Se nem jobb, se nem bal - magyar!
Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Elfelejtettem a jelszót
 
Új cikk

Tartalom

 

 

Kapitalizmus van.

 

 

 

         Mostanában a kilátástalanság miatt terméktelen és dűlőre nem jutott eszmecserék résztvevői sokszor széttárt karokkal, és ezzel a tehetetlenséggel megbékülő, vagy éppenséggel rendreutasító megállapítással fejezik be a vitát: "Mit akarsz? Kapitalizmus van!". És a gondolat itt lebénul. Mintha nem lenne tovább. E ténymegállapításhoz ugyan semmi kétség nem fér, bár a rendszerváltás előtt és kezdetén senki ki nem ejtette a száján a kapitalizmus szót; az "illetékesek" leginkább többpárti polgári demokráciáról, szociális piacgazdaságról beszéltek, sőt ez a kifejezés került az új alkotmányba is. Senkinek nem volt politikai mersze hozzá, hogy nyíltan meghirdesse a kapitalizmust. Időpontot nehéz lenne meghatározni, de hosszú évek elteltével egyes politológusok, félénken körültekintve, elvétve kezdtek szólni a kapitalizmusról, azt követően, hogy Horn Gyula előállt a "szocialista tőkések" megteremtésére vonatkozó képtelen ötletével, és a kapitalizmust, mint elérendő célt említette. A globalizmus fokozódó érvényesülésével párhuzamosan pedig már mintegy a kapitalizmuson is túlmutató vadkapitalizmusról beszélnek – már akik mernek szólni – de javarészt ők is úgy téve, mintha az ismeretlen módon és teljesen váratlan sorscsapásként, azaz nem a rendszerváltás következményeként szakadt volna a nyakunkba. Maguk a hatalmon lévők azonban azóta is kerülik a kifejezés használatát, mintha nem is létezne, mintegy azt érzékeltetve, ha létezik is, nekünk semmi közük hozzá. (Ezért ennek az írásnak a címe után akár kérdőjelet is biggyeszthetnénk).

Történik minden annak ellenére, hogy senki, de senki előtt nem titok: kapitalizmusban élünk. Ha pedig már éljük, mondjuk is ki – ez lenne a természetes. A nyilvánosság előtt azonban mégis szinte minden fórumon továbbra is kerülik a kifejezést. E furcsa, de véletlennek semmiképpen nem tekinthető eljárásban tükröződik a kapitalizmus önvédelme is. A hozzá kapcsolódó kézenfekvő magyarázat ugyanis az, hogy a szó mögött meghúzódó tartalom történelmileg lejáratta önmagát, hiszen két világháborút is zúdított az emberiségre és szüntelen háborúskodással, válsággal és "válságkezeléssel" jár. A Nemzetközi Valutalap kutatóinak számításai szerint – akiket pedig e vonatkozásban igazán nem vádolhatunk részrehajlással – csak a huszadik század utolsó negyedében megközelítően száz pénzügyi-gazdasági válság volt a világon. De napjainkban is ez a helyzet; ki tudná megmondani, hogy véget ért-e a válság, vagy már egy újabban élünk, illetve összeszámolni, hogy hány háború folyik? És főleg, hogy még mennyit terveznek? A tőke azonban sohasem ismeri el a saját rendszere szerves hibáit. (Az előző rendszer kényszerből meg-megtette). Ennek okán, és mert történelmileg továbbra is versenyben áll egy szociális szempontokból sokak által jobbnak tartott társadalmi rendszerrel, a manipulációt egyébként is egyik fő fegyvereként alkalmazó tőkés gondolkodás más nevet keresett a kapitalizmusnak. Megszületett a piacgazdaság, a szociális piacgazdaság, a jóléti társadalom, az önszabályzó társadalom, stb. fogalma. Ugyancsak ebbe az irányvonalba illeszkedik a Soros-féle nyitott társadalom, amely főleg arra hívatott, hogy megakadályozza a nemzeti társadalom kialakulását.

El kell ismerni, sokan azok közül – gondolom, hogy a reform-kommunisták, de a szerveződő jobboldali erők jelentős részét is közéjük sorolhatjuk – akik így, talán szándékuktól függetlenül is leplezve, de közreműködtek nálunk a kapitalizmus megteremtésében, a rendszerváltáson dolgozva, őszintén hittek egy jobb társadalomban. Mások már az első lépések láttán megsejtették az igazságot, ismét mások pedig megrémültek, mert rájöttek, hogy hamisak a jelszavak, melyek mögött más nem is húzódhat meg, mint a kapitalizmus. A kapitalizmust viszont akarták is, meg nem is, hiszen a többségük a szocializmusnak tartott tőkementes pártállami rendszerből valamiféle másik, csak jobb, de ugyancsak tőkementes társadalmat képzelt el. Pedig hát tudniuk kellett, hogy ez naivitás.  

Napjainkra visszatérve, mindenképpen bajt jelez azonban, ha a témakörben folyó eszmecserék, a résztvevők eltérő politikai alapállása ellenére is, a "Mit akarsz? Kapitalizmus van!" lemondó megállapítással fejeződnek be, megakadnak bármiféle kiút, vagy távlat körvonalazása nélkül. Mintha az egyébként vitathatatlan sivár kilátástalanság ténylegesen, visszavonhatatlanul, egyszer s mindenkorra uralna mindent és mindenkit, mintha a visszafejlődés megállíthatatlan lenne.

De van más baj is, talán még nagyobb is, éspedig ha a vitázók egy része idáig sem merészkedik el, hanem szembeötlő manipulatív szándékkal olyasmit érzékeltet, hogy tulajdonképpen nem is volt rendszerváltás. Egyesek lépten-nyomon olyan politikailag megfoghatatlan, ravaszkodó megfogalmazásokkal szédítenek bennünket, hogy amit jelenleg átélünk, annak "a szocializmusra visszanyúló történelmi okai vannak", "posztkommunista szellem uralkodik", s mindaz, amitől szenvedünk "posztszocialista következmény", "a kárdárizmus utóhatásai" érvényesülnek, sőt a "kádárizmus újravirágzása" folyik, stb.

Mindazok számára azonban, akik az elmúlt húsz év eseményeit, köztük a keserveit, kudarcait, vereségeit átélték, és nem is felejtették el, szinte hihetetlen, hogy akadnak, akik azzal szeretnének ámítani bennünket, hogy e két évtized, benne napjaink minden gondja-baja a szocialista korszak terhére írandó. Amelyben, egyébként, az ilyesmiket hangoztató, mindenkinél mindent jobban tudó, mindig jól helyezkedő, általában neoliberális beállítottságú szellemi komisszárok nagy része ugyanolyan jól élt, mint ma – sőt, hasonlíthatatlanul jobban, mint a többség, akkor is, ma is – és ki-ki a vérmérséklete szerint, de ekkor még egybehangzóan, sőt egymással versengve, a kapitalizmust szidta! Ők ugyanis mindig határozottan kiállnak, … hol az egyik, hol a másik oldal mellett. Bizony-bizony igencsak aggasztó társadalmi probléma, hogy ma ismét majdhogynem csak ők kapnak fórumot. Ne tetézzük hát a bajt azzal, hogy elhisszük, vagy egyszerűem ösztönös, meggondolatlan állásfoglalásnak tekintjük a fenti állításaikat, hiszen nyilvánvalóan a nálunk kialakult vadkapitalizmus, azaz a kormányzati szintre emelt vesztegetés, jogtalan előnyszerzés, címeres gazemberség álcázott, de tudatos védelmével állunk szemben. Ne hagyjuk magunkat félrevezetni. Amit most átélünk, annak már ugyanúgy semmi, de semmi köze a szocializmushoz, mint ahogy a magát magyarnak és szocialistának nevező MSZP-nek is éppen a szocializmushoz van a legkevesebb köze, de még mintha a magyarsághoz sem lenne már; egyedül a párt mivolta tagadhatatlan. Ugyanez még inkább áll az SZDSZ-re (amely mindemellett még kifejezett magyarellenességet is tanúsít), a mostani MDF-re, de bizonyos tekintetekben tulajdonképpen más pártokra is.

A belőlük tudatosan verbuvált hatalmi elit ("elit"?) többsége csak azt látja és láttatja, ünnepli és ünnepelteti még most is – habár már teljesen tárgytalan – hogy nincs szocializmus, nincs Kádár János; holott azon kellene sajnálkoznia, hogy ma már nincs Ikarus, Ganz-Mávag, Ganz Műszer Művek, Csepel Művek, Rába, MOM, Tungsram és Bábolna, meg magyar élelmiszeripar sem, amelyek – ha nem verik szét, és nem árusítják ki őket – ma is megállnák a helyüket a nemzetközi versenyben. A magyar ipar felszámolásában és a mezőgazdaság szétverésében éppen ez az elit, főleg az elmúlt nyolc év, hatalmon már előzőleg is volt kormányzati körei és a külföldi pártfogóik a bűnösök. Ezt takargatandó, hazudnak a múltról, hamis jövővel álltatnak, hogy eltereljék a figyelmet a jelenről, s kisajátítsák a jövőnket. A most folyt választási kampány során is tapasztalhattuk, hogy egymással versengve ígértek és ígértek, tudva-tudván, hogy úgysem képesek, de nem is áll szándékukban betartani az ígéreteiket. Önmaguk is tisztában vannak vele, hogy most – még a nagy jóindulattal feltételezett esetleges jó szándék mellett is – többnyire csak az tartható be, ami illeszkedik a globalista nagytőke igényeihez, ez azonban szinte sohasem esik egybe a nép, az ország érdekeivel. Ezért legyünk tudatában, hogy a hatalom-várományos, legyen baloldali, vagy jobboldali, valójában ennél lényegesen többet nem is ígérhet. Ha mégis megteszi – nem mond igazat. A mostani országgyűlési választásokon azonban az ígéreteken túl van egy mindennél fontosabb cél: a nemzeti érdekeket eláruló, népirtó politikát folytató, a háttérben változatlanul fennálló MSZP-SZDSZ szövetség eltávolítása a hatalomból. Erre csak egy erő képes, a Fidesz-KDNP. Győzelmétől azonban a helyzetnek csupán nagyon lassú – és csak remélhetőleg kedvező – változása várható. Nagy reményeket senki nem táplálhat. Maximum arra számíthatunk – az adott körülmények között ez sem kevés – hogy a lassú pozitív változásokat elősegítő intézkedéseket foganatosít.

Legalább két nyomasztó körülményt ugyanis szem előtt kell tartanunk. Egyrészt, a sok fontos kulcspozíciót megőrző szocialista-neoliberális koalíció szabotálni fogja a kormány minden lépését, s emellett, ahogy Gyurcsány Ferenc nyíltan be is ígérte, kemény – értsd: hazug és gátlástalan – ellenpropagandát fog folytatni. A legfontosabb azonban, hogy tudatosan lerombolt országot, s minden tekintetben lepusztult helyzetet hagy maga után, amellyel a Fidesz-KDNP-nek a nehéznél is nehezebb lesz megbirkóznia. Másrészt azért is, mert maga a Fidesz-KDNP is ugyanezen kapitalista keretekben, azaz a jelenleg uralkodó körülmények között kormányozhat, és kíván is kormányozni. Legfeljebb, ha akar, ezen keretek között is találhat és kialakíthat fogódzókat egy olyan politikához, amely jobban illeszkedik a magyar érdekekhez. Különbség tehát lesz is, meg nem is. (Mivel mi magyarok azt tartjuk magunkról, hogy a labdarúgáshoz mindannyian értünk – amiben talán van is valami – a legszemléltetőbb, ha azzal a labdarúgó hasonlattal élek, hogy bár jól érzékelhető különbség van a Fradi és az MTK között, de mindkét csapat az NB I-ben játszik!). A Fidesz most mégis olyan helyzetbe kerül, hogy lenyesegetheti a vadkapitalista kinövéseket, felszámolhatja az intézményes korrupciót, képviselheti a magyar érdekeket, értékeket, és még a korábbi tévedéseit is jóváteheti, köztük azt a baljós melléfogást – hogy bűnnek ne nevezzük – amikor az EU csatlakozási szerződés tárgyalásakor kitette a magyar földet a szabad forgalmazással járó külföldi felvásárlás veszélyének. Mindehhez azonban olyan széleskörű népi támogatásra lenne szüksége, amely megteremtődőben van ugyan, de nem lesz egyszerű a teljes kivívása, még nehezebb lesz megtartani. (Ez pedig döntő kérdés, ezért más szempontokból vizsgálva, alább még vissza is térek rá.)

