhivatottságból, ha csak szavakban, szellemiekben is, de mindenkinek - az ifjúságnak is - tudott nyújtani valamit, mert az embert, az emberi méltóságot helyezte előtérbe. Elsősorban a római katolikus egyház világpolitikai helyzetét erősítette azonban - amit senki nem róhat fel neki, hiszen ez a küldetése - akkor is, ha az egyszerű halandók érdekében emelt szót, vagy éppen veszélyes ellenfélnek bizonyult szelíd megnyilatkozásaiban is. Lengyelségét hangsúlyozva, a népben-nemzetben gondolkodók számára is olyan személy volt, akire a hazafiak is - hívők, ateisták egyaránt - felnézhettek. A temetésére saját kezdeményezésükből elzarándokoló milliókat talán nemcsak vallási indítékok, hanem az emberiséget jellegtelenné, az egyéneket megkülönbözhetetlen tömegemberré, sőt tárggyá formáló, a neoliberalizmussal összefonódó glo-balizmus elleni ösztönös emberi tiltakozás is mozgatta, aminek a pápa szellemileg az élére tudott állni.

II. János Pál bölcsen élni tudott azzal a pápáknak biztosított mozgástérrel is, hogy egymáshoz viszonyítva, és a részletekben nem feltétlenül ragaszkodnak a folytonossághoz, miközben azonban szigorú prioritással ügyelnek az egyház érdekeire és folytonosságára.

 

Teljességre nem törekedve, vessünk egy pillantást rá, hogy a kortárs pápáknak mi mindennel kell szembesülniük, milyen politikai játszmák zajlanak körülöttük, s mindezt elsősorban abból a szempontból vizsgálva, hogy az emberiséget fenyegető globalizmus (minősítsék neoliberálisnak, vagy neokonzervatívnak) elleni harcban a római katolikus egyház ma ellenfele, vagy szövetségese a nemzeti érdekekért küzdő hazafias erőknek. A vallási kérdések is társadalmi kérdések, ezért nem kerülhetjük kifejezett vallási témák tárgyalását sem, ellentmondásaikkal és kérdőjeleikkel együtt, de világi, politikai szempontból közelítjük meg őket.

 

 

Névválasztás és egyéni sors

 

            A pápák nevet választanak maguknak, ezzel is jelezve, hogy, hogy megszűnnek magánembernek lenni, teljes és egész életüket az egyháznak szentelik, s egyben szimbolikusan érzékeltetik, hogy szellemiségben melyik elődjük irányvonalához kívánnak igazodni. Albino Luciani 1978-ban, első ízben, az I. János Pál összetett nevet vette fel, jelezve, hogy XXIII. János és VI. Pál örökségét folytatja, de nem egyszerű követőjük, hanem el is tér tőlük. És valóban, az egyház hanyatlását érzékelve (a kapitalizmus nem törődött az egyházzal, a szocializmussal kialakult a kényszerű modus vivendi, az egyház pedig évszázadokon át megtanult alkalmazkodni a mindenkori hatalomhoz), segíteni akarván a bajokon, a kiutat a bibliai szegény egyház megteremtésében vélte megtalálni. Ezért mindenekelőtt a kúria, a bíborosok, főpapok fényűzőnek, pazarlónak ítélt életmódját akarta letörni, rendet akart teremteni Marcinkus amerikai kardinális által vezetett IOR (a Vatikán bankja) kétesnek ítélt üzelmeiben, véget akart vetni a maffiával és a szabadkőműves P-2 Páhollyal kialakult feltérképezhetetlen összefonódásoknak, mivel mindezek kapcsán botrányoktól volt hangos a római közélet. Éppen másnap akarta bejelenteni döntéseit, amikor - 33 napi pápaság után - a hivatalos közlemény szerint szívelégtelenségben meghalt. David A. Yallop - maga is a püspöki konferencia katekizmus titkárságán dolgozott - "Isten nevében?" c. könyvében tények sokaságával próbálja megalapozni a gyanút, hogy az említett okoknál fogva összeesküvés áldozata lett, külső és belső ellenfelei megmérgezték, s azzal is érvel, hogy a pápa személyes orvosa sem erősítette meg a hivatalos diagnózist. A Vatikán elzárkózott minden kommentártól. Az ide is vonatkoztatható egyetlen megnyilvánulást magától II. János Páltól hallhattuk, aki egy hónappal az 1978. október 16-i beiktatása után, a kérdésben állást nem foglalva, de semmit ki ne zárva, így kommentálta saját helyzetét: "Az elődömnek megmondták, hogy mit és mikor kell tennie. Ez lehetett az oka az időelőtti halálának. Nekem ne mondják meg, hogy mit kell tennem és mikor. Én leszek, aki döntök. Nem hagyom, hogy megöljenek". (Sábado, 2005. április 8.)

És Karol Wojtyla, az első szláv, félévezred után az első nem olasz pápa, elérte, hogy a világ már másnap ne Karol Wojtilát, hanem a pápát lássa benne. Kifelé, mintegy a folyamatosságot érzékeltetve, 264. pápaként, a II. János Pál nevet vette fel, hogy befelé, az egyház életvitele, gazdasági-pénzügyi tevékenysége tekintetében, az elődjétől eltérő politikát folytathasson: neki nem volt ideálja a szegény egyház, hagyta viszonylag szabadon folyni mindazt, amit elődje meg akart változtatni. Még Lengyelországban választott jelszavának ("Totus tuus" - Egészen a tiéd) és pápai gyakorlatának egysége nehezen engedte láttatni az egyház annak következtében folytatódó lappangó válságát, hogy sok vezetője túlságosan alkalmazkodik a való világ kényelméhez. Vallási kérdésekben, ahogy sokan fogalmaznak, konzervatívabb volt, mint XXIII. János, vagy VI. Pál, kemény kézzel elfojtott minden "tévelygést". Az egyházon belül egyáltalán nem volt a párbeszéd híve, sőt a két nagy előd fő művét, a II. Vatikáni Zsinat útmutatásait - amelyek kidolgozásában pedig bíborosként maga is tevőlegesen részt vett - is inkább csak az egyház közéleti és nemzetközi szerepének aktivizálásában követte, de a belső reformok irányába mutató ajánlásokat halasztotta. Mindebben hangos támogatásra és csendes ellenzésre egyaránt talált az egyházon belül.