A politikai paletta áttekintését befejezve, megállapíthatjuk, hogy továbbra is csak két kis parlamenten kívüli párt adja önmagát következetesen, híven az ideológiájához, és leplezi le a nép- és nemzetellenes törekvéseket, eredjenek akár jobb-, akár baloldalról: a MIÉP és a Munkáspárt. (A Jobbik esetében a kérdőjelek uralkodnak). Mondhat rájuk bárki, amit akar, de nyíltan, egyértelműen és hitelesen csak ez a két párt védelmezi a nemzeti érdekeket, illetve a dolgozó osztályok és rétegek érdekeit. A Munkáspárt ma is félreérthetetlenül a szocializmus mellett áll, a MIÉP pedig a magyar út híve, amelyet Németh László "minőségi szocializmusként" is, Bibó István és más nagy nemzeti gondolkodóink pedig harmadik útként is körvonalaztak.   

 

Napjaink szomorú valósága, hogy megvalósulni látjuk az ismert tételt, miszerint a kapitalizmusban az ember az embernek farkasa. A nálunk – nem utolsó sorban jelentős külföldi nyomásra – eluralkodott kormányzati támogatást élvező (hogy kormányzati szintűt ne mondjunk) vadkapitalizmus különösen arra ösztönzi, sőt kényszeríti az embereket, hogy mások irányába a rosszabbik énjüket mutassák. Ez az egyre általánosabbá váló sajnálatos jelenség, például, semmiképpen sem a szocializmusnak kikiáltott rendszer maradványa, vagy a megfoghatatlan, de kényelmes hivatkozásul szolgáló posztkádárizmus következménye. Sőt, ha tárgyilagosan szemléljük a dolgokat, el kell ismernünk, hogy a vadkapitalizmushoz képest abban a "szocializmusban" inkább neveltek a társadalmi szolidaritásra. Szavakban mindenképpen. De a szavakhoz azért valamelyest a tetteknek is igazodniuk kellett. Önmagunkat csapnánk be, ha nem látnánk utólag is, hogy bármennyire is bírálható a múlt rendszer, de gazdasági és szociális értelemben bizonyos demokratikus elvek tagadhatatlanul jobban és szélesebb körben érvényesültek, nagyobb volt mindenki szociális biztonsága, még ha negatívumokkal is párosult. A jelenlegi helyzet viszont annyira nyilvánvalóan és egyértelműen rossz a nagy többség számára, hogy sem ez, sem az itt következő megállapítások nem tekinthetőek a régi rendszer dicsőítésének, hanem csak kifejezetten a jelenlegi bírálatának.

Sokan, szemet hunyva a valóságra, azt is kitartóan ismételgetik – halljuk a rádióban, olvassuk az újságokban, látjuk a tv-ben – hogy mindez azonban nem a rendszerváltás, hanem pusztán annak – a következménye, hogy "a kommunisták" a politikából a gazdaságba mentették át magukat. Azt pedig mindenki elismeri, sőt széltében-hosszában ismétli – a legtöbbször Göbbelset idézve, pedig hát eredetileg nem is az ő találmánya – hogy a sokszor ismételt állítások, akár igazak, akár nem, az emberek fejében "igazsággá válnak". Ha tényleg hagyjuk ezt érvényesülni, akkor nemcsak nem segítünk önmagunkon, hanem tragikusan rontunk a helyzetünkön. Önmagunk kötjük meg a saját kezünket, ha nem nézünk szembe a konkrét valósággal. A valóság pedig az, hogy pillanatnyilag, formálisan, egypárti diktatúra van (bár az MSZP-SZDSZ koalíció látványos megszakítása ellenére a szocialista-neoliberális összetartozás és összetartás felszámolhatatlan), sőt tényleg éppen az az utódpárt van hatalmon, amelynek a tagjai valóban átmentették magukat a gazdaságba. Csakhogy – és ezt nem szabad szem elől tévesztenünk – ők már akkor sem voltak kommunisták, amikor beléptek az MSZMP-be. Akik valóban kommunisták voltak, azok jórészt ma is a Kommunista Munkáspárt tagjai. Oktalanság volna nem látni azt is, hogy a volt MSZMP és a mai MSZP értékrendje frontálisan szemben áll egymással. Ezért ma egyenesen kitüntetés kommunistáknak, vagy szociáldemokratának, de akár baloldalinak is nevezni az MSZP-t és az SZDSZ-t, azaz a mai szocialistákat és a neoliberálisokat. Nem is hallottuk, hogy ők maguk ezt akár egyszer is visszautasították volna. Ugyanis a lakosságban a múlt rendszer iránt érthetően növekvő nosztalgia miatt ezek a bírálatnak szánt minősítések inkább csak arra jók, hogy szavazatokat hozzanak nekik. Másrészt ezzel még a bűneiket is kisebbítik, mert eltüntetik a személyes felelősségüket. Mégis több jobboldali politikus is görcsösen ragaszkodik e végzetes tévedés gépies ismételgetéséhez. Az pedig egyszerűen politikai vakság, vagy elvakultság, ha mindazok láttán és ismeretében, ami nálunk az elmúlt két évtizedben a gazdaságban, a közigazgatásban, a pénzügyekben, az igazságszolgáltatásban, a szociális területen és az élet minden vonatkozásában történt, bárki olyasmit állít, hogy nem volt rendszerváltás. 

A társadalom döntő többsége egyre rosszabb helyzetbe kerülő vesztes, s a rendszerváltás önmagában már ennélfogva sem megkérdőjelezhető; az így megvalósult kisiklatott rendszerváltás szükségessége és létjogosultsága azonban annál inkább. Mert nézzük csak, mivel is járt a nagy fordulat világméretekben és nemzeti szinten. A világválság ellenére 2009-ben a FED, az amerikai jegybank szerepét kisajátító magánbank, soha nem látott, 46,1 milliárd dolláros nyereséget ért el, míg 2008-ban "csak" 31,7, 2007-ben pedig 34,6 milliárd dollár nyeresége volt. Válság idején soha nem látott nyereség, de csak a világpénzt korlátlanul és ellenőrizetlenül kibocsátó FED-nél! Ám tekintsünk csak szét jobban, akadnak másféle jelek is. Brazília kétszázalékos adót vetett ki a spekulatív külföldi tőkére, hogy megakadályozza az országban is válságot kiváltó, a FED által – mérvadó elemzések szerint tudatosan – okozott pénzügyi buborék kialakulását. A latin-amerikai földrészen, tőlünk eltérően, erősödik a törekvés, hogy hasonló adót valamennyi tőkebevételre kivessenek. Összehasonlításul mondhatnánk, hogy ők szocializálódnak, miközben mi latinamerikanizálódunk. Izlandon, ugyancsak országunktól eltérően, népszavazás nyomán elutasították a bankok követelését, hogy a lakosságra hárítsák a válság következményeit. A tőkés országok intézkedései tehát arra utalnak, érzik, a folyamatos krízis közepette maga a kapitalizmus kerül veszélybe, ha átmenetileg nem korlátozzák a tőke mohóságát. Ugyanez az önvédelmi törekvés tükröződik a G-20 törekvésében a "szabályozott kapitalizmus" visszaállítására, a "szociál-kapitalizmus" megteremtésére, valamint Sárközy francia elnöknek immár a nevetségességig ismételgetett kijelentéseiben, hogy erkölcsössé kell tenni a kapitalizmust. Szabályozott kapitalizmus azonban csak szavakban létezhet, mivel szabályozni ugyan sokmindent lehet a kapitalizmusban is, de a tőke nem tartozik ebbe a kategóriába, sem nemzeti, sem nemzetközi szinten. A tőkét az erkölccsel egyesíteni pedig egyszerűen lehetetlen, ennek már a hangoztatása is megtévesztő, és még a szót is kár rá vesztegetni. A tőke "erkölcsét" egyébként jól szemlélteti, hogy a napjainkban ugyancsak az itt elemzett okokból súlyos pénzügyi válságba került Görögországnak a nemzetközi nagytőke képviselői azt javasolták, hogy adja el az épületeit, cégeit, szigeteit, sőt az Akropoliszt is, és akkor kijuthat a válságból. De itt a saját példánk is: mozgó kamatlábra vetettek fel velünk kölcsönt, ezért hiába fizettük már vissza többszörösen a tőkerészét, az adósságspirálból nem tudunk kikeveredni, sőt az adósságunk egyre nő. Lehet itt egyáltalán erkölcsről beszélni?

Nálunk mindezzel párhuzamosan másik "erkölcsös" törekvés is megfigyelhető: a vad-kapitalista jelenségeket nem a rendszer, hanem személyesen egyes "kommunis-tákból" lett kapitalisták személyes erkölcstelenségének a terhére próbálják írni. A szóban forgó "kapitalistáink" erkölcséért tényleg nem tenném tűzbe a kezemet, de azt, hogy ma mindenféle erkölcstelenség lehetséges, azért mégsem lehet "posztszocialista" következménynek tekinteni, hanem csak a jelenlegi rendszer sajátjának. Ezért végső soron ez a törekvés is e rendszernek az önvédelmi reakciója az egyre határozottabban megnyilvánuló népi elégedetlenséggel szemben. Mindebből ki vonhatna le más következtetést, mint hogy a kapitalizmus ügye nem áll valami jól.

De menjünk tovább, önmagunkhoz közeledve. A közelmúltban a BBC Világszolgálata 27 országban végzett felmérése szerint csak a megkérdezettek 11%-a vélte úgy, hogy a kapitalizmus jól működik, 23%-a javíthatatlanul elhibázottnak tartotta a szabadpiaci kapitalizmust. Az amerikai Pew Research Center pedig a múlt év végén tizennégy országban végzett közvélemény-kutatást a legutóbbi két évtizedről. Eszerint a magyarok 77 %-a elégedetlen a demokráciával, 72%-a rosszabbul él, mint a szocializmusban. Az IMD Gazdaságkutató adatai szerint pedig a leromlott kormányzati munka miatt drámaian csökkent a versenyképességünk: 57 ország közül a 2005-ös 31. helyről a 45.-re estünk vissza. Ennek ellenére az OECD idei ország-jelentése fenyegetően szögezi le, mindegy milyen lesz a következő magyar kormány, az elődje által kikövezett úton kell továbbhaladnia. És már a magyar nagytőkések is (vagy a mögöttük álló multinacionális cégek?) minden felkérés nélkül megfogalmazták a hatpontos programjukat a következő kormány számára! A Budapestre akkreditált európai nagykövetek egy csoportja pedig párját ritkító módon, a belügyeinkbe durván beavatkozva, nemrég közös nyilatkozatban ítélt el néhány közbeszerzési döntést, mivel nem azok javára szólt, akiknek ők, a diplomáciai szabályokat megsértve, lobbiznak. Tették ezt akkor, amikor az ő országaikban is sorra robbannak ki a megvesztegetési és korrupciós botrányok annak ellenére, hogy az ő viszonyaik már stabilabbak, a szereplőik tapasztaltabbak, s nemcsak kidolgozták, hanem már jól be is gyakorolták a kétes ügyek elmismásolásának az eljárásait. Közben a valóság az, hogy az Európai Bizottság tavaly novemberi jelentése szerint a teljesen szokatlan és indokolatlan mesés adókedvezményeken túl Magyarország adja a legtöbb állami támogatást a multinacionális cégeknek, nevezetesen 2009-ben 682 milliárd forintot, azaz a GDP 2,38 %-át, a legtöbbet az EU-ban! Bogár László számításai szerint – az utóbbi 21 év során ezek a vállalatok mintegy hatezer milliárd forinttal több támogatást kaptak, mint amennyit adó, vagy járulék formájában befizettek a magyar államkasszába. 2008-ban pedig az összes megtermelt profit 92%-a a multinacionális cégeknél halmozódott fel, amelynek nagy részét minden ellenőrzés nélkül kivihették az országból! Mi vagyunk részükre az igazi adóparadicsom.