Ez is magyarázhatja, hogy mint egyetlen más pápa, ő sem érte el a katolikusok, de még az egyházi vezetők monolit egységét sem. Viszont vitathatatlan világméretű konszenzust ért el a béke védelmében, s ez világi és vallási konszenzust egyaránt jelentett, és az egyház erősödésével, tekintélyének növekedésével járt. A római katolikus egyház kétezeréves történetében ezért ő a harmadik pápa, akinek nevéhez hozzá kívánják tenni a "Nagy" jelzőt, s felmerült gyors szentté avatásának az igénye is, amit lengyel zarándokok kezdeményeztek. Nem is tűnt valószínűnek, hogy a kúria "enged az utca nyomásának", hiszen így komolytalannak tűnhet. Mivel azonban a bíborosok egy csoportja is így foglalt állást, az új pápa bejelentette, hogy soron kívül elindítja boldoggá avatásának eljárását; ez előfeltétele a szentté avatásnak, ami azonban általában több évre elhúzódik. 

            Kívülről logikusnak tűnt volna, hogy Ratzinger, mint II. János Pálhoz igen közelálló személyiség, és a név tekintélyét kihasználva, a III. János Pál nevet vegye fel. Ő mégis, nyilván kellő mérlegelés nyomán, tartózkodott ettől. Ez azonban se nem támasztja alá, se nem kérdőjelezi meg a folyamatosságot, hiszen a névválasztás csak hasonulási törekvést jelez. Joseph Ratzinger döntése a XVI. Benedek név felvételére azért figyelemre méltó, mert Benedek - Európa védőszentje. Ez szimbolikusan utal rá, hogy Európa a pápa figyelmének középpontjában fog állni, ami könyveiből és megnyilatkozásaiból is kitűnik. Akárcsak névelődje, XV. Benedek, aki az I. világháború megrázkódtatásai közepette igyekezett elősegíteni a békét, ellenezte a gyarmatosítást, elítélte az igazságtalan trianoni békeszerződést (ki is hagyták a Szentszéket a béketárgyalásokból, pedig lehet, hogy Magyarország sorsa is másképpen alakul, ha jelen van), s eltűrte, hogy a világiasság felé orientálódó keresztények politikai pártot hozzanak létre, azzal a feltétellel, hogy nem hivatkozhatnak a Vatikánra és a templomokat nem használhatják saját céljaikra.

A pápaság történetében ismert több mint ötven egyházszakadással fenyegető ellenpápa választás is, amikor valakit egy pápával, vagy irányzattal szemben választanak meg, illetve önmagát nevezi ki. A középkorban voltak időszakok, amikor nem is lehetett eldönteni egyértelműen, hogy ki a pápa és ki az ellenpápa. Ma már azonban elfogadott álláspont, hogy akit hivatalosan ellenpápának neveznek ki, azt az egyház automatikusan kiközösíti és kiátkozza. II. János Pállal szemben mindkét legutóbbi ellenpápa - talán nem is véletlenül - az USA-ban jelentkezett: Lucian Pulvermacher (XIII. Pius), 1998-ban nevezte ki magát Montanában, és Justin Vermilliont (XIV. Sextus), 2003-ban választották meg Indianában.

            A pápák egyéni sorsát, megválasztásukat követően főleg saját személyiségük határozza meg: lemondhatnak, de folytathatják küldetésüket halálukig is. Életük nem elhanyagolható veszélyeknek is ki van téve: közismert, hogy jelentős számban váltak gyilkosság áldozataivá. A fenyegetéseknek II. János Pál is tudatában volt: ő volt az első és egyetlen pápa, aki olyan világi tettre merészkedett, hogy életbiztosítást kötött. Nem volt alaptalan: annak idején nem kürtölték világgá, de a rendőrség összesen 23 ellene tervezett merényletet hiúsított meg. 1981-ben azonban a török Ali Agca súlyosan megsebesítette; alighogy felépült, első dolga volt felkeresni a börtönben merénylőjét és megbocsátani neki. Megáldotta a spanyol papot is, aki az egyik portugáliai látogatása során le akarta szúrni, de a biztonsági szolgálat időben lefogta. Széles körben elterjedt hiedelem, hogy Ali Agca mögött végső soron a szovjet KGB állt, erre azonban a legkisebb bizonyíték sem került elő. Ez egyébként is csak a logikus logika szerint tűnhet valószínűnek, ám a politikában sokszor az illogikus logika érvényesül. Napjaink áttételes, szövevényes, manipulált eseményeit ismerve, nem lenne meglepő, ha egy szép napon kiderülne, hogy a szálak egészen máshova vezetnek. A pápa gondolatait nem lehet valamelyik világi ideológiára visszavezetni: a hirdetett célok, jelszavak ugyan inkább a szocializmus hangoztatott elveivel mutatnak némi közeliséget, de a gyakorlati tevékenység egyértelműen a kapitalizmushoz idomul. II. János Pál azonban megkérdőjelezte a kétpólusú világrend mindkét pólusát, s ezáltal úgy tűnt, hogy egyértelműen nem állt oda egyik mögé sem; lehet, hogy ezért akarták meggyilkolni.

            A pápák megválasztásuk pillanatában nem feltétlenül rendelkeznek általános elismertséggel és tekintéllyel, sőt mindkét kortárs pápát ellenérzésekkel fogadták. Amikor bejelentették Karol Wojtyla nevét, a Szent Péter téren várakozó sokezres tömeg megdermedt, és a leírások szerint még olyan kiáltások is elhangzottak, hogy "Néger!" Ratzinger megválasztása pedig Brazíliában, a legnagyobb katolikus országban, váltott ki nemtetszést; az Interneten tizenötezer brazil tiltakozása jelent meg. Néhány német egyházi személyiség is "katasztrófának" minősítette a megválasztását. A világban máshol is nagy volt a várakozás egy harmadik-világbeli pápa iránt, akiben az egyetemesség érvényesülését látnák. Egyesek, köztük még Ratzinger főpap bátyja is, mindezek okán - főleg kora és egészségi állapota (agyvérzésen esett át) miatt - megkérdőjelezhető megoldásnak tekinti a megválasztását.

            A 78 éves XVI. Benedeket több kommentár is átmeneti pápának tartja. Ám XIII. Leót ugyancsak 78 éves korában választották meg, ezért kifejezetten átmenetinek tekintették, mégis 25 évig állt az egyház élén. Nevéhez kötődik az a szellemes anekdota, hogy amikor 100. életévéhez közeledett, titkára így fohászkodott: "Bárcsak Őszentsége megérné a 100 évet!", mire a pápa: "Óh, ember, ne szabj határt az isteni gondviselésnek", és 103-éves korában halt meg. XXIII. Jánost is átmenetinek vélték, mégis a nevéhez fűződik az egyházban legforradalmibb eseménynek minősülő II. Vatikáni Zsinat. De ki gondolta volna, hogy II. János Pál több mint 26 évig fog a Vatikán élén állni. Bár kivétel mindig adódhat, a gyakorlat azt mutatja, hogy egy pápát sem szabad átmenetinek tekinteni.