Mindezek fényében és az ugyanezen irányba mutató, de itt fel nem sorolható számtalan tény láttán, az objektivitásnak valamennyire is helyet adó elemzés nem tagadhatja, hogy országunk gazdasági, politikai, egészségügyi, oktatásügyi, szellemi-erkölcsi állapota hasonlíthatatlanul rosszabb, elmaradottabb, züllöttebb – és vég nélkül sorolhatnánk a jelzőket – mint a rendszerváltás előtti évtizedekben volt.  És akkor még nem is szóltunk a legsúlyosabbról; arról, hogy mindezek eredményeképpen, több mint ezeréves történelmünk során országunk ma ismét gyarmati helyzetbe került. A Gyurcsány-Bajnai kormány naponta bizonyítja is, hogy nem más, mint a gyarmatosítók helytartója. Ezért hát – nem árt ismételni és ismételni – a rendszerváltás nem megkérdőjelezhető, de annál inkább a kialakult globalista, fonák magyar "sajátosságokkal" is megtűzdelt vadkapitalizmus létjogosultsága. Ezen belül elég visszagondolni olyan konkrétumokra, hogy a Németh-, de főleg az Antall-kormány primitív politikai revansizmusból szétverte a szövetkezeteket, pedig a szövetkezet olcsón termel és jót. Úgy tett, mintha nem tudná, hogy a kistermelés csőd, mert drágán termel, ha jót is. Ezért van, hogy ma közel 240.000 magángazdaság a bukás szélén áll, a szükséges kormányzati segítséget sem kapja meg, s az Európai Unió vezető gazdaságai pedig nem támogatják a versenytársak kialakulását a legutóbb csatlakozott tagállamokban, inkább juttatásokat cseppentgetnek nekik, hogy a végzetes következményekkel járó parazita életmódra késztessék. Ebből adódnak olyan észveszejtő jelenségek, hogy a sokezer kilométerről hozott élelmiszer, paradicsom, fokhagyma, stb. olcsóbb, mint a magyar. Ugyanakkor a minősége meg sem közelíti a magyart, s ráadásul tele van az egészségre ártalmas vegyszerekkel. Eközben a még megmaradt, kiváló minőségű magyar termékeket Nyugatra exportáljuk (akarom mondani, exportálják a multinacionális vállalatok busás haszonnal), ahol szívesen fogadják, és kereslet van irántuk. De az értelmetlen, kiiktatandó gazdasági revansizmusra és a tőke telhetetlenségére utalnak azok az ismert jelenségek is, hogy a közműveket, a közszolgáltatásokat is privatizálni, kis vállalkozásokban akarják működtetni. Az úgy nevezett kiszervezés a tendencia, melynek keretében a minisztériumok külsős cégeket szerződtetnek a saját feladataik ellátására, így pl. a Honvédelmi minisztérium őrző-védő társaságot a saját objektumai védelmére, stb. Itt ma minden a feje tetejére állt. Mindezért a legszigorúbb szabályos elszámoltatás teljesen törvényes lenne, ha akadna olyan erő, amely képes ennek a megvalósítására.

Ne áltassuk hát magunkat. Tagadhatatlan, hogy a tőkésrendszernek ez a neoliberális, mindent elnyomó, gátlástalan, gyarmatosító, globalista változata vitte, és viszi gazdasági romlásba az országot, tette és teszi lehetővé, hogy minden törvényi felhatalmazás nélkül külföldnek kiárusítsák, privatizálják (magyarul: ellopják) közös javainkat, intézményesítsék a korrupciót, egyszóval a vadkapitalizmust. A szemünk előtt szétverte és szétveri a közigazgatást, a közoktatást, az egészségügyet, elterjesztette, és terjeszti a kábítószerezést, ajnározta és ajnározza a homoszexualitást és mindenféle természetellenes másságot, nyilvános, egyre erőteljesebb támadásokat intézett és intéz a kereszténység ellen, testileg és erkölcsileg lerontotta és lerontja a fiatalságot, hogy ne legyen képes az ország, a nemzeti érdekek védelmére, engedte és engedi a természet tönkretételét, s képtelennek bizonyult az állampolgárai biztonságának szavatolására. Ez utóbbinál maradva, emlékezzünk csak rá, hogy az előző rendszerben egyetlen őrző-védő szolgálat sem volt, mégis volt biztonság; ma ellepik az élet minden területét (láttuk, még állami intézményeket, minisztériumokat is ők őriznek), a legtöbbször fennhéjázóan és durván viselkednek velünk szemben, s éppen az egyik okát képezik annak, hogy állampolgári biztonság nem létezik. De az állampolgáraink által eltartott és most egymást magyarellenességre uszító kisebbségek és másságok is naponta aláznak meg, tesznek tönkre, sőt ölnek meg magyarokat, de sem a rendőrség, sem az igazságszolgáltatás nem áll a helyzet magaslatán. Ez a rendszer családokat tesz utcára télvíz idején, alultáplálja a gyermekeket, akiknek az iskolában lelket mérgező hazugságokat tanít történelem gyanánt, kórházi széfeket tesz kötelezővé, miközben egy egyszerű vérvizsgálatra is hónapos határidőket szab, az influenza-hisztériával súlyos pénzeket juttat a kiváltságosak zsebébe, s úgy állítja be, hogy mindez így van rendjén. Eredménynek állítja be (pedig ez az egyik legnagyobb bajunk), hogy a hazánkban ma még folyó termelés kb. 90 %-át mintegy kéttucatnyi multinacionális cég adja, de eltitkolja, hogy a behajtott adó ugyanilyen százalékát a még meglévő magyar kis- és középüzemek, valamint az állampolgárok fizetik be.

Emlékezzünk rá, Antall József egy őszinteségi pillanatában kijelentette, hogy az adók – akkor még csak – 70%-át a bérből és fizetésből élők fizetik be, és ez a statisztikában is megjelent. Mindezt sürgősen zárolták, s azóta a KSH katonai üzemként működik; parancsra készíti a statisztikát. Ehhez jön még a sokasodó gyanús ügyek titkosítása, amit a napokban, jelek szerint általános egyetértés mellett még tovább szigorítottak, ami enyhén szólva nem megnyugtató, mert eleve megnehezíti a bűnösök kilátásba helyezett elszámoltatását. Teljes az elidegenedés; azok elől titkolódznak, akik az érdekeik képviseletére választották őket! A rendszerváltás árán túl tehát a saját becstelenségeik árát is a néppel, azokkal fizettetik meg, akiknek ahhoz semmi köze nem volt és ma sincs; akkor is kizárták, és ma is kizárják őket a valamennyiünket érintő döntésekből, a nemzetellenes bűnöket elkövetőket pedig mentik. Az így kialakult rendszer összességében véve tehát még annál is kevésbé bizonyult alkalmasnak a nemzeti érdekeink és értékeink védelmére, mint az előző rendszer. Kornai Jánostól olvastam egy idézetet, mely szerint egy hazai felmérésben megkérdezték a lakosságot, egyetért-e Churchill állításával, hogy „a kapitalizmus nem tökéletes, de a létező rendszerek közül az emberek élete mégis ott a legjobb”. Az állásponthoz 1992-ben a megkérdezettnek mindössze 31 százaléka csatlakozott. A csúcspont 1998-ban volt, amikor az arány megnőtt 36 százalékra, azóta egyre kisebb lett, és 2007-ben 25 százalékra csökkent. A tendencia egyértelmű. De, ismétlem, értsük jól a tényeket: mindez nem az előző rendszer védelme, hanem a jelenlegi minden tekintetben deformálódott rendszer bírálata.

 

De vajon kik azok, akik vállalják ezt a dicstelen szerepet, holott népünk és országunk szolgálatára esküdtek fel? Azok, akik szinte dicsekvően ismerik el, sőt terjesztik is a hírközlő eszközökben, hogy kormányzás helyett lopnak, csalnak, hazudnak, a demokrácia helyett a diktatúra felé tartanak, a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, azaz a tőke igényeinek elébe menve, nemzetietlen és népirtó politikát folytatnak. Láttuk, mindezt álcázásul eleinte szociális piacgazdaságnak, később reformnak nevezték, de mára már mindkettőt elfelejtették. Róluk akaratlanul is Nietzsche előrelátása csapódik az eszünkbe: „Közel a legmegvetendőbb emberek ideje: Azoké, akik már meg sem tudják vetni magukat, a nyüzsgő és mocskos fajtájú embereké”. S valóban, az új rendben a régi rendszerben alakoskodó olyan emberek lehettek miniszterek, sőt még miniszterelnökök is, akik bizonyítottan törvénytelen úton jutottak vagyonhoz és hatalomhoz, s akik ellen nem is egy per folyt, amelyeket azonban hagytak elévülni, vagy elnézőek voltak velük szemben, miközben az elkeseredett kődobáló fiatalokat szinte statáriális eljárással ítélték el. Tőlük nem is várhatunk mást. Ők a kiárusítás, az eladósodás hívei, a feketejánosok, akik már a szocializmusban meghirdették, hogy érdemes eladósodni, "mert a hitelező vigyáz az adós egészségére". Sokan akkor is tudtuk, de mára mindenki tudja, többek között ez az akkori vezetés által fel nem ismert hazugság sodorta nemzetünket a tönk szélére. De naponta a saját bőrén tapasztalhatja mindenki, ezért véssük végre kitörölhetetlenül az agyunkba: a hitelezőt semmi más nem érdekli – a legkevésbé az adós egészsége – csak a profit. Ezért van, hogy idestova három évtizede, azaz a társadalmi rendszertől függetlenül, egyebet sem hallunk, mint azt a hazugságot, hogy "többet fogyasztottunk, mint amennyit megtermeltünk", emiatt megszorításokra van szükség, de ettől majd jobb lesz.

Ezzel szemben egyre rosszabb lett, és nincs is kormányzati törekvés a kilábalás beindítására. Az egy keresőre jutó reálbér ma alacsonyabb, mint harminc évvel ezelőtt volt, az adósságunk viszont százmilliárd dollárral magasabb, ráadásul eltűnt körülbelül kétszázmilliárd dollárnyi közvagyon! Tehát még a Kádár-rendszer utolsó időszakában kialakult gátlástalan szűk kis szocialista-neoliberális réteg (amely más szavakkal is jól meghatározható lenne), a kisiklatott rendszerváltás álcázott motorja, kisajátította a hatalmat, nemzetellenes politikát folytat, és kiszolgáltatja, kiárusítja országunk, nemzetünk anyagi és erkölcsi érdekeit, értékeit. Egyik vezéralakjuk Gyurcsány Ferenc, aki az ismert káros tevékenységén túl mind hazai, mind nemzetközi fórumokon nemegyszer leantiszemitázta a magyar népet. Azon nem csodálkozunk, hogy az MSZP vele egy húron pendülő elitje mégis mellé áll, de megdöbbentő, hogy akadnak más védelmezői is. Csernok Attila, aki a "168 órában" államférfinak titulálta, a magánkiadásban megjelentetett "A valóság erejével" című könyvét – amelyben, és a "Komáromi pontonhíd" című első kötetében, megkérdőjelezi a magyar történelem szinte minden pozitív eseményét – azzal fejezi be, hogy "Magyarország nem érdemelte meg Gyurcsány Ferencet"! Rangon aluli lenne ilyen vakbuzgó áradozással vitatkozni. Eszembe jut azonban róla Aczél Györgynek (aki a nagyon hasonló hangzású "Eszménk erejével" címmel írt könyvet) egy nyilvános beszélgetésen kifejtett véleménye, miszerint a magyar kultúrában létezik Déry Tibor alkotóművészete, és azon belül a magyar irodalom. Ez az igazi szélsőség. Az ilyen elfogultságokkal nincs is mit kezdeni, hiszen szerzőik olyan egyszerű szellemi műveletre sem képesek, hogy helyesen fogják fel a rész és az egész viszonyát. (Ezt a témakört is ki lehetne fejteni más szavakkal).

Végül, nem lenne teljes a kép, ha nem emlékeztetnénk rá magunkat, és mindenkit, hogy ezt a szocialista-neoliberális elitet is jórészt Nyugatnak "köszönhetjük". A rendszerváltást követően ugyanis Nyugat nem a természetes szövetségesének számító jobboldalt segítette hatalomra, hanem a korábbi ellenségét, a baloldalról hozzá átállókat. Jobban bízott az árulókban, tudván, hogy könnyebben kézben és féken tudja tartani őket. A maga szempontjából igaza is volt. Ez a legtökéletesebb történelmi példa arra, hogy a tőke politikájában nincs barátság, nincsenek elvek, csak érdek.

 

Ma tehát a nemzetközi tőke a mindenható, holott – talán nem árt erre sem emlékeztetni – az emberiség története folyamán nem is mindig létezett tőke. Az ember, az élete megkönnyítésére kigondolta a pénzt, amely működött is mindaddig, amíg egyesek kizárólagos hatalmukba nem kaparintották a kibocsátását, és fedezet nélküli tőkévé nem manipulálták. Nálunk ma ezeknek a képviselői vannak hatalmon, és – egyéb alantas indíttatásoktól is fűtve – vívják háborújukat a nemzet ellen, ahogy Jelenczki István azonos című filmje cáfolhatatlanul bizonyítja. De a lényegre mutat rá Molnár Tamás, USA-ban élő magyar filozófus napjainkra vonatkozó megállapítása is: "A pénz minden dolog mozgatórugója lett. Az összeharácsolt anyagi 'jólét' az öncélú pénzcsinálásra és pénzforgásra épül, az anyagi dolgok megszerzésére, az álságos és felfokozott szükségletek beszerzésére és kielégítésére koncentrál. A pénz hajszolása válik az élet egyetlen szánalmas céljává. Az élet egy örök bevásárlás aktusává silányult, ahol a véglényeket már csak bér, adó, jutalom, juttatás formájában irányítják, miközben maga a munka is elvesztette egyediségét, művészi élményét, hitelességét és hivatástudatát. … A pénz, a haszon, a kamat lesz a világ dicsősége és csúcspontja, ahol az életfenntartás eszközei fölébe kerekednek magának az életnek." Mindezen belül jellemző, hogy elsősorban a kétkezi munkásokat alázzák meg; a banktisztviselők mindig később kerülnek sorra, ha sorra kerülnek egyáltalán. Hiszen látjuk, válság idején először a munkásokat bocsátják el, akik nemhogy végkielégítést, de még a saját fizetésüket sem kapják meg. Mivel azonban a tőke egyetlen célja a haszon, ehhez pedig másokat minden lehetséges módon ki kell zsákmányolni, ami viszont az elnyomorodásukkal jár, ezzel a saját sírját ássa, hiszen belőlük, a munkájuk kizsákmányolásából él; de az egész pénzügyi rendszer továbbra is ugyanazon szabályok szerint működik, mint a válság előtt, így csakis újabb válsághoz vezethet, más szóval szüntelenül újraszüli "a kommunizmus veszélyét". Ezért a globalizmus kapitalizmusa a válságból sohasem lábal ki, akkor sem, ha annak egy-egy adott pillanatban nem látszanak olyan nyilvánvaló jelei, mint a közelmúltban. Csak helyi és tüneti gyógymódot tud alkalmazni, önmagát képtelen radikálisan megreformálni (Ez az un. szocializmusnak sem sikerült, bár éppen a magyar gyakorlat, talán nem is teljesen eredménytelenül, legalább megpróbált elindulni ezen az úton), legfeljebb bizonyos körülmények szerencsés egybeesése folytán, és időszakonként, egyes országoknak a világfolyamatoktól való viszonylagos elszigetelődésének köszönhetően, stabilizálódik. Azt is el kell ismerni, tehát, hogy bár a társadalmi lényege azonos, de a kapitalizmusnak többféle modellje lehet; még azt is mondhatnánk, annyi, ahány tőkésország, és láttunk már példát arra is, hogy átmenetileg tényleg teremthet jóléti társadalmat (Svájc, Svédország, a volt NSZK).

A magyarországi kapitalizmus azonban ettől messze áll. Nincs is ezen mit csodálkozni. Az említett "elit" erők az esetleges reformokat kivitelezhető államot is kisajátították; csak a saját szűk kis csoportjuk, s rajtuk keresztül a nemzetközi nagytőke érdekeit védik. Hirdetik, hogy az állam korlátozza és torzítja a piacot, de egyre inkább az bizonyosodik be, hogy ez fordítva igaz. A legyengített nemzeti állam ellenőrzése alól kiszabadult tőke mindenhol és mindig egyforma; azon túl, hogy csakis az értéktöbblet érdekli, a másik fő jellemzője, hogy nincs nemzetisége. Bár ez is minden kétséget kizáróan így van, azért ne feledjük, hogy a tulajdonosaiknak bizony van nemzetisége! Sokan jogosan bírálják hát a nemzetközi zsidó nagytőkét, mert a profit utáni kíméletlen hajszájában egyben az emberség és az emberiség fölé emeli a tulajdonosaik zsidóságát is. De ettől a zsidó nép nem lesz sem gazdagabb, sem tiszteltebb. Csak a nemzetiség nélküli tőke hízik. Az Európai Unió gyakorlata is azt erősíti meg, hogy a gyarmatosító, globalista vadkapitalizmus sohasem volt, és nem is válhat az értékek világává, mert a természeténél fogva csak az érdekek, a haszon világa tud lenni. Ezért jelenti minden nemzeti halálát; a nemzetgazdaságét, a nemzeti kultúráét és végső soron a nemzetét. Magyarországon ma ennek okán tartunk itt, no meg azért, mert a szocialista-neoliberális elit példamutató, de tőlünk elidegenülő kis Európát szeretne teremteni Magyarországon, ahelyett, hogy példamutató magyar Magyarországot teremtene Európában. (Andor László most kinevezett magyar biztos egyik első nyilatkozatában azonnal közölte, hogy ő nem a kormányt fogja képviselni, hanem az uniós politikát érvényesíti, akár a kormánnyal szemben is!) A politikai iránytű a rendszerváltás óta is rossz irányba mutat.    

 

Mindennek országunkban immár történelmi folyamatosságot képviselő sajátosan szélsőséges megnyilvánulásai is vannak. Ezt példázza, hogy az Országgyűlés utolsó munkanapján az MSZP, az SZDSZ, és a hozzájuk csatlakozó mai MDF ismételten kimutatta a foga fehérjét, látványosan és egyértelműen leleplezte önmagát. Megszavazták a jogilag megfoghatatlan és értelmezhetetlen holokauszt-tagadást három év börtönnel büntető BTK-t módosító javaslatot, és a köztársasági elnök – Igencsak kellemetlen meglepetés! – egy okszerűtlen magyarázkodás közzététele mellett, alá is írta. (Pedig ilyen törvény még az EU 27 tagállama közül is csak hétben létezik. Spanyolországban 2007-ben eltörölték. Az USA-ban nincs is.) Nekik nem a körülöttünk, vagy Európa távolabbi részein, sőt az országon belül is eluralkodott magyarellenesség elleni harc a fontos, hanem egy idegen ország, Izrael túlhaladott múltbeli problémája, amelynek állandó felmelegítésével úgy Izrael, mint a különböző országokban élő zsidó diaszpóra újabb és újabb anyagi és egyéb előnyöket akar kicsikarni a világ minél több országától. Azaz, ennek a múltbafordulásnak is jövőbeli anyagi céljai vannak. Magyar szempontból az égvilágon semmi értelme. Hacsak az nem, hogy a szocialista-neoliberális képviselők ismét bizonyították, hogy nem a magyar népet, nem az országunk érdekeit képviselik a magyar Országgyűlésben, de ezt enélkül is régen tudjuk. Nekik nemcsak nem fájnak Magyarország sebei, hanem még újabbakat is ejtenek rajta. Ugyanis máskor sem láttuk egyetlen jelét sem annak, hogy egyáltalán "észrevették" volna az említett tomboló magyarellenességet, a népirtást, sőt, ami főleg az SZDSZ-t illeti, mintha ők lennének ennek a baljós törekvésnek az élharcosai. Nem egyszeri jelenségről van szó. Sorozatban közlik, hogy semmi olyanra nem jut pénz, ami a lakosság helyzetét javítaná. Mégis 2007. november 27-én Hiller István a holokauszt miatt – amihez a csendben halálra ítélt, és a még életben maradott magyaroknak semmi, de semmi közük – újabb 21 millió dolláros támogatást nyújtott a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz). A magyar népnek – de szinte akármely más népet is említhetnénk – ki és mikor fog kártérítést nyújtani a történelmi szenvedéseiért, amelyek nem sorolhatók hátrább más népekénél? Ez év januárjában pedig a kormány a történelmi egyházak megértését kérte ahhoz, hogy a szerződéses finanszírozásukat pénzhiány miatt nem tudja teljesíteni, de ugyanakkor a Mazsihisznek – amely még csak nem is egyház! – újabb kétszázmillió forintot juttatott megállapodáson felül. Az ilyenfajta indokolatlan részrehajlás csak újabb és újabb alaptalan követeléseknek nyit utat. Chicagóban kilencvenöt zsidó túlélő utód nemrég azzal a megbotránkoztató követeléssel állt elő, hogy a MÁV fizessen nekik fejenként tizennyolc és félmilliárd forint (!) kártérítést, mert elődeiket magyar vagonokban szállították a német koncentrációs táborokba. A morbidságig merészkedő szégyentelenség és telhetetlenség nem ismer határt. Ha a békés, jobb és szebb közös jövő érdekében valaminek egyszer s mindenkorra véget kell vetni ebben az országban – de a világban is – akkor az ilyen jogtalan, ízléstelen kivételezés az. Csak remélhetjük, hogy a Fidesz-KDNP-kormány a magyar méltóság szempontjából kezeli ezt a kérdést is, felszámolja ezt az alantas anyagi érdekeket is követő szellemi terrorizmust. Ugyanis a legnagyobb tárgyilagosság mellett is csak azt szögezhetjük le, hogy az említett ügyek szereplői nincsenek a józan eszüknél: ők maguk közösen – akik adják, és akik kapják a jogtalan előnyöket – provokálják ki a jogos antiszemitizmust. Ne rökönyödjenek meg a holokauszt-törvényhozók, van ilyen is, és éppen ők maguk dolgoznak az erősítésén – még az is lehet, hogy tudatosan, manipulációs célokkal – s aztán panaszkodnak miatta azokra, akiknek az égvilágon semmi közük az egészhez, sőt még arra is törvényt akarnak hozni, hogy szóvá se tehessék.

E törvénymódosítás egyébként eleve jogi képtelenség, hiszen meg sem fogalmazza a saját tárgyát, azaz, hogy mi a holokauszt, vagy mit kell annak tekinteni; ezzel jogi értelemben, közvetve és közvetlenül is, maga a törvénymódosítás tagadja a holokausztot. Vagy úgy képzelik, hogy majd minden előre gondosan kiválasztott ítélkező a saját elfogultsága fokának megfelelően eldöntheti, hogy ő mit tekint holokauszt-tagadásnak, és tetszés szerint büntethet? Ez maga az orwelli állatfarm világa, ha nem rosszabb. E törvénymódosítás bármilyen gyakorlati alkalmazása tehát csakis és teljesen mértékben önkényes, azaz törvénytelen lehet, mint ahogy maga az indíttatása is tekintélyuralmi és hatalmaskodó meggondolásokból fogant. Ráadásul tárgytalan is, hiszen a holokausztot nálunk nem tagadják; egyes történelmi tényekről és adatokról pedig miért ne lehetne vitatkozni? A politikai nézetek kirekesztésének törvényesítése eleve emberek ellen irányul, hiszen a nézetek önmagukban nem léteznek, emberek képviselik őket. De a leglényegesebb, amit joggal ellenez mindenki, hogy az izraeliek és a zsidó diaszpórák mások terhére több mint félévszázad múltán is további anyagi előnyöket követelnek a holokausztért, s ezzel éppen önmaguk alacsonyítják le kétes anyagi szintre. Ennél jobban nem is lehetne tagadni a holokausztot. A képtelenségeknek e sorozata mindennél beszédesebben mutatja, hogy itt nem az áldozatok iránti tiszteletről, még csak nem is politikai kérdésről, hanem kicsinyes, anyagi érdekeket követő, s adott esetben egyben magyarellenes ügyeskedésről van szó, amit, és e törekvéseket bármilyen módon pártolókat, a legkeményebben elítélhetünk és remélhetőleg felelősségre is vonhatunk. 