 

 

A pápa hatalma   

 

            II. János Pál pápasága alatt a katolikusok száma mintegy 40%-al növekedett, s jelenleg egymilliárd százmillió katolikus él a Földön: közel felük Latin-Amerikában és Afrikában, ahol számuk növekszik; Európában pedig lassan zsugorodik mind a papok, mind a hívők száma. Mégis csak kisszámú fekete bíboros van, de huszonkét olasz és a pápák túlnyomó többsége is olasz volt. Az 53 országból érkezett pápaválasztó bíborosok összetétele is ezt az aránytalanságot mutatta: 58 európai, 35 amerikai (ebből 21 latin-amerikai), 11 ázsiai, 11 afrikai 2 óceániai. II. János Pál azzal biztosította a folyamatosságot, hogy 171 új püspököt, köztük a 117 pápaválasztó bíborosból 116-ot nevezett ki (Ratzingert még VI. Pál nevezte ki bíborosnak).

            1978 kivételesen mozgalmas volt az egyház életében, mert egy év alatt három pápája volt: meghalt VI. Pál, majd az utódja, I. János Pál, és ekkor választották meg II. János Pált. Az 1978-as pápaválasztáskor kialakult esélylatolgatási rangsorban 5 ötös, 4 négyes jelölt szerepelt, Karol Wojtyla a 8 kettes között volt, de a hetedik szavazási menetben mégis őt, az akkori krakkói érseket választották meg. Egyes elemzések szerint azért, mert az esélyesebb olasz jelöltek nem tudtak kompromisszumos megállapodásra jutni, de szerepet kaphatott a világi politika, azaz a világpolitika is, nevezetesen az a körülmény, hogy Wojtylának "vasfüggöny mögötti" tapasztalatai voltak, hiteles személynek tűnt a kommunizmus és az egyházban fejét felütő "felszabadítási teológia" elleni harcban. Sok elemző Brzezinskynek is szerepet tulajdonít megválasztásában. Bizonyíték nem került elő, de akadnak rá mérvadónak tekinthető utalások a politikai irodalomban. A legfőbb bizonyíték, hogy Wojtyla jórészt be is váltotta e reményeket, bár önállósult, s bírálatával nem kímélt senkit, azokat sem, akiknek netán köze lehetett megválasztásához.

II. János Pál, mint pápa, és mint a Vatikán államfője nem tartotta magát távol a politikától. Mindent megtett, a lengyel Szolidaritás anyagi-politikai segítésétől kezdve az élete végén bekövetkezett ukrán narancsszínű "forradalom" támogatásáig, mindenféle totalitarizmus ellen, de élesen szembeszállt az USA Afganisztán és Irak elleni agressziójával is, s arról sem feledkezett meg, hogy mindezt elsősorban a katolikus egyház tekintélyének, ellenfelei megfogalmazása szerint az egyház totalitarizmusának növelésére használja. Nézeteit 14 enciklikában fogalmazta meg. Nem tekinthető véletlennek, hogy a legelső, szociális enciklikaként ismert műve, a munka és a munkások megbecsüléséről szól, s más enciklikáiban a semmivel nem igazolható eljárások közé sorolja a dolgozók kizsákmányolását, amivel szemben elismeri a munkásmozgalom jogosságát, sőt kijelenti, hogy a szakszervezetek a társadalmi élet nélkülözhetetlen tényezői, de figyelmezteti őket, hogy ne törekedjenek a hatalom megszerzésére, ne kerüljenek politikai befolyás alá, azaz, maradjanak meg a tőkés rendszer keretein belül. II. János Pál volt az első pápa, aki - az emberiség létét védelmezve - nagy fontosságot tulajdonított a környezetvédelemnek is. Az egyház történetében először a nőknek is szentelt egy teljes enciklikát. Ezek az enciklikák az egyház számára nemcsak biztos vallási, hanem világpolitikai referenciát is képezhetnek a jövőben, ha akarja, s ha képes lesz tartania magát hozzájuk.

Érdekes, hogy II. János Pál a misztikus múlthoz is vissza-visszatért. Többször végzett ördögűzési szertartást, továbbá 482 szentet és 1337 boldogot avatott, azaz összesen többet, mint az előtte uralkodó 32 pápa.  Más kérdésekben is ment a maga útján: az ökumenikus tevékenysége történelmi jelentőségű volt, de éppen a legjelentősebb egyházak, a protestáns és az ortodox egyház vonatkozásában nem járt a várt eredménnyel, mivel a katolikus egyház primátusához ragaszkodott, míg a partnerek az egyenrangúsághoz. (Ratzinger e tekintetben még következetesebbnek tűnik az eddigi írásiban.)

Tevékenységének jellemző és nagy visszhangot kiváltó mozzanata volt, hogy bocsánatot kért az emberiségtől a katolikus egyház olyan történelmi tévedései, bűnei miatt, mint a keresztesháborúk, az inkvizíció, az indiánok erőszakos térítése, a zsidók üldözése, az ortodoxokkal, a protestánsokkal és az anglikánokkal történt szakítás, stb. "Az emlékezet megtisztításának" jelszavával több mint száz esetben kért bocsánatot, de mindig a régmúlt bűneiért, e bocsánatkéréseknek nem voltak gyakorlati következményei, nem jártak a múlt feltárásával, s elődjei felelősségére sohasem tért ki. Opponensei ezért már életében rámutattak, hogy tevékenysége nem mentes az ellentmondásoktól, mivel kifelé eredményesen harcolt az emberi jogokért, az egyházon belül azonban szigorú vallási fegyelmet követelt meg, ami gyengítette a kifelé mutatatott párbeszéd-készségének tartalmasságát. Megindítóan beszélt a nők méltóságától, külön enciklikát is adott ki róluk, de felszentelésüket nem engedélyezte. A család szentségéért harcolt, de a papokat ő sem engedte családot alapítani, pedig a házasság a hét szentség egyike (keresztség, bérmálás, oltári szentség, bűnbánat, utolsó kenet, egyházi rend és házasság). A világi hívőket tömörítő Opus Deire (amellyel már krakkói érsek korában jó kapcsolatokat alakított ki, később pedig szentté avatta az alapítóját) és más konzervatívnak minősített vallási csoportokra támaszkodva, kiközösített több mint 140 "tévelygőt", köztük Hans Küng svájci teológus kollégáját.