Senki nem akarja mások történelmi bűneit mentegetni, vagy egy másik nép szenvedéseit tagadni, de sajátunkká se tegyük egyiket sem, még szavakban sem, nemhogy a magyarságot megalázó törvény formájában! Aki nem így gondolkodik, azokat ne válasszuk meg az érdekeink képviseletére, hanem távolítsuk el a bizalmunkból származó hatalomtól minél messzebbre. Ez nemcsak elvitathatatlan jogunk, hanem megkerülhetetlen és elodázhatatlan kötelességünk.   

A magyarság megmaradásának biztosítása miatti kényszerhelyzetben mostantól nekünk is jobban meg kell nézni, hogy ki kicsoda, szakmailag mit tud, és mire képes. Ők is alaposan megnézik, hogy kit fogadnak be maguk közé. Ezért ne vegye ezt senki semmiféle anti- izmusnak, mert nem az, de minden döntési lehetőségtől messze kell tartani azokat, akik Magyarországon a magyarság, s ezzel az emberség fölé emelik a kisebbségi, mivoltukat, vagy a másságukat, s mindent, ami nem természetes, mindenkit, aki nem magyar. Sem a történelmi múltra, sem a származásra hivatkozva nem szabad előjogokat követelni, vagy nyújtani; csak akkor lesz társadalmi béke, ha a jogait és a kötelezettségeit tekintve mindenki egyenjogú állampolgár, ideértve azokat is, akik nem magyarok, illetve nem magyarnak, vagy nem csak magyarnak tartják magukat. Azt azonban nekik is szó nélkül tudomásul kell venniük, és alkalmazkodniuk kell hozzá, hogy magyar Magyarországon élnek. Ne kerülhessenek előtérbe azok, akik gátlástalanul csak a saját, vagy egy szűk kis csoport boldogulását keresik. És ebben se lásson senki semmiféle diszkriminációt, mert valójában az egyén is – minden egyén! – csak akkor boldogulhat, ha az ország boldogul. A mindenkori kormánynak pedig azt kell tudomásul vennie, hogy aki az ilyen és hasonló vérlázító igazságtalanságok ellen tiltakozik, az nem szélsőséges, nem antiszemita, nem nacionalista, hanem magyar hazafi. Azok ellen kell törvényt hozni, akik ezekkel az elvekkel szembehelyezkednek.

 

Nekünk az országunk feltételeinek, népünk, nemzetünk érdekeinek megfelelő úton, nevezzük magyar útnak, kell haladnunk, s ezen belül azt kell elérnünk, hogy a tőke, az üzlet maradjon a piacon – bár éppen a mostani válság során tapasztaltuk, és a következményeit még ma is nyögjük, hogy ott is megbukott – de semmiképpen ne engedjük behatolni az oktatásügybe, az egészségügybe, sem a szellemi és a kulturális területre. Első lépésként éppen a szellemi (és testi) rombolást kell megállítani, az elbizonytalanított társadalmat a helyes vágányra állítani, ami – persze – nem jelentheti azt, hogy a gazdaságival várni lehet.

Rendet, magyar rendet kell teremtenünk, mert nélküle a pusztulás vár ránk. Gátat kell vetni a kívülről érkező és a belülről fakadó, de azonos irányba mutató bajoknak. Mindent túléltünk, jelenlegi problémáinkat is túl fogjuk élni, csak azt nem, ha az önfeladás útján haladunk. S mert erre az útra már-már rákényszerítettek bennünket, a mostantól remélhetőleg kedvezőbbé váló helyzetben, senki ne adja fel a harcot, mert azzal nemcsak önmagát temeti, hanem a nemzetet is. A neoliberális globalista pénzügyi rendszer világméretű összeomlása, a világméretű korszakváltás közeledése, lehetőséget kínál rá, hogy most ne csak egyszerű kormányváltásra kerüljön sor, hanem a nép fokozatosan a kezébe vehesse a saját sorsának irányítását. Ez politikai harc kérdése, de a magyarság fennmaradásáért társadalmi rendszertől függetlenül küzdeni kell, s e harcot nem időszakosan, hanem folyamatosan, szüntelenül kell vívnunk itthon is, a világban is. A magyar értelmiségnek végre e harc élére kell állnia, és győzedelmesen végig kell vinnie. Ehhez elengedhetetlen, de most már nem elegendő egyszeri, akár eléggé nem is igazán méltatható bátor és jó kezdeményezéseket tenni (Csoóri Sándor: Márciusi Charta, Csurka István: A kilábalás programja), hanem folyamatos és széleskörűen egyeztetett, a civil szervezetekre is támaszkodó politikai akciókra van szükség. Ez az állam sem gondoskodik rólunk, sem pedig a nemzetünkről, ezért még inkább felelősek vagyunk önmagunkért és a nemzetünkért.

 

Az új kormánynak pedig, amely azt ígéri, hogy "a nemzeti ügyek kormánya" lesz, minden támogatást meg kell adnunk, sőt előlegeznünk az ilyen irányú világos törekvéseihez, de a kormánynak ezt a legelső lépéseivel vissza is kell igazolnia. Ha nem ez történik, hanem továbbra is a politikai csatározás, a súlyos problémák megoldása helyett a pártpolitikai taktikázás folytatódik, a kormány és a nép nem talál egymásra. Ahhoz, hogy ne ez történjen mindenekelőtt a kormánynak kell, tudatában lennie, hogy a neki van szüksége a népre (hiszen láttuk, olyan rendkívüli helyzetben lesz, mint talán kevés más kormány), nem a népnek a kormányra, és hogy a kormányzás nem uralkodás, hanem a nép, az ország öntudatos és egyben alázatos szolgálata.

 

Mindazoknak pedig, akik a kapitalizmust akarták és akarják, egy zokszavuk nem lehet a magyarországi vadkapitalizmusra. Mint kapitalizmust nem bírálhatják, hiszen, az előbbiekben láttuk, e mivoltában tökéletesen működik, a saját lényegét adja minden egyes vonatozásban. A nemzet, az ország, az egyén kiszolgáltatottsága ma sokkal nagyobb, a mozgástere pedig sokkal kisebb, mint az előző történelmi korszakban. A rendszer nem képes, politikai akarata nincs rá, hogy megoldja a nép problémáit. A múlt rendszerben emberarcú szocializmusról, meg egyenlő esélyekről beszéltek, s talán törekedtek is rá, de egyik sem valósult meg. Emberarcú kapitalizmusról azonban még csak nem is hallunk, sőt a jelek szerint – ha hallgatólagosan is, de – a kapitalizmus vállalja az embertelen arcát, és kifejezetten az egyenlőtelen esélyeken alapul. Most azonban mindezzel együtt kell élnünk. Ezért érthető, hogy önmagában ez a tény, s e tény láttán tett vitathatatlan megállapítások, a levonható sajnálatos következtetések fájdalmat okoznak azoknak, akik a rendszerváltással őszintén jobbat akartak országunknak, nemzetünknek. De úgy nekik, mint azoknak, akik eltűrik a vadkapitalizmust, vagy azoknak, akik felültek a jól hangzó hazug ígéreteknek, s most mindenezek láttán fanyalognak, vagy képmutatóan nosztalgiáznak, joggal válaszolhatnánk a saját kérdésükkel: Mit akarsz? Kapitalizmus van!

 

Csakhogy ezzel mi sem mennénk semmire! Ezért nem tesszük, s ne is tegyük. Inkább azt mondjuk, mindenekelőtt embernek kell lennünk, és maradnunk, ezért a jelenlegi társadalmi rendszer iránti elkötelezettségünktől, avagy szembenállásunktól függetlenül, a kormányzati szempontból most kedvezőnek tűnő helyzetben fogjunk össze, és együtt tegyünk a valamennyiünk érdekében álló változásokért, segítsük elő, hogy országunk végre rátérhessen a senki ellen nem irányuló magyar útra!

 

                                                                           Sütő Gábor

                                                                  nyugalmazott nagykövet

 

(Havi Magyar Fórum, 2010. Április.)

 

 
 
A goj
 
 
A goj a harmincas évek közepén született egy neves-nemes nagykun városban, a Hortobágy szélén, s itt is nevelkedett. Mindig magyarnak tartotta magát. Álmában sem gondolta, s évtizedeken át még csak nem is sejtette, hogy a magyarsága okán ő egyben valaki más is. Lehetett volna bármely más esemény, de történelmi véletlenként a kubai forradalom segítette hozzá, hogy megtudja: márpedig ő goj is. – Mármint a nem-gojok szemében.
De – nagykunul szólva – Ne vágjunk a dógok elibe. Mennyünk csak szípen sorjába!
            A második világháború befejeződésekor tudta meg azt is, hogy munkáscsaládban született, mivel az édesapja cipészsegéd volt. Egyébként ő maga is csak azzá válhatott volna, vagy legfeljebb cipészmesterré, ha az akkor született új rendszer egy-két évig nem adja igaz önmagát, és népi káderként nem emeli ki. A megkésve tudatosult munkás származását csendes büszkeséggel elfogadta, mert abban a városban, így az ő szemében is, a munkás a dolgozó embert jelentette, s e tekintetben nem is különböztette meg a munkást a paraszttól, vagy az értelmiségitől. Inkább érezte, mintsem tudta, az a fontos, hogy mindenki becsületesen dolgozzon a maga munkakörében. És az emberek akkor még ezt is tették. Boldogultak is. A családjában mindenkinek a tiszteletére tanították, semmiféle megkülönbözetést nem neveltek belé. A goj szót nemcsak nem ismerték, hanem életükben nem is hallották.
            A család igen szerény körülmények között élt, de áldoztak – szó szerint áldozni kényszerültek – az iskoláztatására. Nem tanult rosszul, és már az elemi iskolában ösztönösen fel-felfigyelt rá, hogy a felnőttek időnként valamiféle rejtélyes politikáról beszélgetnek. Kíváncsiságból egyszer ki is vette a könyvtárból Sztálin "A leninizmus kérdései" című – ma már tudja, hogy szándékosan leegyszerűsített politikai nyelvezeten megírt – könyvét, mégis alig értett meg valamit is belőle. Csak az maradt meg benne, hogy van egy másik világ is, mint amiben a közelmúltig ő élt. Vak tapogatódzás volt ez, de állandóan ott lappangott benne és körülötte. Azt sejtette, hogy az úttörőség valamilyen módon már politika, de ő inkább szórakozást, gyermeki barátkozást, összefogást látott benne. Széthúzásról ott és akkor szó sem volt. Aztán jött a nagyhírű református nagykun gimnázium nemzetközileg elismert nyelvész igazgatójával, Gaál Laci bácsival és kiváló, országosan ismert tanáraival. Régi vágású, de a korral haladni akaró átszakosodott – angolró
 
Cikkek
Cikkek : Politizáljon-e az utca?

Politizáljon-e az utca?

  2007.04.18. 20:26

Talán nincs is ennél időszerűbb kérdés.

 

Politizáljon-e az utca?