Küng a pápa halála után "A pápa ellentmondásai" c. kissé elfogult cikkben elemezte II. János Pál tevékenységét. Elsősorban ő is azt veti a szemére, hogy eltért a II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) szellemétől, amely demokratikusabbá kívánta tenni az egyház antidemokratikus rendszerét, melyben "ugyanaz a vatikáni szerv az ügyvéd, az ügyész és a bíró", holott a zsinat a kollegiális döntési mechanizmus kialakítását szorgalmazta. Meglátása szerint az emberi jogok, a nők helyzete, a cőlibátus, a szexualitás, az ökumenizmus, stb. kérdéseiben a pápának a világ felé mondott szavai és a belső eljárása között ellentmondások vannak. Nehezményezi, hogy a pápa sohasem beszélt a maffiával és a szabadkőműves páholyokkal kialakult kapcsolatokról, amelyek tisztázásával az elődje kísérletezett.     

II. János Pál népszerűségét nem növelte az sem, hogy a "Felszabadítás Teológiájának" (a szegények és nyomorultak társadalmi felszabadításáért küzdő, a fegyveres harcot is vállaló papok ideológiája) követőit, köztük a brazil Leonardo Boff volt hallgatóját eltiltotta. A világi politikából tudjuk, ahol törvényesítik az eszmék kirekesztését, ott az emberek kirekesztését kezdik el, hiszen az eszmék az emberi agyban keletkeznek. Ezért váltott ki nagy és ellentmondásos visszhangot a több mind 40 könyv szerzőjének, Latin-Amerikában óriási tekintélynek örvendő Boffnak szilenciumra ítélése a Ratzinger kardinális vezette vizsgálat alapján. II. János Pál halálakor interjú készült Boffal is, amelyben leszögezte, hogy nem érez keserűséget, de kitartott mellette, hogy a Vatikán csak teoretikus perspektívában beszél a szegényekről, hogy a pápaválasztók között egyetlen olyan pásztor sincs, akire most az egyháznak szüksége lenne, s hogy "Ami Rómában, elsősorban a kúriában észlelhető, az a félelem. Félelem a világiaktól, nagy félelem a nőktől, félelem a szegényektől és a Harmadik Világtól, félelem a kritikus és a szabad gondolkodástól…" (El País, 2005. április 11.) és hogy az új pápának, a félelem helyett több hittel kellene rendelkeznie. Aloiso Lorscheider brazil kardinális diszkréten, de szintén nagyobb belső demokráciát (Ne a kardinálisok, hanem a püspökök legyenek pápaválasztók, őket pedig a nemzeti püspöki kar válassza meg, ne a pápa nevezze ki) és az egyház szerepének újrafogalmazását igényli nyilatkozataiban.

 

A világpolitikában II. János Pál sokkal nyitottabb volt: mindig a békét és a társadalmi igazságosságot tartotta szem előtt, és - a bírálatát soha el nem hallgatva - a szeretet nyelvén beszélt mindenkivel, ideértve saját hazája kommunista miniszterelnökét Jaruzelskyt, de Strossner paraguayi, vagy Pinochet chilei diktátort, Fidel Castrót, vagy akár az amerikai elnököket, de a volt szocialista országok vezetőit, köztük Kádár Jánost is. Rendíthetetlenül kitartott amellett is, hogy a globalizmus és a neoliberalizmus nagyobb károkat okoz az emberek lelkében, mint bármelyik előző rendszer. Ezzel ellenséget is bőven szerzett magának a nemzetközi pénzügyi és politikai körökben. S bár ő tudta, és hirdette, hogy a szegénység a legnagyobb ellenség, azt nem engedte, nem engedhette meg magának, hogy politikai állásfoglalása tőkeellenességbe csapjon át. A kettő között kellett lavíroznia. Utódjának is úgy kell elvennie a tőkétől, hogy azt még eltűrje, de mégis annyit, hogy azzal megakadályozhassa a szegénység lázadását.

Megjelent olyan téveszme, hogy a pápa fő szerepet játszott a szocialista országokban bekövetkezett rendszerváltásban. Gorbacsov még azt is kijelentette, hogy a Berlini Fal leomlásában II. János Pál játszotta a meghatározó szerepet, mintha felejttetni akarná, hogy abban neki magának volt főszerepe. A történelmi tények azt bizonyítják, hogy a pápának mindebben volt ugyan szerepe, hiszen összhangban politizált Reagennel, de szocializmusellenes harcának kevés sikere volt Gorbacsov és a mögötte álló erők megjelenéséig. Az viszont tagadhatatlan, hogy a lengyel szocialista rendszer összeomlásában olyan személyes szerepet játszott, amely meghaladta az egyszerű katalizátor szerepét. Mégis maga Jaruzelsky akkori lengyel elnök is leszögezi a pápa halálakor adott interjújában, hogy a pápa sem szovjet, sem lengyel hatóságok felé nem tett lépéseket, de megáldotta és mindenben segítette a Szolidaritás szakszervezetet 1981-ben, majd a 90-es években minden eszközzel támogatta a rendszerváltást, de óvta a Szolidaritást a radikális lépésektől, ezért "úgy beszélni a pápa személyéről, mint aki lehetővé tette a kommunizmus bukását, vulgáris leegyszerűsítés." (El País, 2005. április 8.)

 

A pápának jelentős a gazdasági hatalma is; a világon minden egyházi vagyon, az államoktól kapott juttatás, a hívőktől érkezett adományok, stb. az ő felügyelete alatt van. (Néhány évvel ezelőtt 40 milliárd dollárra becsülték). Az egyházi vagyon azonban nem magántulajdon. A pápa, "az egyház szolgája" minőségében csak kezelője e hatalmas vagyonnak, és a nemzeti egyházi vezetők is csak vagyonkezelőnek minősülnek. Az egyházi vagyonnak tehát kifelé nincs tulajdonosa (egyes teológusok értelmezésében maga az Isten a tulajdonos), ezért nem, vagy nehezebben ellenőrizhető, adóztatható, stb. Nem is hallottunk még pénzügyi válságról a Vatikánban, de arról sem, hogy az olajár-robbanás, vagy bármi más oda is "begyűrűzne". A Vatikán bankjának (azt tartják róla, hogy túljár a maffia eszén is) mérlegét is kevesen ismerik, bár az utóbbi időben olyan hírek járnak, hogy a dollár gyengülése kellemetlenségekkel jár számára, deficitről is szó esik, ez azonban belső okok következménye. A világ leggazdagabb emberének tartott Bill Gatest meg lehetett bírságolni, adózik is, de a katolikus egyházzal ezt nem lehet megtenni. A globális tőkének, ideértve a Nemzetközi Valutalapot is, különösen fáj, hogy még befolyásolni sem igen tudja ezt a hatalmas tőkét. Ezen az alapon éles ellentétek alakulnak ki, amelyekről azonban mindkét fél "diplomatikusan" hallgat, ezért a világközvélemény e kérdésben szinte teljesen tájékozatlan. A Vatikánnak olyan pápa kell, aki megóvja és szaporítja a vagyont, vállalja az egyházi tulajdon védelmét, alkalmazza ezt az óriási anyagi erőt, amelyről a világ nem tudja, hogy hol, mikor, milyen célok érdekében és kik fektetik be, sem azt, hogy mennyi és milyen formájú hozama van, és az kiket szolgál.