 

 

Ha kiutat keresünk a jelen politikai helyzetünkből, s helyes következtetésekre akarunk jutni egyetlen megtörtént, vagy bekövetkező fejlemény hatására sem téveszthetjük szem elől: az eseményeket annak napvilágra kerülése váltotta ki, hogy a kormánykoalíció a hatalmon maradása érdekében hazudott, trükközött, de nem kormányozott. Mindezt a jogállamot eltemető hatalmi arroganciával tetézte: azok a képviselők ugyanis, akik réges-régen tudták, hogy Gyurcsány hazudik, eltűrve a hazugságot, annak ők is részeseivé váltak, az országgyűlési bizalmi szavazáson Gyurcsány mellett szavaztak, amivel az ország színe előtt egyöntetűen megerősítették, hogy kitartanak a hazugság és a trükközés politikája mellett! Október 23-án pedig a rendőrterror megrendezésével a társadalom tudtára adták, hogy elidegenedett hatalmukat erőszakkal is megvédik a néppel szemben. Ezért torzítás, hamisítás minden elemzés, értékelés, amely nem ebből indul ki, hanem kiemel és felnagyít egy esetleg látványos és eltérően magyarázható, de csak következménynek minősülő részletet. (Márpedig a kormánykoalíció és hírközlő eszközei folyamatosan ezt teszik.) Senki nem feledheti, hogy a képviselők, a választási ígéreteiket, az esküjüket megszegve, nyíltan szembefordultak az országgal, s bizalmat szavazva a saját hazugságuknak, a hatalom birtokában megtagadták a demokráciát, tudtunkra adták, hogy nem érdekli őket a társadalom véleménye, sőt elfojtják a kifejezésre jutását is, semmibe veszik az állampolgári és az emberi jogokat. Ennek láttán leszögezhetjük, hogy már nem képesek a nemzet szintjére emelkedni, sőt immár nem is pártkeretekben, hanem egy szűk csoportérdek fogságában tobzódnak.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy ez az alaphelyzet! Minden más csak következmény. Az a sajnálatos tény is, hogy a kormánykoalíció az éppen október 23-án megrendezett rendőrterrorral a politikai, gazdasági és jogi szervek után az erőszakszervek vonalán is megtette a félreérthetetlen lépéseket a diktatúra irányába, s mindezzel megásta a saját sírját. De következmény az az örvendetes tény is, hogy a társadalom szembefordult velük.  Tette ezt, mert számára a napnál is világosabb, hogy mindez méltatlan, összeférhetetlen a kormányzati, a miniszterelnöki megbízatással, s jogilag is védhetetlen.

A kialakult válság gyors, radikális megoldással kecsegtetett, a megoldás mégis elhúzódott. Okai: a kormánykoalíció a hónapok óta tartó országos tiltakozás ellenére is úgy tesz, mintha az erkölcs és a törvények felett állna; a néptömegek szembefordulnak a kormánykoalícióval, a "Gyurcsány takarodj!" végighullámzik az egész országon; az ellenzék is teszi a dolgát, de nem mindig áll a helyzet magaslatán; az ország legfontosabb problémáiról pedig szó sem esik. Nézzük mindezt részletesebben.

 

 

A hazugság politikája

 

A nyilvánosság előtti hazudozás politikájának a logikája, hogy aki elindul e lejtőn, az nem tud megállni. Az áprilisi parlamenti választási kampány során Gyurcsány Ferenc egy tv-reklámban tudálékosan kijelentette: "A politika nem a politikusoké, hanem az embereké." Párját ritkító eset volt, mert igazat mondott, mégis hazudott. Hamarosan kiderült ugyanis, nem úgy gondolkodik, ahogy beszél. Az erőszak elleni szeptemberi ötpárti nyilatkozat elfogadásánál, és más alkalmakkor, már azon erősködött, hogy a Kossuth-téri tüntetést nyilvánítsák bejelentésköteles rendezvénnyé, ami azonnali és kényelmes lehetőséget adott volna neki a politikai akaratát heteken át békésen és fegyelmezetten kinyilvánító tömeg "törvényes" feloszlatására még október 23. előtt. A politika tényleg nem a politikusoké, hanem a népé, s a választott politikusoknak, a választási ígéreteiknek megfelelően, a nép érdekeit kell szolgálniuk. A politika a nép előjoga, sőt az alkotmány még az is kimondja, hogy minden hatalom a népé, a kormány csak szolgál. Ez nálunk mostanában nem dívik, sőt maradi nézetnek próbálják beállítani, de ettől még az igazság megmarad igazságnak. Elfogadhatatlan az MSZP-SZDSZ "logika" is, miszerint nem az váltotta ki az országos tiltakozást, hogy ők hazudtak, trükköztek, nem kormányoztak, hanem az, hogy ezt mások észrevették és szóvá tették. Mi több, együttműködésre szólítják az ellenzéket és sajnálkoznak, hogy nem teszi meg. De mivel működjön együtt? A hazugsággal? Egyébként is, A és B között ugyanakkora a távolság, mint B és A között; a kormánykoalíció is törekedhetne együttműködésre az ellenzékkel.

Rendkívül jellemző példa minderre, ahogy a beszéde kiszivárogtatására maga Gyurcsány reagált. Előbb azt mondta, nem kell, sőt nem is szabad foglalkozni vele, hogyan került ki (Ez csak egyféleképpen érthető, éspedig, hogy önmaga rendezte meg), később mégis vizsgálat indult (Nehogy az előbbi gyanú beigazolódjon), majd a téma elhalt. (Eredménytelen lett a vizsgálat, vagy olyan eredményt hozott, hogy nem lehetett közzétenni?) A hazugság logikája vezetett ahhoz is, hogy szinte már divattá vált a közérdekű információk titkosítása. A Nemzetbiztonsági Bizottság 30 évre titkosította, hogy kik akartak robbantani a Fidesz szeptember 23-ra tervezett nagygyűlésén. Ha voltak konkrét értesüléseik, miért nem tartóztatták le a robbantókat? Miért, és milyen jogon titkolják a nép előtt, hogy kik akartak robbantani? Nem a saját provokatív szerepüket akarják-e eltitkolni? És a Fidesz miért adott ennek hitelt? A másik oldalról viszont az MSZP alelnöke nyíltan elismerte, hogy dokumentálják más pártok utcán tiltakozó tagjait? Milyen jogon? Leszámolásra készülnek? Hogy különülhet el a kormányzó elit ennyire a néptől?

 

 

Az utca és a politika

 

A koalíció vezetői félelmetes egyértelműséggel fejezik ki antidemokratikus, népet lebecsülő álláspontjukat mikor nem szűnnek meg olyan első hallásra tetszetős, de megtévesztő követeléseket hangoztatni, hogy senki ne vigye az utcára a politikát. Soha nem merték kifejteni, de azt értik alatta, hogy a nép - "az utca", ahogy ők mondják - csak ne szóljon bele a politikába. Az utcának azonban a szocializmusban nem volt joga; csak nem ezen az úton akarnak haladni?  Követelik, hogy a politikai pártok ne vigyék az utcára a politikát, de maguk lépten-nyomon ezt teszik, a saját álláspontjuk védelmében egyidejűleg kommunikációs indoktrinálást, az utcán pedig még erőszakot is alkalmaznak. Legutóbb pedig a nagyköveteinket arra utasították, hogy még az ország határain kívülre is vigyék ki az ő politikájukat, s fejtsék ki a koalíció álláspontját a fogadóország vezetőinek és marasztalják el az ellenzéket. Ilyesmi a diplomáciában tilos; a nagykövetek nem pártok, hanem az ország érdekeit képviselik. Az előbb említett követelés nem tekinthető reálisnak sem, hiszen az Országgyűlés nem működhet légüres térben, a társadalomtól elzártan. És hol politizáljanak a parlamenten kívüli politikai pártok? Demokratikus lenne-e kizárni őket a politikából? Mi több, ha a politikai pártok ehhez tartanák magukat, akkor már választási kampányt sem folytathatnának. S ami különösen elfogadhatatlan, a nép kívül maradna a politikán, s el kellene tűrnie, hogy a saját véleményük szerint is a választási ígéreteiknek az ellenkezőjét végrehajtók bitorolhassák a politikát.  

A koalíció az Országgyűlésben, az utcán, mindenhol, az ilyen és hasonló, s önmagát az áldozat szerepében feltüntető manipulatív felvetésekkel, s a hazugság-kampányra rárakódott következmények egyoldalú sulykolásával eltereli a figyelmet az eredeti okról. Olyan hamis benyomást szeretne kelteni a közvéleményben, és külföldön, mintha nem miatta és ellene tiltakozna az ország, hanem valakiknek a felbujtására. Maga Gyurcsány Ferenc, tudva tudván, hogy ő ellene tüntetnek, szégyentelenül "sajnálkozik" afelett, hogy a Fidesz szítja a feszültséget, mert nem hívja vissza az utcáról a tüntetőket. Ez az említett MSZP-SZDSZ "logikából" következik, hiszen nem a Fidesz szólította az utcára az országos méretekben tüntetőket (Mondhatnám, örülne, ha ekkora befolyással rendelkezne!), akik nem egyszer kifejezetten el is határolódtak minden párttól. A Fidesz a Kossuth-tériekkel még szövetségre sem törekedett. Mégis a Fideszre fogják a hazugságuk kiváltotta népi megmozdulásokat, hogy ezzel is kicsinyítsék a jelentőségüket. Ez a manipulatív törekvés azt is jelenti, gyermetegnek nézik a népet, mintha a Fidesz nélkül nem venné észre, hogy becsapják, hazudnak neki, s nem merne véleményt nyilvánítani a politikáról.

Az utcára, úgy a fővárosban, mint szinte minden jelentős városban, főleg az úgy nevezett hallgatag többség vonult, s éppen abban állt a megmozdulás jelentősége, hogy nagyrészt olyanok vettek részt benne, akik eddig politikailag kevésbé voltak aktívak. Egyértelmű, hogy a választott képviselői hazugságai ellen tiltakozva, a nép vonult az utcára. A politika a nép előjoga, ezért neki az utcán is és bárhol máshol nemcsak szabad, hanem kell is politizálnia, még akkor is, ha az utca vegyes társadalmi összetétele miatt esetleg nemkívánatos eseményekre is sor kerülhet. Vegye csak a nép a kezébe a saját ügyei irányítását, ha az erre választottak nemcsak nem teszik meg, hanem ellenében politizálnak. Nincs tehát népellenesebb nézet, történelmietlenebb elvárás, mint az MSZP-SZDSZ elit követelése, hogy a politikát ne vigyük az utcára, mert ez azt jelentené, hogy éppen a politika letéteményese, a nép szorulna ki a politikából. Ezért akarják beszorítani a politikát az Országgyűlésbe, ahol matematikai többséggel rendelkeznek. Félelmüket a néptől jól mutatta, hogy október 23-án nemcsak megrendezték a rendőrterrort a békés tüntetők ellen, hanem azóta lázasan igyekeznek önkényes jogi és rendészeti akadályokat is gördíteni minden tiltakozás elé. Ők azok, akik túllépnek a politika határán, hiszen a fegyver, az erőszak, az önkény nyilvánvalóan nem a politika érvrendszerébe tartozik.

Azt persze tudni kell, hogy az utcán sok mindenki jelen van: a kizsákmányolt munkás, az ellehetetlenített paraszt, a szemlélődő polgár, a munkanélküli, a proli, a kalandot kereső fiatalok, a kíváncsiskodó idősek, az újságíró, a bűnöző, a hajléktalan, a drogos, a prostituált, mindenki, a heves vérmérsékletűek és józanok, a népharag és a nép jóindulata, de ott van a provokátor is. (Lehet, hogy éppen a provokátorok arcvonásait kockázzák ki a felvételeken?) Ezért kellő óvatossággal kell viszonyulni az utcához. Többségükben ugyanis még nem a becsapottak (akik rájuk szavaztak) ostromolták meg a TV1 székházát sem; ők ingadoznak, elpártolnak, a nagy részük azonban kitart. De az igazi jobboldal sem állt az ostromlók mögé, mert megérezte, hogy provokációról van szó. Akkor kik voltak az ostromlók és kik álltak mögöttük? Nyilván az őszintén felháborodott eddig nem politizálók százai, akik közé azonban olyanok is vegyülhettek, akik céltudatosan irányították őket. Lassan be is bizonyosodik: a hatalomnak volt rá szüksége, hogy a közvélemény felháborodását más irányba terelje, amire kiválóan alkalmas a törő-zúzó önprovokáció, amely látványosságával elvonja a figyelmet, erőszakosságával elriasztja a tömegeket a határozott politikai fellépéstől. Ha tehát hagyjuk, hogy erőszak történjen, és arra lehessen a figyelmet terelni, a hazugok győzelmét segítjük elő. De nyert ügyük van akkor is, ha emiatt visszariadunk. A sokezres országos megmozdulásokhoz, amilyeneknek tanúi voltunk, tömeg kell. Egy-két tucat csak a botrány kedvéért randalírozó (el kell ismerni, hogy ilyenek is vannak), vagy provokátor nem képes tömeget mozgósítani. A hazugság lelepleződése, s a változás akarása azonban igen, és a néptömegek országszerte ezért mozdultak meg.