            A pápának tehát ez egyházon belül mindenható szerepe van, s láthatjuk, ha megérti a történelem szavát, a világi szerepe vetekedhet, netán meg is haladhatja a legkiemelkedőbb politikusokét.

 

 

Világpolitikai játszmák

 

II. János Pál azt szokta mondogatni, ha a hívek nem jönnek a pápához, a pápa megy el hozzájuk. És, elődjeitől eltérően, ő ment is. Aktívabb közszereplővé vált, mint az ismert világpolitikusok, s velük szemben megvolt az a hallatlan előnye, hogy neki elhitték: azt mondja, amit gondol.

A pápa, az egyházfő, s egyben a Vatikán állam feje, megértette korunk kihívásait és szakított a távolságtartó bezártsággal. Egy pápa sem utazott ennyit: 104 külföldi útja során 129 országban járt, amivel az egyház egyetemességét is szemléltetni akarta. A Vatikánban az általa is megmosolygott vicc járta: "Mi különbség van a Mindenható és II. János Pál között? - A Mindenható mindenhol jelen van, de mindezeken a helyeken a pápa már megfordult." Ám mindenhol mégsem járt: így Moszkvában és Pekingben sem, pedig Moszkvába kifejezetten szeretett volna eljutni. A kereszténység ortodox szárnyát képviselő orosz pravoszláv egyház azonban nem találta érettnek rá az időt. Az első szláv pápát Oroszországban nem politikai, hanem jelentős mértékben anyagi ellentétekre visszavezethető vallási okokból nem fogadták. 1996-ban felmerült, hogy Magyarországon találkozik II. Alekszij pátriárkával, de az orosz fél visszalépett. Pedig Gorbacsov 1989-ben (később Jelcin, majd Putyin is) meghívta a pápát Moszkvába, és a Szovjetunió 1990-ben felvette a Vatikánnal a diplomáciai kapcsolatokat. Ebben a játszmában vesztett a pápa, az ortodox egyház is, talán még Oroszország is. A pápa viszont fogadta Gorbacsovot, Jelcint és Putyint is.

            Magyarországot 1991-ben és 1996-ban látogatta meg, de még krakkói érsekként is járt nálunk. Nem felejthetjük, hogy Debrecenben megkoszorúzta a protestáns magyar gályarabok emlékművét. Számos levelet intézett a magyar papsághoz és hívekhez, odafigyelt országunkra.

Magyar és erdélyi részről remény és igény volt rá, hogy romániai látogatása során menjen el Erdélybe is. A román ortodox egyház azonban azt a feltételt állította, hogy csak Bukarestbe utazhat, s a pápa elfogadta a korlátozást. Ezzel kapcsolatban a Magyarok Világszövetségének Erdélyi Társulata így foglalt állást: "Most, a magyar kereszténység millenniumának küszöbén, az erdélyi magyar katolikus hívek kérésének esetleges elutasítása vagy elhárítása fájdalmasan érinti a Szent István-i keresztény örökséget magáénak valló tizenötmilliós keresztény magyarságot. Ha mindezek ellenére úgy kerülne sor Őszentsége II. János Pál romániai látogatására, hogy elkerülné erdélyi híveit, akkor csatlakozunk azokhoz az erdélyi püspökökhöz, akik e kérdésben már nyíltan állást foglaltak, és sok százezer hitsorsosunkkal együtt így imádkozunk: 'Mintsem ez a méltánytalanság megtörténjék, inkább maradjon el a tervezett pápai út!' Tesszük mindezt a méltányosság, az igazság és a szeretet jegyében, a keresztény értékrendbe vetett rendíthetetlen hittel."

            A pápa ennek nem tett eleget, de a történelemből ismert, hogy a Vatikán a nemzeti elemre nem helyez hangsúlyt, mert úgy ítéli meg, hogy annak előtérbe kerülése ellentéteket szülhet, s ezzel gyengülhet maga az egyház. Adott pillanatban fontosabbnak tekintette a kapcsolat felvételét egy ortodox egyházzal, mint az Erdélyben felgyülemlett hatalmas problémák enyhítését, mint ahogy a felmerülő igény ellenére tartózkodott attól is, hogy magyar püspököt nevezzen ki Szlovákia magyarlakta területére. Ez nem jelentett semlegességet, mert a 80-as évek végén, amikor a falurombolással együtt tetőfokára hágott a magyarok üldözése, a pápa nyilatkozott az erdélyi magyarság érdekében, a gyulafehérvári püspökséget érsekségi rangra emelte (ezzel kikerült Bukarest irányítása alól), az erdélyi látogatásról történt lemondás mégis fájó döntés volt, mivel azóta is tart a román ortodox egyház erőszakos térfoglalása. A mindenkori kormányok szemet hunynak felette, hogy a törvényeket megszegve, erőszakosan birtokba veszi a magyar katolikus és református ingatlanokat. Az 1989. január 1-i szokásos évi nyilatkozatában azonban a pápa, magyar részről kiindult kezdeményezést elfogadva, beszélt a kisebbségek szerepéről, külön említést téve a magyarokról, aminek nagy hazai (az Országgyűlés munkáját megszakítva jelentették be) és nemzetközi visszhangja, hatása volt.

 

II. János Pál az Atlanti óceántól az Urálig terjedő egyesült Európáról beszélt, következetesen pártfogolta az összeurópai egységet. A berlini fal leomlását követően Csehország, Németország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia és Ukrajna államfőinek átadott üzenetében figyelmeztette az európaiakat, hogy "ne hagyjanak egyetlen, a legkevésbé erős államot sem azon az egységen kívül, amelyet építenek".  Hét évvel utána volt bátorsága rámutatni, hogy Európában új falakat emelnek, s az egységes Európa hívei, nem olyan Európáról álmodtak, mint a formálódó. A gondolatot folytatva, az európai alkotmány aláírásakor a lengyel elnökhöz küldött üzenetében leszögezte: "A Szentszék, és én személyesen, erőfeszítéseket tettünk e folyamat fenntartására, hogy Európa két tüdővel lélegezzen, Nyugat és Kelet szellemében." Többször említette, hogy az alkotmánynak szólnia kellene a keresztény örökségről (amit az EU-n belül az Európai Néppárt szorgalmazott), de nem figyelmeztetett kellő súllyal a veszélyre, hogy az alkotmány engedményt téve az eurocionizmusnak, az iszlámnak, Európa múltját megtagadva, a kereszténységről, vagy a katolicizmusról említést sem tesz. Nem elég határozottan mondta ki, hogy nincs európai identitás a kereszténység szerepének említése nélkül. A kereszténység ugyan nem Európában született, de itt jelentős szerepet játszott (a katolicizmus viszont innen indult világhódító útjára), ezért Európának nyugodtan szembe kellett volna néznie önmagával. Robert Schuman, az egyesült Európa egyik atyja még azt is kijelentette, hogy "Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz többé Európa". Erről lehetne vitatkozni, de nem is a kereszténység értelmetlen felmagasztalására, vagy bírálatára lett volna szükség, hanem a történelmi ténynek a leszögezésére, hogy az európai kultúrának, életnek évszázadokon át szerves részét alkotta, s Európa története érthetetlen, identitása megfogalmazhatatlan a kereszténység szerepének említése nélkül, ideértve annak minden pozitívumát és negatívumát. A katolikus egyház nem beszél zsidó-kereszténységről sem, amit bizonyos erők szerepeltetni akartak az európai alkotmányban. E fogalmat a "politikailag korrekt" európai politikusok "fedezték fel", de semmi szükség rá, hiszen a kereszténység egyetemes és éppen a zsidó-keresz-ténység erőszakolt bevezetése vinne rasszista elemet a kereszténység fogalmába.

Utólag, amikor a pápa fogadta a lengyel elnököt, megjegyezte: "Annak ellenére, hogy az európai alkotmányban nincs kifejezett utalás a keresztény gyökerekre, … hiszek abban, hogy az Evangélium alapján kidolgozott örök értékek továbbra is inspirálják azoknak az erőfeszítéseit, akik vállalják a felelősséget kontinensünk arculatának kialakításáért" és arra kérte a keresztényeket, hogy "folytassák az evangéliumi fermentumok bevitelét minden európai intézménybe".    

            Mindezzel összhangban áll Ratzinger is, aki a közelmúltban jelentette meg negyven-valahányadik könyvét "Az értékek a nyugtalanság korában" címmel, amelyben amellett érvel, hogy Európának ismét el kell fogadnia a keresztény örökségét, amennyiben el akarja kerülni a lelki kiüresedést. Ratzinger és Marcello Pera filozófus, az olasz szenátus elnöke, a "Gyökértelenül. Európa, relativizmus, kereszténység, iszlám" c. közös könyvükben pedig leszögezik: "Európa nem tud gondoskodni a saját identitásáról, nem képes megvédeni önmagát", s hogy "a tolerancia közömbösségbe csap át; Európa dialógust akar, de nem tudja kiejteni az 'én' névmást, öreg és bölcs akar lenni, de nem ismeri el a saját feltételezett bölcsessége alapjait."

 

            Ellentmondásra, kérdőjelre a Vatikán nemzetközi politikájában is akadhatunk. A Vatikán még nem írta alá az Emberi Jogok Európai Konvencióját, s más világpolitikai vonatkozásokban is akadtak elgondolkodtató jelenségek a pápa politikájában. A legutóbbi amerikai elnökválasztás előtt II. János Pál, immár hatodszor az USA-ba látogatott főpapok indoktrinálására, s egyértelműen szembeszállt John Kerry neoliberális nézeteivel, köztük a homoszexualitás elfogadásával (2003-ban felhívást intézett az európai és az amerikai törvényhozókhoz, hogy egyértelműen helyezkedjenek szembe az egyneműek házasságával). Megtette ezt annak ellenére, hogy Kerry az USA második katolikus elnöke lehetett volna Kennedy után. Inkább a krédó mellett tartott ki, bár nyílván tisztában volt vele, hogy ezzel azt a metodista Busht segítette, akinek az agresszív világpolitikája ellen joggal hadakozott: amerikai elemzések szerint ennyi katolikus szavazatot republikánus jelölt még sohasem kapott, s ez annak köszönhető, hogy a pápa szexuális és vallási kérdésekben elfoglalt álláspontja jobbra tolta a katolikusokat.

            Anakronizmusnak hat, hogy a Vatikán jelenleg az egyetlen európai állam, amely diplomáciai kapcsolatokat tart fent Taiwannal, minek következtében hiábavalónak bizonyultak erőfeszítései a kapcsolatok felújítására a Kínai Népköztársasággal.

Közismert az is, hogy az izraeli agresszorok egyre inkább kiszorítják saját hazájukból a palesztinai keresztényeket, akik sem a Vatikántól, sem a nyugati hittestvéreiktől nem kapnak kellő segítséget. Ennek fényében az iszlám világban, de máshol is, értetlenséget váltott ki, hogy a Vatikán 1994-ben mégis diplomáciai kapcsolatot létesített Izraellel, igaz, ugyanekkor hivatalos kapcsolatot létesített a Palesztin Felszabadítási Szervezettel is.

Vallási és világpolitikai szempontból egyaránt izgalmas pillantást vetni a katolikus egyház és a zsidók, a Vatikán és Izrael eseményekben bővelkedő kapcsolatának ellentmondásokat is rejtő mozzanataira. Történelmi leírások szerint 1130-ban a római zsidó uzsorás Pierleoni "arannyal és tőrrel" elérte a pápaságot és II. Anaklét néven ellenpápává vált, s az egyháznak csak világi segítséggel sikerült megszabadulni tőle. Ettől kezdve a katolikus egyház századokon át még tartózkodóbb és bírálóbb álláspontra helyezkedett a zsidókkal szemben, sőt ismeretes, hogy Krisztus meggyilkolásával vádolta és ezért üldözte is őket. 1965-ben azonban a Vatikán hivatalosan bejelentette, hogy a továbbiakban nem vádolja a zsidókat Krisztus megfeszítésével, amivel az egyházon belül sem mindenki értett egyet, mivel úgy vélték, hogy történelmi tényről van szó. Bizonyos értetlenség fogadta azt a vatikáni lépést is, hogy nyilatkozatban ítélte el az anticionizmust, mint az antiszemitizmus formáját, szemben az ENSZ Közgyűlés határozatával, amely kimondta, hogy a cionizmus a rasszizmus formája. Ellentmondások érhetők tetten abban is, hogy II. János Pál a zsidó szervezetek minden tiltakozása ellenére szentté avatta az általuk antiszemitának tartott XII. Pius pápát, ugyanakkor meglátogatta a jeruzsálemi Siratófalat, a zsidókat idősebb testvéreknek, nevezte, elment zsinagógába is. (Temetésekor sokan felfigyeltek rá, hogy koporsóján nem a szent bibliát, hanem csak az Új Testamentumot helyezték el, és érdekes találgatások folynak róla, hogy vallási szempontból mit akart jelenteni az Ószövetség mellőzése.) Világszerte feltűnést váltott ki, hogy sok izraeli szervezet, de maga az izraeli főrabbi is követelte a pápától M. Gibson "Passió" c. filmjének elítélését, mivel az szerintük felújítja Krisztus zsidók általi megfeszítésének vádját, gyűlöletteli, pénzimádó csőcseléknek ábrázolja a zsidókat, stb. II. János Pálnak azonban tetszett a film és kijelentette: "Pontosan így történt!". Más források szerint elhárította az arrogáns követelést, közölve, hogy a művészeti alkotások értékelése nem tartozik illetékességi körébe. A Vatikánnal kapcsolatot tartó zsidó szervezetek a Vallásközi Konzultációk Nemzetközi Zsidó Bizottságában (IJCIC) tömörültek, de az utóbbi években, az USA-ban székelő Zsidó Világkongresszus (WJC), az IJCIC-t megkerülve, közvetlenül kapcsolatba lépett a Vatikánnal és sajtókommentárok szerint II. János Pál halála után lobbizott, hogy Jean-Marie Lustiger, zsidó származású volt párizsi kardinális legyen az új pápa. E körülmény, a kommentárok szerint, alaptalanul, de felidézte az ellenpápáktól való félelmet. Lustiger kereken kijelentette: "Gondolom, hogy a következő pápának nem kell II. János Pálra hasonlítania, abszurd dolog lenne ilyesmit gondolni." (El País, 2005. április 5.) XVI. Benedek beiktatását követően az izraeli külügyminiszter reményét fejezte ki, hogy az új pápa "különleges figyelmet szentel az antiszemitizmus elleni harcnak", ami valami olyasmi, mint amikor a magyar miniszterelnök egyházi kérdésekben kioktatta II. János Pált. 

            A Vatikán ma mintegy 172 országgal és az Európai Unióval áll diplomáciai kapcsolatban, tagja az ENSZ-nek és több mint harminc nemzetközi szervezetnek, s kiváló képzettségű diplomáciai karának köszönhetően kellő tájékozottsággal rendelkezik minden nemzetközi kérdésben.

 

 

Kik és miért támadják ma a történelmi egyházakat?

 

            Az egyház mindig igyekezett felhasználni a politikai erőket a saját érdekében, ahogy azok is igyekeztek kihasználni az egyházat. Ez a bonyolult, ellentmondásos játszma állandó jelleggel, s különböző intenzitással folyik.

A globalizmussal eluralkodó neoliberalizmus élesen támadja a történelmi egyházakat, elsősorban a katolikus egyházat. Vádolják, hogy politizál, de észre sem veszik, hogy - amerikai mintára - a gomba módra szaporodó nemzetrontó erkölcsromboló gyanús eredetű szekták politizálnak igazán (gyülekezetekben, tv-ben, Interneten, de az utcán is), butítják a népet, ajnározzák a természetellenes másságokat, a mesterségesen felpumpált kisebbségeket, s velük együtt politikai és jogalkotó erővé akarnak válni, s kifejezetten az államalkotó néppel szemben. Az állampolgári jogok azonban egyéni jogok; semmilyen csoport nem tulajdoníthatja ki azokat, a politikai hatalom pedig nem adhat bizonytalan természetű csoportoknak semmilyen előjogot. Megindokolható előjog csak az államalkotó népet illeti.

Halála után azonnal támadták II. János Pált is, bűnéül róva olyasmiket, amiket életében fel sem vetettek, bizonyítva ezzel, hogy a támadás nem ő ellene, hanem az egyház ellen irányult, hogy ne merjen olyan pápát választani, aki folytatja ezt a vonalat, vagy netán még tovább lép az emberiség létérdekeinek védelmében. Az amerikai neokonzervatívok különösen nehezményezik, hogy többször szót emelt a Kuba elleni gazdasági blokáddal, az Afganisztán és Irak elleni háborúval szemben. Ugyancsak ők, a cionista erőkkel egyetemben megütközéssel fogadták, hogy a pápa kiállt a palesztin állam ügye mellett és szorgalmazta az ENSZ által is corpus separatumnak nyilvánított Jeruzsálem nemzetközösítését. 

II. János Pált Nyugaton már halála másnapján számos sajtótámadás is érte. Kifogásolták, hogy ellenezte az abortuszt, a mesterséges megtermékenyítést, az óvszerek használatát, s ezzel állítólag elősegítette az AIDS terjedését és a demográfiai robbanást, kitartott a papi nőtlenség mellett, ellenezte a nők felszentelését, a homo-szexualitást, az egyneműek házasságát, az eutanáziát, és sorolták, sorolták. Ezek tagadhatatlan tények, de e támadások mögött leginkább azok az erők állnak, amelyeknek semmi erkölcsi alapjuk nincs rá, mert az AIDS ellenszerének kidolgozása helyett milliárdokat költenek más népek leigázására, évezredes kulturális kincseik barbár lerombolására, nem sajnálják az erőfeszítéseket a bakterológiai fegyverek kifejlesztésére, ösztönzik az emberiséget korcsosító másságokat, stb.

II. János Pál a látogatásai során biztosította a fogadóit, hogy az egyház olyan társadalmi és gazdasági fejlődés híve, amely az egyes országok "kulturális, szociális és szellemi szükségleteit" tartja szem előtt, s kivédi "a globalizáció növekvő jelenségének" a társadalom homogenizálását célzó negatív következményeit. Figyeljünk a fogalmazásaira: soha nem a tőkés rendszer alapjait kérdőjelezte meg, hanem az embert megalázó vonásait, és a globalizmusnak is csak a romboló jelenségeit. Meglátta, hogy a globalizálódó tőkével szemben az államok nem tudnak biztonságot nyújtani polgáraiknak, még ha akarnának sem, de sok állam - mint jelenleg a magyar is - nem is törekszik erre, azaz a fokozódó nyomorúság eltűrése mellett még erkölcsileg is a legmélyebbre süllyed, hiszen éppen a fő feladatával nem törődik. Ezekkel szemben felhívott "a szolidaritás globalizálására", de ezt a szolidaritást is a tőkés rendszer keretein belül képzelte el.

Többször felmerült, s a világban volt ilyen várakozás, hogy II. János Pál Nobel békedíjat kapjon, de ez nem történt meg, ami újabb bizonyíték rá, hogy ezt a díjat is egyre inkább politikai és nem érdemi szempontok szerint ítélik oda.

Naivitás lenne azt állítani, hogy a társadalom részét képező egyház, mint erkölcsi hatalom, nem politikai erő is egyben, s igényelni, hogy csak a katolikusok hitvilágával törődjön, elvárni, hogy a Vatikán, a pápa csak vallási kérdésekkel foglalkozzon. Az egyház napjainkban, a globalizmus személyiségromboló, nemzetpusztító, emberellenes politikájával szemben kifejezetten pozitív szerephez juthat, ha II. János Pál útmutatását követve, "a szolidaritás globalizációját" állítja szembe vele. Ratzinger is következetesen elítélte a kommunizmust, de ehhez szinte mindig hozzátette, hogy "ez nem igazolja automatikusan a kapitalizmus minden formájának jó voltát". Ezért a politikai pártok részéről tévedés, ha az egyház múltbeli, önmaga által is elismert hibáira, bűneire hivatkozással elítélik az egyház politizálását, hiszen befolyásánál, tekintélyénél, hatalmánál, vagyonánál fogva jelentős, és ha úgy akarja, pozitív aktuál-politikai szerepet is játszhat, ahogy az utóbbi években láttuk is. A világ most kimondva-kimondatlanul, de ennek folytatását várja, remélve, hogy az egyház észreveszi, s nem mulasztja el a kedvező történelmi pillanatot. Erdélyben, például, az intézmények, így az egyház is, a magyarság megmaradásának, a magyar nyelv és kultúra megőrzésének egyik záloga. Mivel a nemzetek sorsát érintő társadalmi, erkölcsi, megélhetési kérdésekről van szó, az egyház jogosan lépett és lép fel mindazzal szemben, ami megbúvik az emberiséget fenyegető, ma még kevesek által felismert, nagyon kevés hatalmas által tudatosan folytatott manipulációkban. A család történelmi intézményét védve, az egyneműek házasságát kifogásolva, a halál kultúráját vétózva, az egyház az elfajzással, a korcsosulással szemben a természetest védi, óv az erkölcsi kiüresedéstől, s ezzel nemcsak a saját, vagy a katolikusok, hanem az egész emberiség jövőjéért küzd.

XVI. Benedek remélhetőleg erősíteni fogja ezt a vonalat, kitart azon kijelentése mellett, hogy "A jósághoz hozzátartozik a nemet mondás képessége." Mi sem természetesebb, mint hogy ebben a küzdelemben, kölcsönösségi alapon, megkapja a legszélesebb világi támogatást.

 

 

XVI. Benedek

 

A konklávé kezdetét jelző nyilvános misén Ratzinger kijelentette: "Ezekben az órákban különös állhatatossággal kérjük az Istent, hogy II. János Pál után szív szerinti új pásztorral ajándékozzon meg bennünket, olyan pásztorral, aki Krisztus megismeréséhez, szeretetéhez, az igazi örömhöz vezet bennünket." Majd hozzátette: “Az egyház krédóján alapuló világos hitet manapság fundamentalizmusnak szokás minősíteni. A relativizmus, vagyis ha a tudás mindenféle változandóságával hagyjuk sodródni magunkat, ma az egyetlen elfogadható magatartásnak tűnik. A relativizmus diktatúrája felé haladunk, amely nem ismer el semmiféle bizonyosságot és fő célját a saját ego és a saját óhajok képezik." Többször úgy nyilatkozott, sohasem gondolt rá, hogy 265. pápaként ő kövese II. János Pált Szent Péter trónján, és semmit nem tett annak érdekében, hogy megválasszák. Bár a közvélemény is a legesélyesebbek közé sorolta, mégis inkább olyan személyiségnek tekintették, akinek a szavazásban lesz döntő szerepe. Talán még önmaga is így érezte, hiszen a német zarándokok előtt később így beszélt: "Amikor a szavazások lassú alakulása megértette velem, hogy a guillotine felém közeledik, … kértem az Urat, hogy szabadítson meg ettől a sorstól, de az Úr nem fordított rám figyelmet." (El País, 2005. IV.26)

A nyolcadik német pápává lett bajor "páncélkardinális" - ahogy szülőhazájában emlegetik - a központosított egyház és az erős kúria híve a reformistákkal szemben, akik láthatólag nem kardoskodtak különösebben a saját jelöltjük - Carlo Martini volt milánói érsek (78) - megválasztása mellett; az sem nyomott a latban, hogy két nagyhatalmú német kardinális, akik többször nyilvánosan szembeszálltak Ratzingerrel, ezúttal is opponensei voltak, de még az sem, hogy eléggé általános volt a várakozás egy harmadik-világbeli pápa után. A bíborosi kar másképp döntött. A kiszivárgott hírek szerint az eddigi legrövidebb pápaválasztáson a 115 bíborosból a szükséges 77 szavazat (2/3-os többség) helyett mintegy 90-en szavaztak rá, és a csoportosulások közül csak az USA (Ismét az USA!) bíborosai szavaztak egységesen ellene. Ratzinger 23 évig állt a Hit Doktrína Kongregáció élén (Ennek volt történelmi elődje a "Szent Inkvizíció"), s e minőségében igen erős szálakkal kötődött II. János Pálhoz. Kemény politikát folytatott a krédótól eltérőkkel, különösen a "Felszabadítás teológiáját" képviselőkkel szemben, segített a pápának lefékezni a II. Vatikáni zsinat többféleképpen értelmezhető reformista ajánlásait, beleértve az 1996-ben a papok szexuális visszaéléseire válaszul Rómában létrejött Mi Vagyunk az Egyház Mozgalmat is. Mivel a bíborosok többsége végül az ő irányvonalát választotta, ezt most folytathatja azzal a nagy különbséggel, hogy nem kell a kommunizmus ellen küzdenie. E

 

Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!    *****    Amikor nem tudod mit tegyél és tanácstalan vagy akkor segít az asztrológia. Fordúlj hozzám, segítek. Csak kattints!    *****    Részletes személyiség és sors analízis + 3 éves elõrejelzés, majd idõkorlát nélkül felteheted a kérdéseidet. Nézz be!!!!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, egyszer mindenkinek érdemes belenéznie. Ez csak intelligencia kérdése. Tedd meg Te is. Várlak    *****    Új kínálatunkban te is megtalálhatod legjobb eladó ingatlanok között a megfelelõt Debrecenben. Simonyi ingatlan Gportal    *****    Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!