Néhányan vehemensen magyarázgatják, hogy a TV1 ostromát, mint "köztörvényes bűncselekményt, semmi sem igazolhatja." Ismét összekeverik azonban az okot az okozattal: az eredendő köztörvényes bűncselekmény az volt, hogy a nép elől eltitkolták, milyen helyzetben van a gazdaságunk, s kik juttatták ide. Az ilyen horderejű hazugságot semmi, de semmi nem indokolhatja, és ez volt mindennek az okozója. Az értelmetlen törést-zúzást senki sem pártolja (bár nem biztos, hogy minden esetben baj, ha elfogy a türelem), ki is kellene alaposan vizsgálni, hogy kik és milyen ösztönzésre végezték, hiszen a tv-székház elfoglalása után nem olvasták be a kiáltványukat (ami miatt állítólag megindult az ostrom), és különösebb politikai céljuk sem volt. Mindennek a tisztázása azonban láthatólag nem cél. Mi több, az SZDSZ még azzal a nevetséges követeléssel is előállt, hogy a Hír TV kérjen bocsánatot azért, mert közvetítette ami történt. Ha valakinek ebben az országban bocsánatot kell kérnie a magyar néptől a magyarellenes politikáért, az mindenekelőtt éppen az SZDSZ; ebben a sorban még Gyurcsány is csak a második.

"Nemzeti intézményt támadtak meg!" – harsogják a kormánykoalíció tagjai és az őket védelmező hírközlő eszközök. De melyik nemzetre gondolnak? Közismert, hogy a TV1 vehemensen védelmezte és terjesztette a koalíciós hazugságokat, rokonszenvet igyekezett kelteni az Európai Unió értelmetlen követelményei, az USA, Izrael agresszív politikája iránt, azaz mindennek nevezhető, csak magyar nemzeti intézménynek nem. S amikor a rendőrség kimentette azokat, akik a fentiekben jeleskedtek, el is hagyta az épületet, átadva az ostromlóknak, hogy rombolhassanak. Ez az eljárás igazán megkérdőjelezhető. De a fentiek fényében talán az sem véletlen, hogy úgy az ösztönös hév által elragadottaknak, mint a provokátoroknak az volt a "logikus", hogy éppen itt kövessék el az erőszakos cselekményeket, amelyek semmiképpen nem a békés tüntetők, hanem azok érdekeit szolgálják, akik ellen a tüntetés eredetileg indult.

Kiderült az is hamarosan, hogy az eljárások jelentős részben vétlenek ellen irányultak, akik ellen a rendőrségen tiltott módszereket, a bíróságon gyorsított eljárást alkalmaztak, s igen szigorú ítéleteket hoztak. Az országunkat, népünket súlyosan károsító Postabank, CW Bank, K&H Bank, Baumag és tucatnyi más ügyben évek óta vizsgálódnak, a bűnösöket előbb futni hagyták, majd hazaengedték, megítélésük egyre enyhül, s jövőre talán még kitüntetést is kapnak. Medgyessyt is akkor távolították el, amikor elszólta magát, hogy az SZDSZ, azaz a koalíció tele van korrupciós ügyekkel. Ugyanezt látjuk, amikor futni engedik az agyonajnározott másságok és kisebbségek halált okozó képviselőit, s nem érvényesítik velük szemben a törvény szigorát. Nem szónoki hát a kérdés: Hol van ma nálunk az igazság, az egyenlő mérce? Ha egyes vezetőink oly messzemenő figyelmességgel, sőt szolgaian kezelik az uniós, az amerikai, vagy az izraeli igényeket, akkor tanulják meg azt is, hogyan kell kezelni az Árpád-sávos zászlót, a turulmadarat, vagy akár a B-középet, és mindazt, ami a szemük előtt zajlik, mert azok ennek az országnak a sajátjai. E jelenségeknek ugyanis társadalmi okai vannak, de ők sem megismerni, sem megérteni nem akarják, csak elítélgetik, rendőrségi kérdésként kezelik, ott is politikát látnak, ahol nincs. A milliárdos csalások, az emberéleteket kioltó zámolyi, olaszliszkai és más lincselések eseteiben nem látunk olyan határozottságot, kíméletlenséget, mint amilyet a nemzeti trikolort lobogtató fiatalokkal szemben tanúsítanak. Felejthetetlen élményem, hogy az április választási kampány során Gyurcsány a szülővárosomba is ellátogatott. A Jobbik fiataljai magyar és Árpád-sávos zászlós csendes tüntetéssel akartak tiltakozni, de az odaérkezett kommandósok nem engedélyezték a zászlók kibontását. Kérdésre azt válaszolta a parancsnokuk, hogy ez tilos. Újabb kérdésre, hogy amerikai, vagy izraeli zászlót ki lehetne-e bontani, igennel válaszolt, mondván, hogy arra nincs tiltási parancs. Az is felejthetetlen marad, hogy az október 23-i rendőri brutalitás egyik tv-közvetítésében az ártatlan civilt ütlegelő egyik rendőr szájából elhangzott: "Na, hazafi, kérsz még egyet?" Erre utasítják, s ebben a szellemben nevelik mostanában a nép ellen a nép fiait?

Mindezzel a kormányzási alkalmatlanságukat bizonyítják, ne csodálkozzanak hát, ha a nemzeti érdekeink és értékeink védelmezői erőszakkal is utat törnek maguknak, hiszen ebben az országban ők vannak itthon. Unják már, hogy az idegen érdekek képviselői azt akarják elérni, hogy minden legyen "egyen": egyenvélemény (liberális), egyenerkölcs (hazugság) egyenszavazás (csak rájuk), egyenbánásmód (gumibot), egyenruha (farmer), egyenkaja (MacDonald's), egyenszex (homosex), stb., de nehogy bárki is egyén legyen, főleg ne tudatos egyén. Eltompulva, elkorcsosulva, a hírközlő eszközöktől félrevezetve, a kábítószeres önmegvalósításban csak képzelje magát egyenrangúnak. De még így is csak abban, ami természetellenes és nem magyar, és nehogy önálló véleménye legyen a politikában, vagy a gazdaságban, de főleg a pénzügyekben. Nehogy odafigyeljen a hazugság szolgálatát visszautasító KSH és a PFÁSZ vezetőinek leváltására, a rádió volt elnöke, a volt legfőbb ügyész, az MNB elnöke, a MOB elnöke elleni támadásokra, vagy annak a szegény rendőrtisztnek a perbe fogására, aki komolyan vette a hivatását, nem is gondolta, hogy a rendőrség feladata a feltételek biztosítása a nemzeti vagyon törvénytelen újra- és újrafelosztásához. De más területeken is hasonló a kép. Az oktatásban tudatlanságot oktatnak, neveletlenségre nevelnek, s arra törekednek, hogy a magyar fiatalok minél butábbak, elkorcsosultabbak, a saját érdekeik és a haza védelmére alkalmatlanok legyenek. Az egészségügyben: szülőházak, kórházi ágyak megszüntetése, kórházak bezárása, kórház-privatizáció, vizitdíj, az orvosok agyonadminisztrálása, ingyenes gyógyszerek megszüntetése, patikaliberalizáció, stb. Mire megy ki a játék? Csak a vak nem látja: arra, hogy pusztuljon a magyar!

 

 

Nem egy ember a felelős

 

Gyurcsány menesztésével nem lehet beérni, az MSZP-SZDSZ koalíciót kell eltávolítani a hatalomból, s mindent újból kell kezdeni. Az ország, a nemzet kifosztását, kiárusítását meg kell szüntetni, javainkat vissza kell szerezni. Ezért nem szükségtelen emlékeztetni rá, hogy az ellenzék fő ereje, a Fidesz egy ideig azt hangoztatta, hogy Gyurcsány Ferenc a felelős, s az ő eltávolítását követelte, holott nyilvánvaló, hogy MSZP-SZDSZ koalíció egész elitje – tisztelet a néhány kivételnek – felelős. Egy időben arra kérte a tüntetőket, hogy ne fütyüljenek Gyurcsány láttán, hanem némán fordítsanak hátat, ami azonban közel sem egyenértékű magatartás. A térségünkben külföldről szervezett és pénzelt "színes" lázongások után, nem biztos, hogy szerencsés volt a fehér kokárda kitűzése az erőszakmentesség jeleként. Túlértékeli a saját képességét akkor is, amikor tárgyalásokon átmeneti szakértői kormányt akar kialakítani, ami politikailag megmentené a kormánykoalíciót, s ilyen tárgyaláson, szövetségesek nélkül, könnyen ugyanolyan sorsra juthat, mint az MDF az SZDSZ-el kötött paktum után. Sok kétséget vet fel mindez, mert a nagykoalíció gondolata sejlik fel mögötte, ami ugyancsak a kormánykoalíciónak jelentene menekvést. Ez húzódhat meg a mögött is, hogy a Fidesz az utóbbi időben hangsúlyozottan az egyeduralomra törekvés miatt kezdte bírálni az MSZP-t, nem pedig a hazug és nemzetáruló politika miatt. Sőt, már olyan hangokat is hallunk, hogy "a gödörből közösen kell kimásznunk". A hónapok óta szervezett szeptember 23-i nagygyűlést - az okmányát 800.000 ember írta alá - a koalíció kérésére/fenyegetésére (miszerint valakik robbantani szándékoznak a gyűlésen) lemondta, s ezzel meghosszabbította a válságot. Hitelt adott azoknak, akiket jogosan nevezett hazugnak – s akik maguk is elismerték, hogy éveken át hazudtak – elhitte nekik, hogy ezúttal nem hazudnak. A Gyurcsány lemondatására adott 72-órás ultimátum pedig azért volt értelmetlen és eredménytelen, mert a teljesítése eleve valószínűtlen volt, ezért magát a Fideszt hozta nehéz helyzetbe. Ha más nem, a köztársasági elnök állásfoglalásának figyelmen kívül hagyása bizonyította, olyan elittel állunk szemben, amely minden áron ragaszkodik a hatalmához. Az ultimátumra inkább összezárt, mivel az felébresztette bennük az egyébként soha ki nem alvó megélhetési politikust, s ez bizony nagy erő. A Fidesz vezetői a számukra kedvező helyzetben elhamarkodva, kapkodva döntenek, ezért döntéseiket nem egyszer meg kell változtatni, ami óhatatlanul tekintély-veszteséggel jár. Taktikai hiba volt október 23-án nagygyűlést szervezni Budapest egyik legforgalmasabb útkereszteződésénél.

Egy komoly politikai párt álláspontjának sokkal koherensebbnek, átgondoltabbnak, következetesebbnek, a végcélját illetően pedig egyértelműen világosnak kellene lenni. De mert nem így alakult, a nyert helyzetből patthelyzet lett, s ilyen körülmények között arra sincs biztosíték, hogy a jövő tavaszi hétkérdéses népszavazás olyan győzelmet hoz, amilyenre az országnak szüksége van. 

 

 

Az igazi okokról szó sem esik    

 

         A kormánykoalíciónak még hazugsága is hazugság. Ez nem szójáték, hanem szomorú valóság, hiszen mindenki tudja, hogy a Gyurcsány-csomag legsúlyosabb hibája – amire eddig, sajnos, alig mutattak rá – hogy nem a megfelelő helyen és rossz módszerekkel keresi a megoldást. A hazugság-vitának manipulatív célja is van: a figyelem elterelése a főleg ugyancsak általuk okozott sokkal nagyobb országos bajokról (bár ezekhez valamennyi rendszerváltás utáni kormány hozzátette a sajátját).

A nemzeti vagyon, a sokmilliárdnyi hitel, a privatizációs bevételek, az EU-pénzek, a számtalan adó, stb. hova tűnt? Hol van a pénz? (Emlékezzünk, hogy ezt a kérdést következetesen csak a heti és a havi Magyar Fórum teszi fel.) A kiszivárogtatott látványos hazugságok, s a velük kapcsolatos megrendezett, manipulatív események ezekről a sokkal, de sokkal lényegesebb, valamennyiünket súlyosan, hosszú távon érintő kérdésekről akarják elterelni a figyelmet. Senki ne gondolja azonban, hogy mindezt meg lehet úszni tisztázás és felelősségre vonás nélkül. Ha ezt megengednénk, a nemzeti katasztrófánk még súlyosabb lenne.

         A rendszerváltás időpontjában mintegy százhúszmilliárd dollárt tett ki a magyar vagyon, de a bűnösen áron aluli és a külföldet messzemenően előnyben részesítő privatizáció során az államkasszába ennek csak egy igen kis töredéke folyt be, a többi eltűnt, a jelenlegi állami vagyon pedig már csak mintegy tízmilliárd dollár. A kamatrabszolgaság miatt kialakult államadósságunk a rendszerváltáskor 22 milliárd dollár volt, ma viszont legalább 65 milliárd dollár. A rendszerváltás óta tehát az adósságunk 43 milliárd dollárral növekedett, az állami vagyon viszont 110 milliárd dollárral csökkent, de a közvéleményt egyik kormány sem tájékoztatta arról, hogy ez a mesés összeget mire költötték, hová vándorolt, kinek a kezébe került. Pedig ez a kérdések kérdése. Ez a történelmi bűn minden bajunk forrása, de erről nemcsak semmiféle tájékoztatást nem kaptunk, hanem mély hallgatás övezi. Csak azt halljuk folyamatosan, hogy minden veszteséges, de nem tudjuk miért, hogy nincs pénz semmire, mert állítólag túlköltekeztünk, amire ismét csak nincs semmi olyan bizonyíték, ami alapján felelősségre vonás következhetne. A rendszerváltás óta ezekben az alapvető kérdésekben jogszerűtlen, a nemzeti érdekeinkkel ellentétes döntések születtek. Azt nézzük meg már végre, kik ezért a felelősek, és mentsük, ami még menthető.

         A másik probléma, hogy az idetelepült multinacionális cégek nemcsak nem adóznak, s nem járulnak hozzá a problémáink megoldásához, hanem növelik, okozzák őket, s még különféle mértéktelen kedvezményekben – például korlátlan haszonkivitel, garantált haszon – részesülnek, irányítják a külkereskedelmünket, s ellenőrizetlenül viszik ki a két kezünk munkájával megtermelt profitot. Arról még csak hallunk néha egy-két szót, hogy mennyi tőke jön be az országba, de lehetetlen adatot szerezni arról, hogy mennyi megy ki törvénytelenül. (Egyes számítások szerint, évente körülbelül egymilliárd dollár áll szemben nyolcmilliárdnyival). Ehhez járulnak olyan körülmények, hogy a döntéseket hozó országgyűlési képviselők nem vonhatók felelősségre, nem hívhatók vissza; a Magyar Nemzeti Bank érthetetlen módon nem felelős az Országgyűlésnek; az említett létfontosságú témaköröket a korlátozott jogkörű Állami Számvevőszék sem vizsgálhatja; az APEH nem mer hozzányúlni e kérdésekhez, sem a multinacionális vállalatokhoz, csak a magyar vállalkozásokat (2006-ban e cikk írásáig több mint tizenegyezer hazai vállalkozás ment csődbe), orvosokat, diákokat, gazdálkodókat, egyszóval a népet sarcolja, sanyargatja. 

E mélyen fekvő okok tartósítják a problémáinkat, s ezeket 16 év óta kormányaink kivétel nélkül következetesen eltitkolták népünk elől, s most sem esik róluk szó. Pedig amíg ezeket napirendre nem tűzzük, és nem oldjuk meg a nemzeti érdekeinknek megfelelően, addig nem tudjuk felszámolni a gyarmati helyzetünket, s a problémáink csak súlyosbodnak. Ehhez azonban elkerülhetetlenül menesztenünk kell az országunkat kiárusító, joggal hazaárulónak nevezett kormánykoalíciós politikai elitet, amely ismét a nép terhére, nem pedig a fenti veszteségforrások feltárásával és megszüntetésével akarja megoldani a problémát.  

 

 

Mit tehetünk?

 

         Mindezek latolgatása után látszólag ijesztő kérdés merül fel: Mit tehetünk egyáltalán?

Előbb, amit nem tehetünk. Nem szorítkozhatunk moralizálásra. Nincs abszolút jog, sem abszolút igazság. Még a jogállamban is – nem a miénkről beszélek, mert 1990-ben sem az jött létre, azóta pedig inkább a diktatúra irányába fejlődik –legtöbbször az erőviszonyok döntik el, hogy mi a jogos és mi az igaz. A hazugság elítélendő, de nehéz lenne olyan választást találni a világtörténelemben, amelyet igaz szóval nyertek meg. Azt azonban mégsem hagyhatjuk, hogy csak adóalanynak tekintsenek bennünket, s olyanok oktassanak erkölcsből és politikából, akik a szemünkbe nevetve ismerik el, hogy évekig hazudtak, s nem tettek egyetlen olyan kormányzati lépést sem, amelyre büszkék lehetnének. Velük szemben – Szemben (!), nem megy másképpen – nem lehet csak erkölcsi-politikai alapon fellépni, mert nagyon ritkák az olyan történelmi pillanatok, amikor a hatalom belátja tévedését, és önként megadja magát. Nem tehetünk azonban semmi ésszerűtlent, semmit, ami provokációs lehetőséget biztosítana a jelek szerint mindenre kész MSZP-SZDSZ koalíciónak és kormányának. A látványos törés-zúzás elvonja a figyelmet a jogos felháborodásról, sokakat ösztönösen a fennálló "rend" védelmére ösztönöz, ami bizonyítja, hogy azt maga a hatalom szervezi provokatív céllal. Az érzelmeket, érzéseket nem szabad kiiktatni, de bármennyire jogosak is, nem uralhatják a politikát, mert azonnal közrendellenesnek nyilvánítják, s ezzel leszerelhetik. Más nézetekkel szemben toleranciát követelnek. Rendben, de kényszerítsük ki, hogy ez legyen kölcsönös és sokoldalú. Ők ugyanis alaptalanul minősítenek "szélsőségesnek, nacionalistának, antiszemitának, cigányellenesnek, stb." minden bíráló nézetet. Súlyos hiba lenne, ha ezektől a hamis és célzatos vádaskodásoktól bárki is megijedne, hiszen éppen ez a céljuk.

Be kell mutatni a hazug rendszer természetét okosan és világosan. Rá kell mutatni, hogy a hazugság rendszere embertelen, s még azokra is veszélyes, akik működtetik. Az igazság kimondásával és bemutatásával kell tömegmozgalmat szervezni. Az olyan tömegmozgalmaknak van értelme, amelyek a politikát tudják befolyásolni, illetve a kormánypolitika rákényszerül, hogy foglalkozzon vele, vagy inkább meghajoljon előtte. (A multinacionális nagytőke ezt már megtanulta, ahogy Jugoszlávia, Ukrajna, Grúzia példáján láttuk: nem sajnálta a pénzt, hogy megszervezze, s hetekre-hónapokra fedezze a színes – de még véletlenül sem nemzetiszínű – sálakkal ellátott táncoló, ugráló, sátorozó, tiltakozó de becsapott tömegmozgalmat. Ezekben az esetekben nem hallottuk a magyarországi politikai elittől, sem a hírközlő eszközeiktől, hogy elítélte volna az utcai politizálást!) Ha minél többen, és egyre többen, minél tudatosabban és célratörőbben a nemzeti érdekekhez – és csak a nemzeti érdekekhez – igazodunk, ha az egész nemzet tudatosan politizál, gyorsabban és fájdalommentesebben érünk célhoz.

Ugyanakkor minden más fejleményre fel kell készülni, hogy megfelelően, ugyanabban a szellemben, méltósággal, szervezetten, erőteljesen tudjunk reagálni. Minden erővel ki kell tartani a demokratikus jogok mellett, akár ki is kell kényszeríteni az érvényesülésüket. A Kossuth-tér, a vidéki útlezárások (Nem félpályás!), a gazdálkodó traktoros tiltakozása, ha úgy tetszik az utca – ami alatt, ismét hangsúlyozzuk, ebben a cikkben a népet értjük – a biztosítéka annak, hogy a kívánatos változások bekövetkezzenek. Mindez azonban nem a kormánykoalíció belügye, nem is csak az ellenzék ügye, hanem nemzeti ügy, ezért mindenkinek joga és kötelessége, hogy foglalkozzon vele. Egyesek mégis megkérdőjelezik a Kossuth-tér követeléseit, arra hivatkozva, hogy azok nem szerepelnek az alkotmányban, pl. Alkotmányozó Nemzetgyűlés nincs az alkotmányban. Nincs. De Ellenzéki kerekasztal, Európai Parlament, vagy éppenséggel kormányzás hazugsággal volt az alkotmányban? Nem volt! Jogi képtelenség tehát mindegyik, mégis megvalósult. Ha a jelenlegi alkotmány nem teszi lehetővé alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását, az csak újabb érv az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívására.

Az eddig elmondottakból is látszik azonban, hogy a jelenlegi parlamenti pártok egyike sem akarja az utca követeléseit követni, s nem képes a nemzeti érdekeinknek megfelelő kiutat találni a helyzetből. Ha a Fidesz mert volna szövetséget kötni azokkal, akikkel már régen meg kellett volna kötni a szövetséget, s merte volna használni az erejét, a helyzet már megoldódhatott volna. Az a benyomás azonban, hogy láthatatlan szálak kötik, amelyektől nem tud, vagy nem akar szabadulni, a döntő pillanatokban visszakozik. A nemzeti kibontakozásra ezért, immár nem először, egyre inkább a Németh László, Bibó István és mások által ajánlott harmadik út kívánkozik. A Harmadik Út pártszövetség (MIÉP, Jobbik, Kisgazdák) már létrejött. Itt van számára az alkalom, hogy kibontakozzon, a parlamenten kívüli pártokkal még szélesebb körű pártszövetséget hozzon létre, de megnyerje a nemzeti kibontakozásnak a parlamenti pártok egészséges erőit is, amelyek a hazugságok és árulások láttán egyre kényelmetlenebbül érzik magukat a választott pártjaikban.

A történtekről nem lehet hallgatni sem, mert aki hallgat, azt megfélemlítik, s kiszolgáltatottá válik. A népképviselet, gyülekezési szabadság, véleményszabadság, tájékozódási szabadság joga szent és sérthetetlen. Az önmagunkat, népünket, országunkat érintő információk megismerése, s azokból a megfelelő következtetések levonása nemzetközi és az európai uniós jog szerint is alapvető és elvitathatatlan demokratikus jogunk. Ezért a saját védelmünkben kell szólnunk minél hangosabban, és tennünk kell minél határozottabban és radikálisabban. A nép véleménye a mérvadó, a nép pedig egyértelműen állást foglalt, akkor is, ha ezt nem értik azok, akikre vonatkozik. A demokrácia (a szocializmus és a kapitalizmus egyaránt annak tartja magát) népuralmat jelent a gyakorlatban. A legfelsőbb hatalom a népé, s ha ezt elcsalják tőle, a népnek jogában áll, sőt a létbiztonsága érdekében kötelessége is visszaszerezni, tegye azt az utcán, vagy az Országgyűlésben, békés, vagy erőszakos eszközökkel. Az alkotmány szerint a nép közvetlenül is gyakorolhatja a hatalmat. A népünk, országunk érdekeit kiárusítókkal, az imperialista, újragyarmatosító globalizmust kiszolgálókkal, az illegitimmé vált kormánnyal szemben tehát minden társadalmi ellenállás jogos és szükséges, s ha ezt a nép teszi a nemzeti érdekek védelmében – bármilyen eszközzel – demokratikus is.

 

 

                                                                                     Sütő Gábor

                                                                           nyugalmazott nagykövet

 

(Havi Magyar Fórum, 2006. November)

 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre