|
Menü |
|
| |
|
Új cikk |
|
Tartalom
Kapitalizmus van.
Mostanában a kilátástalanság miatt terméktelen és dűlőre nem jutott eszmecserék résztvevői sokszor széttárt karokkal, és ezzel a tehetetlenséggel megbékülő, vagy éppenséggel rendreutasító megállapítással fejezik be a vitát: "Mit akarsz? Kapitalizmus van!". És a gondolat itt lebénul. Mintha nem lenne tovább. E ténymegállapításhoz ugyan semmi kétség nem fér, bár a rendszerváltás előtt és kezdetén senki ki nem ejtette a száján a kapitalizmus szót; az "illetékesek" leginkább többpárti polgári demokráciáról, szociális piacgazdaságról beszéltek, sőt ez a kifejezés került az új alkotmányba is. Senkinek nem volt politikai mersze hozzá, hogy nyíltan meghirdesse a kapitalizmust. Időpontot nehéz lenne meghatározni, de hosszú évek elteltével egyes politológusok, félénken körültekintve, elvétve kezdtek szólni a kapitalizmusról, azt követően, hogy Horn Gyula előállt a "szocialista tőkések" megteremtésére vonatkozó képtelen ötletével, és a kapitalizmust, mint elérendő célt említette. A globalizmus fokozódó érvényesülésével párhuzamosan pedig már mintegy a kapitalizmuson is túlmutató vadkapitalizmusról beszélnek – már akik mernek szólni – de javarészt ők is úgy téve, mintha az ismeretlen módon és teljesen váratlan sorscsapásként, azaz nem a rendszerváltás következményeként szakadt volna a nyakunkba. Maguk a hatalmon lévők azonban azóta is kerülik a kifejezés használatát, mintha nem is létezne, mintegy azt érzékeltetve, ha létezik is, nekünk semmi közük hozzá. (Ezért ennek az írásnak a címe után akár kérdőjelet is biggyeszthetnénk).
Történik minden annak ellenére, hogy senki, de senki előtt nem titok: kapitalizmusban élünk. Ha pedig már éljük, mondjuk is ki – ez lenne a természetes. A nyilvánosság előtt azonban mégis szinte minden fórumon továbbra is kerülik a kifejezést. E furcsa, de véletlennek semmiképpen nem tekinthető eljárásban tükröződik a kapitalizmus önvédelme is. A hozzá kapcsolódó kézenfekvő magyarázat ugyanis az, hogy a szó mögött meghúzódó tartalom történelmileg lejáratta önmagát, hiszen két világháborút is zúdított az emberiségre és szüntelen háborúskodással, válsággal és "válságkezeléssel" jár. A Nemzetközi Valutalap kutatóinak számításai szerint – akiket pedig e vonatkozásban igazán nem vádolhatunk részrehajlással – csak a huszadik század utolsó negyedében megközelítően száz pénzügyi-gazdasági válság volt a világon. De napjainkban is ez a helyzet; ki tudná megmondani, hogy véget ért-e a válság, vagy már egy újabban élünk, illetve összeszámolni, hogy hány háború folyik? És főleg, hogy még mennyit terveznek? A tőke azonban sohasem ismeri el a saját rendszere szerves hibáit. (Az előző rendszer kényszerből meg-megtette). Ennek okán, és mert történelmileg továbbra is versenyben áll egy szociális szempontokból sokak által jobbnak tartott társadalmi rendszerrel, a manipulációt egyébként is egyik fő fegyvereként alkalmazó tőkés gondolkodás más nevet keresett a kapitalizmusnak. Megszületett a piacgazdaság, a szociális piacgazdaság, a jóléti társadalom, az önszabályzó társadalom, stb. fogalma. Ugyancsak ebbe az irányvonalba illeszkedik a Soros-féle nyitott társadalom, amely főleg arra hívatott, hogy megakadályozza a nemzeti társadalom kialakulását.
El kell ismerni, sokan azok közül – gondolom, hogy a reform-kommunisták, de a szerveződő jobboldali erők jelentős részét is közéjük sorolhatjuk – akik így, talán szándékuktól függetlenül is leplezve, de közreműködtek nálunk a kapitalizmus megteremtésében, a rendszerváltáson dolgozva, őszintén hittek egy jobb társadalomban. Mások már az első lépések láttán megsejtették az igazságot, ismét mások pedig megrémültek, mert rájöttek, hogy hamisak a jelszavak, melyek mögött más nem is húzódhat meg, mint a kapitalizmus. A kapitalizmust viszont akarták is, meg nem is, hiszen a többségük a szocializmusnak tartott tőkementes pártállami rendszerből valamiféle másik, csak jobb, de ugyancsak tőkementes társadalmat képzelt el. Pedig hát tudniuk kellett, hogy ez naivitás.
Napjainkra visszatérve, mindenképpen bajt jelez azonban, ha a témakörben folyó eszmecserék, a résztvevők eltérő politikai alapállása ellenére is, a "Mit akarsz? Kapitalizmus van!" lemondó megállapítással fejeződnek be, megakadnak bármiféle kiút, vagy távlat körvonalazása nélkül. Mintha az egyébként vitathatatlan sivár kilátástalanság ténylegesen, visszavonhatatlanul, egyszer s mindenkorra uralna mindent és mindenkit, mintha a visszafejlődés megállíthatatlan lenne.
De van más baj is, talán még nagyobb is, éspedig ha a vitázók egy része idáig sem merészkedik el, hanem szembeötlő manipulatív szándékkal olyasmit érzékeltet, hogy tulajdonképpen nem is volt rendszerváltás. Egyesek lépten-nyomon olyan politikailag megfoghatatlan, ravaszkodó megfogalmazásokkal szédítenek bennünket, hogy amit jelenleg átélünk, annak "a szocializmusra visszanyúló történelmi okai vannak", "posztkommunista szellem uralkodik", s mindaz, amitől szenvedünk "posztszocialista következmény", "a kárdárizmus utóhatásai" érvényesülnek, sőt a "kádárizmus újravirágzása" folyik, stb.
Mindazok számára azonban, akik az elmúlt húsz év eseményeit, köztük a keserveit, kudarcait, vereségeit átélték, és nem is felejtették el, szinte hihetetlen, hogy akadnak, akik azzal szeretnének ámítani bennünket, hogy e két évtized, benne napjaink minden gondja-baja a szocialista korszak terhére írandó. Amelyben, egyébként, az ilyesmiket hangoztató, mindenkinél mindent jobban tudó, mindig jól helyezkedő, általában neoliberális beállítottságú szellemi komisszárok nagy része ugyanolyan jól élt, mint ma – sőt, hasonlíthatatlanul jobban, mint a többség, akkor is, ma is – és ki-ki a vérmérséklete szerint, de ekkor még egybehangzóan, sőt egymással versengve, a kapitalizmust szidta! Ők ugyanis mindig határozottan kiállnak, … hol az egyik, hol a másik oldal mellett. Bizony-bizony igencsak aggasztó társadalmi probléma, hogy ma ismét majdhogynem csak ők kapnak fórumot. Ne tetézzük hát a bajt azzal, hogy elhisszük, vagy egyszerűem ösztönös, meggondolatlan állásfoglalásnak tekintjük a fenti állításaikat, hiszen nyilvánvalóan a nálunk kialakult vadkapitalizmus, azaz a kormányzati szintre emelt vesztegetés, jogtalan előnyszerzés, címeres gazemberség álcázott, de tudatos védelmével állunk szemben. Ne hagyjuk magunkat félrevezetni. Amit most átélünk, annak már ugyanúgy semmi, de semmi köze a szocializmushoz, mint ahogy a magát magyarnak és szocialistának nevező MSZP-nek is éppen a szocializmushoz van a legkevesebb köze, de még mintha a magyarsághoz sem lenne már; egyedül a párt mivolta tagadhatatlan. Ugyanez még inkább áll az SZDSZ-re (amely mindemellett még kifejezett magyarellenességet is tanúsít), a mostani MDF-re, de bizonyos tekintetekben tulajdonképpen más pártokra is.
A belőlük tudatosan verbuvált hatalmi elit ("elit"?) többsége csak azt látja és láttatja, ünnepli és ünnepelteti még most is – habár már teljesen tárgytalan – hogy nincs szocializmus, nincs Kádár János; holott azon kellene sajnálkoznia, hogy ma már nincs Ikarus, Ganz-Mávag, Ganz Műszer Művek, Csepel Művek, Rába, MOM, Tungsram és Bábolna, meg magyar élelmiszeripar sem, amelyek – ha nem verik szét, és nem árusítják ki őket – ma is megállnák a helyüket a nemzetközi versenyben. A magyar ipar felszámolásában és a mezőgazdaság szétverésében éppen ez az elit, főleg az elmúlt nyolc év, hatalmon már előzőleg is volt kormányzati körei és a külföldi pártfogóik a bűnösök. Ezt takargatandó, hazudnak a múltról, hamis jövővel álltatnak, hogy eltereljék a figyelmet a jelenről, s kisajátítsák a jövőnket. A most folyt választási kampány során is tapasztalhattuk, hogy egymással versengve ígértek és ígértek, tudva-tudván, hogy úgysem képesek, de nem is áll szándékukban betartani az ígéreteiket. Önmaguk is tisztában vannak vele, hogy most – még a nagy jóindulattal feltételezett esetleges jó szándék mellett is – többnyire csak az tartható be, ami illeszkedik a globalista nagytőke igényeihez, ez azonban szinte sohasem esik egybe a nép, az ország érdekeivel. Ezért legyünk tudatában, hogy a hatalom-várományos, legyen baloldali, vagy jobboldali, valójában ennél lényegesen többet nem is ígérhet. Ha mégis megteszi – nem mond igazat. A mostani országgyűlési választásokon azonban az ígéreteken túl van egy mindennél fontosabb cél: a nemzeti érdekeket eláruló, népirtó politikát folytató, a háttérben változatlanul fennálló MSZP-SZDSZ szövetség eltávolítása a hatalomból. Erre csak egy erő képes, a Fidesz-KDNP. Győzelmétől azonban a helyzetnek csupán nagyon lassú – és csak remélhetőleg kedvező – változása várható. Nagy reményeket senki nem táplálhat. Maximum arra számíthatunk – az adott körülmények között ez sem kevés – hogy a lassú pozitív változásokat elősegítő intézkedéseket foganatosít.
Legalább két nyomasztó körülményt ugyanis szem előtt kell tartanunk. Egyrészt, a sok fontos kulcspozíciót megőrző szocialista-neoliberális koalíció szabotálni fogja a kormány minden lépését, s emellett, ahogy Gyurcsány Ferenc nyíltan be is ígérte, kemény – értsd: hazug és gátlástalan – ellenpropagandát fog folytatni. A legfontosabb azonban, hogy tudatosan lerombolt országot, s minden tekintetben lepusztult helyzetet hagy maga után, amellyel a Fidesz-KDNP-nek a nehéznél is nehezebb lesz megbirkóznia. Másrészt azért is, mert maga a Fidesz-KDNP is ugyanezen kapitalista keretekben, azaz a jelenleg uralkodó körülmények között kormányozhat, és kíván is kormányozni. Legfeljebb, ha akar, ezen keretek között is találhat és kialakíthat fogódzókat egy olyan politikához, amely jobban illeszkedik a magyar érdekekhez. Különbség tehát lesz is, meg nem is. (Mivel mi magyarok azt tartjuk magunkról, hogy a labdarúgáshoz mindannyian értünk – amiben talán van is valami – a legszemléltetőbb, ha azzal a labdarúgó hasonlattal élek, hogy bár jól érzékelhető különbség van a Fradi és az MTK között, de mindkét csapat az NB I-ben játszik!). A Fidesz most mégis olyan helyzetbe kerül, hogy lenyesegetheti a vadkapitalista kinövéseket, felszámolhatja az intézményes korrupciót, képviselheti a magyar érdekeket, értékeket, és még a korábbi tévedéseit is jóváteheti, köztük azt a baljós melléfogást – hogy bűnnek ne nevezzük – amikor az EU csatlakozási szerződés tárgyalásakor kitette a magyar földet a szabad forgalmazással járó külföldi felvásárlás veszélyének. Mindehhez azonban olyan széleskörű népi támogatásra lenne szüksége, amely megteremtődőben van ugyan, de nem lesz egyszerű a teljes kivívása, még nehezebb lesz megtartani. (Ez pedig döntő kérdés, ezért más szempontokból vizsgálva, alább még vissza is térek rá.)
A politikai paletta áttekintését befejezve, megállapíthatjuk, hogy továbbra is csak két kis parlamenten kívüli párt adja önmagát következetesen, híven az ideológiájához, és leplezi le a nép- és nemzetellenes törekvéseket, eredjenek akár jobb-, akár baloldalról: a MIÉP és a Munkáspárt. (A Jobbik esetében a kérdőjelek uralkodnak). Mondhat rájuk bárki, amit akar, de nyíltan, egyértelműen és hitelesen csak ez a két párt védelmezi a nemzeti érdekeket, illetve a dolgozó osztályok és rétegek érdekeit. A Munkáspárt ma is félreérthetetlenül a szocializmus mellett áll, a MIÉP pedig a magyar út híve, amelyet Németh László "minőségi szocializmusként" is, Bibó István és más nagy nemzeti gondolkodóink pedig harmadik útként is körvonalaztak.
Napjaink szomorú valósága, hogy megvalósulni látjuk az ismert tételt, miszerint a kapitalizmusban az ember az embernek farkasa. A nálunk – nem utolsó sorban jelentős külföldi nyomásra – eluralkodott kormányzati támogatást élvező (hogy kormányzati szintűt ne mondjunk) vadkapitalizmus különösen arra ösztönzi, sőt kényszeríti az embereket, hogy mások irányába a rosszabbik énjüket mutassák. Ez az egyre általánosabbá váló sajnálatos jelenség, például, semmiképpen sem a szocializmusnak kikiáltott rendszer maradványa, vagy a megfoghatatlan, de kényelmes hivatkozásul szolgáló posztkádárizmus következménye. Sőt, ha tárgyilagosan szemléljük a dolgokat, el kell ismernünk, hogy a vadkapitalizmushoz képest abban a "szocializmusban" inkább neveltek a társadalmi szolidaritásra. Szavakban mindenképpen. De a szavakhoz azért valamelyest a tetteknek is igazodniuk kellett. Önmagunkat csapnánk be, ha nem látnánk utólag is, hogy bármennyire is bírálható a múlt rendszer, de gazdasági és szociális értelemben bizonyos demokratikus elvek tagadhatatlanul jobban és szélesebb körben érvényesültek, nagyobb volt mindenki szociális biztonsága, még ha negatívumokkal is párosult. A jelenlegi helyzet viszont annyira nyilvánvalóan és egyértelműen rossz a nagy többség számára, hogy sem ez, sem az itt következő megállapítások nem tekinthetőek a régi rendszer dicsőítésének, hanem csak kifejezetten a jelenlegi bírálatának.
Sokan, szemet hunyva a valóságra, azt is kitartóan ismételgetik – halljuk a rádióban, olvassuk az újságokban, látjuk a tv-ben – hogy mindez azonban nem a rendszerváltás, hanem pusztán annak – a következménye, hogy "a kommunisták" a politikából a gazdaságba mentették át magukat. Azt pedig mindenki elismeri, sőt széltében-hosszában ismétli – a legtöbbször Göbbelset idézve, pedig hát eredetileg nem is az ő találmánya – hogy a sokszor ismételt állítások, akár igazak, akár nem, az emberek fejében "igazsággá válnak". Ha tényleg hagyjuk ezt érvényesülni, akkor nemcsak nem segítünk önmagunkon, hanem tragikusan rontunk a helyzetünkön. Önmagunk kötjük meg a saját kezünket, ha nem nézünk szembe a konkrét valósággal. A valóság pedig az, hogy pillanatnyilag, formálisan, egypárti diktatúra van (bár az MSZP-SZDSZ koalíció látványos megszakítása ellenére a szocialista-neoliberális összetartozás és összetartás felszámolhatatlan), sőt tényleg éppen az az utódpárt van hatalmon, amelynek a tagjai valóban átmentették magukat a gazdaságba. Csakhogy – és ezt nem szabad szem elől tévesztenünk – ők már akkor sem voltak kommunisták, amikor beléptek az MSZMP-be. Akik valóban kommunisták voltak, azok jórészt ma is a Kommunista Munkáspárt tagjai. Oktalanság volna nem látni azt is, hogy a volt MSZMP és a mai MSZP értékrendje frontálisan szemben áll egymással. Ezért ma egyenesen kitüntetés kommunistáknak, vagy szociáldemokratának, de akár baloldalinak is nevezni az MSZP-t és az SZDSZ-t, azaz a mai szocialistákat és a neoliberálisokat. Nem is hallottuk, hogy ők maguk ezt akár egyszer is visszautasították volna. Ugyanis a lakosságban a múlt rendszer iránt érthetően növekvő nosztalgia miatt ezek a bírálatnak szánt minősítések inkább csak arra jók, hogy szavazatokat hozzanak nekik. Másrészt ezzel még a bűneiket is kisebbítik, mert eltüntetik a személyes felelősségüket. Mégis több jobboldali politikus is görcsösen ragaszkodik e végzetes tévedés gépies ismételgetéséhez. Az pedig egyszerűen politikai vakság, vagy elvakultság, ha mindazok láttán és ismeretében, ami nálunk az elmúlt két évtizedben a gazdaságban, a közigazgatásban, a pénzügyekben, az igazságszolgáltatásban, a szociális területen és az élet minden vonatkozásában történt, bárki olyasmit állít, hogy nem volt rendszerváltás.
A társadalom döntő többsége egyre rosszabb helyzetbe kerülő vesztes, s a rendszerváltás önmagában már ennélfogva sem megkérdőjelezhető; az így megvalósult kisiklatott rendszerváltás szükségessége és létjogosultsága azonban annál inkább. Mert nézzük csak, mivel is járt a nagy fordulat világméretekben és nemzeti szinten. A világválság ellenére 2009-ben a FED, az amerikai jegybank szerepét kisajátító magánbank, soha nem látott, 46,1 milliárd dolláros nyereséget ért el, míg 2008-ban "csak" 31,7, 2007-ben pedig 34,6 milliárd dollár nyeresége volt. Válság idején soha nem látott nyereség, de csak a világpénzt korlátlanul és ellenőrizetlenül kibocsátó FED-nél! Ám tekintsünk csak szét jobban, akadnak másféle jelek is. Brazília kétszázalékos adót vetett ki a spekulatív külföldi tőkére, hogy megakadályozza az országban is válságot kiváltó, a FED által – mérvadó elemzések szerint tudatosan – okozott pénzügyi buborék kialakulását. A latin-amerikai földrészen, tőlünk eltérően, erősödik a törekvés, hogy hasonló adót valamennyi tőkebevételre kivessenek. Összehasonlításul mondhatnánk, hogy ők szocializálódnak, miközben mi latinamerikanizálódunk. Izlandon, ugyancsak országunktól eltérően, népszavazás nyomán elutasították a bankok követelését, hogy a lakosságra hárítsák a válság következményeit. A tőkés országok intézkedései tehát arra utalnak, érzik, a folyamatos krízis közepette maga a kapitalizmus kerül veszélybe, ha átmenetileg nem korlátozzák a tőke mohóságát. Ugyanez az önvédelmi törekvés tükröződik a G-20 törekvésében a "szabályozott kapitalizmus" visszaállítására, a "szociál-kapitalizmus" megteremtésére, valamint Sárközy francia elnöknek immár a nevetségességig ismételgetett kijelentéseiben, hogy erkölcsössé kell tenni a kapitalizmust. Szabályozott kapitalizmus azonban csak szavakban létezhet, mivel szabályozni ugyan sokmindent lehet a kapitalizmusban is, de a tőke nem tartozik ebbe a kategóriába, sem nemzeti, sem nemzetközi szinten. A tőkét az erkölccsel egyesíteni pedig egyszerűen lehetetlen, ennek már a hangoztatása is megtévesztő, és még a szót is kár rá vesztegetni. A tőke "erkölcsét" egyébként jól szemlélteti, hogy a napjainkban ugyancsak az itt elemzett okokból súlyos pénzügyi válságba került Görögországnak a nemzetközi nagytőke képviselői azt javasolták, hogy adja el az épületeit, cégeit, szigeteit, sőt az Akropoliszt is, és akkor kijuthat a válságból. De itt a saját példánk is: mozgó kamatlábra vetettek fel velünk kölcsönt, ezért hiába fizettük már vissza többszörösen a tőkerészét, az adósságspirálból nem tudunk kikeveredni, sőt az adósságunk egyre nő. Lehet itt egyáltalán erkölcsről beszélni?
Nálunk mindezzel párhuzamosan másik "erkölcsös" törekvés is megfigyelhető: a vad-kapitalista jelenségeket nem a rendszer, hanem személyesen egyes "kommunis-tákból" lett kapitalisták személyes erkölcstelenségének a terhére próbálják írni. A szóban forgó "kapitalistáink" erkölcséért tényleg nem tenném tűzbe a kezemet, de azt, hogy ma mindenféle erkölcstelenség lehetséges, azért mégsem lehet "posztszocialista" következménynek tekinteni, hanem csak a jelenlegi rendszer sajátjának. Ezért végső soron ez a törekvés is e rendszernek az önvédelmi reakciója az egyre határozottabban megnyilvánuló népi elégedetlenséggel szemben. Mindebből ki vonhatna le más következtetést, mint hogy a kapitalizmus ügye nem áll valami jól.
De menjünk tovább, önmagunkhoz közeledve. A közelmúltban a BBC Világszolgálata 27 országban végzett felmérése szerint csak a megkérdezettek 11%-a vélte úgy, hogy a kapitalizmus jól működik, 23%-a javíthatatlanul elhibázottnak tartotta a szabadpiaci kapitalizmust. Az amerikai Pew Research Center pedig a múlt év végén tizennégy országban végzett közvélemény-kutatást a legutóbbi két évtizedről. Eszerint a magyarok 77 %-a elégedetlen a demokráciával, 72%-a rosszabbul él, mint a szocializmusban. Az IMD Gazdaságkutató adatai szerint pedig a leromlott kormányzati munka miatt drámaian csökkent a versenyképességünk: 57 ország közül a 2005-ös 31. helyről a 45.-re estünk vissza. Ennek ellenére az OECD idei ország-jelentése fenyegetően szögezi le, mindegy milyen lesz a következő magyar kormány, az elődje által kikövezett úton kell továbbhaladnia. És már a magyar nagytőkések is (vagy a mögöttük álló multinacionális cégek?) minden felkérés nélkül megfogalmazták a hatpontos programjukat a következő kormány számára! A Budapestre akkreditált európai nagykövetek egy csoportja pedig párját ritkító módon, a belügyeinkbe durván beavatkozva, nemrég közös nyilatkozatban ítélt el néhány közbeszerzési döntést, mivel nem azok javára szólt, akiknek ők, a diplomáciai szabályokat megsértve, lobbiznak. Tették ezt akkor, amikor az ő országaikban is sorra robbannak ki a megvesztegetési és korrupciós botrányok annak ellenére, hogy az ő viszonyaik már stabilabbak, a szereplőik tapasztaltabbak, s nemcsak kidolgozták, hanem már jól be is gyakorolták a kétes ügyek elmismásolásának az eljárásait. Közben a valóság az, hogy az Európai Bizottság tavaly novemberi jelentése szerint a teljesen szokatlan és indokolatlan mesés adókedvezményeken túl Magyarország adja a legtöbb állami támogatást a multinacionális cégeknek, nevezetesen 2009-ben 682 milliárd forintot, azaz a GDP 2,38 %-át, a legtöbbet az EU-ban! Bogár László számításai szerint – az utóbbi 21 év során ezek a vállalatok mintegy hatezer milliárd forinttal több támogatást kaptak, mint amennyit adó, vagy járulék formájában befizettek a magyar államkasszába. 2008-ban pedig az összes megtermelt profit 92%-a a multinacionális cégeknél halmozódott fel, amelynek nagy részét minden ellenőrzés nélkül kivihették az országból! Mi vagyunk részükre az igazi adóparadicsom.
Mindezek fényében és az ugyanezen irányba mutató, de itt fel nem sorolható számtalan tény láttán, az objektivitásnak valamennyire is helyet adó elemzés nem tagadhatja, hogy országunk gazdasági, politikai, egészségügyi, oktatásügyi, szellemi-erkölcsi állapota hasonlíthatatlanul rosszabb, elmaradottabb, züllöttebb – és vég nélkül sorolhatnánk a jelzőket – mint a rendszerváltás előtti évtizedekben volt. És akkor még nem is szóltunk a legsúlyosabbról; arról, hogy mindezek eredményeképpen, több mint ezeréves történelmünk során országunk ma ismét gyarmati helyzetbe került. A Gyurcsány-Bajnai kormány naponta bizonyítja is, hogy nem más, mint a gyarmatosítók helytartója. Ezért hát – nem árt ismételni és ismételni – a rendszerváltás nem megkérdőjelezhető, de annál inkább a kialakult globalista, fonák magyar "sajátosságokkal" is megtűzdelt vadkapitalizmus létjogosultsága. Ezen belül elég visszagondolni olyan konkrétumokra, hogy a Németh-, de főleg az Antall-kormány primitív politikai revansizmusból szétverte a szövetkezeteket, pedig a szövetkezet olcsón termel és jót. Úgy tett, mintha nem tudná, hogy a kistermelés csőd, mert drágán termel, ha jót is. Ezért van, hogy ma közel 240.000 magángazdaság a bukás szélén áll, a szükséges kormányzati segítséget sem kapja meg, s az Európai Unió vezető gazdaságai pedig nem támogatják a versenytársak kialakulását a legutóbb csatlakozott tagállamokban, inkább juttatásokat cseppentgetnek nekik, hogy a végzetes következményekkel járó parazita életmódra késztessék. Ebből adódnak olyan észveszejtő jelenségek, hogy a sokezer kilométerről hozott élelmiszer, paradicsom, fokhagyma, stb. olcsóbb, mint a magyar. Ugyanakkor a minősége meg sem közelíti a magyart, s ráadásul tele van az egészségre ártalmas vegyszerekkel. Eközben a még megmaradt, kiváló minőségű magyar termékeket Nyugatra exportáljuk (akarom mondani, exportálják a multinacionális vállalatok busás haszonnal), ahol szívesen fogadják, és kereslet van irántuk. De az értelmetlen, kiiktatandó gazdasági revansizmusra és a tőke telhetetlenségére utalnak azok az ismert jelenségek is, hogy a közműveket, a közszolgáltatásokat is privatizálni, kis vállalkozásokban akarják működtetni. Az úgy nevezett kiszervezés a tendencia, melynek keretében a minisztériumok külsős cégeket szerződtetnek a saját feladataik ellátására, így pl. a Honvédelmi minisztérium őrző-védő társaságot a saját objektumai védelmére, stb. Itt ma minden a feje tetejére állt. Mindezért a legszigorúbb szabályos elszámoltatás teljesen törvényes lenne, ha akadna olyan erő, amely képes ennek a megvalósítására.
Ne áltassuk hát magunkat. Tagadhatatlan, hogy a tőkésrendszernek ez a neoliberális, mindent elnyomó, gátlástalan, gyarmatosító, globalista változata vitte, és viszi gazdasági romlásba az országot, tette és teszi lehetővé, hogy minden törvényi felhatalmazás nélkül külföldnek kiárusítsák, privatizálják (magyarul: ellopják) közös javainkat, intézményesítsék a korrupciót, egyszóval a vadkapitalizmust. A szemünk előtt szétverte és szétveri a közigazgatást, a közoktatást, az egészségügyet, elterjesztette, és terjeszti a kábítószerezést, ajnározta és ajnározza a homoszexualitást és mindenféle természetellenes másságot, nyilvános, egyre erőteljesebb támadásokat intézett és intéz a kereszténység ellen, testileg és erkölcsileg lerontotta és lerontja a fiatalságot, hogy ne legyen képes az ország, a nemzeti érdekek védelmére, engedte és engedi a természet tönkretételét, s képtelennek bizonyult az állampolgárai biztonságának szavatolására. Ez utóbbinál maradva, emlékezzünk csak rá, hogy az előző rendszerben egyetlen őrző-védő szolgálat sem volt, mégis volt biztonság; ma ellepik az élet minden területét (láttuk, még állami intézményeket, minisztériumokat is ők őriznek), a legtöbbször fennhéjázóan és durván viselkednek velünk szemben, s éppen az egyik okát képezik annak, hogy állampolgári biztonság nem létezik. De az állampolgáraink által eltartott és most egymást magyarellenességre uszító kisebbségek és másságok is naponta aláznak meg, tesznek tönkre, sőt ölnek meg magyarokat, de sem a rendőrség, sem az igazságszolgáltatás nem áll a helyzet magaslatán. Ez a rendszer családokat tesz utcára télvíz idején, alultáplálja a gyermekeket, akiknek az iskolában lelket mérgező hazugságokat tanít történelem gyanánt, kórházi széfeket tesz kötelezővé, miközben egy egyszerű vérvizsgálatra is hónapos határidőket szab, az influenza-hisztériával súlyos pénzeket juttat a kiváltságosak zsebébe, s úgy állítja be, hogy mindez így van rendjén. Eredménynek állítja be (pedig ez az egyik legnagyobb bajunk), hogy a hazánkban ma még folyó termelés kb. 90 %-át mintegy kéttucatnyi multinacionális cég adja, de eltitkolja, hogy a behajtott adó ugyanilyen százalékát a még meglévő magyar kis- és középüzemek, valamint az állampolgárok fizetik be.
Emlékezzünk rá, Antall József egy őszinteségi pillanatában kijelentette, hogy az adók – akkor még csak – 70%-át a bérből és fizetésből élők fizetik be, és ez a statisztikában is megjelent. Mindezt sürgősen zárolták, s azóta a KSH katonai üzemként működik; parancsra készíti a statisztikát. Ehhez jön még a sokasodó gyanús ügyek titkosítása, amit a napokban, jelek szerint általános egyetértés mellett még tovább szigorítottak, ami enyhén szólva nem megnyugtató, mert eleve megnehezíti a bűnösök kilátásba helyezett elszámoltatását. Teljes az elidegenedés; azok elől titkolódznak, akik az érdekeik képviseletére választották őket! A rendszerváltás árán túl tehát a saját becstelenségeik árát is a néppel, azokkal fizettetik meg, akiknek ahhoz semmi köze nem volt és ma sincs; akkor is kizárták, és ma is kizárják őket a valamennyiünket érintő döntésekből, a nemzetellenes bűnöket elkövetőket pedig mentik. Az így kialakult rendszer összességében véve tehát még annál is kevésbé bizonyult alkalmasnak a nemzeti érdekeink és értékeink védelmére, mint az előző rendszer. Kornai Jánostól olvastam egy idézetet, mely szerint egy hazai felmérésben megkérdezték a lakosságot, egyetért-e Churchill állításával, hogy „a kapitalizmus nem tökéletes, de a létező rendszerek közül az emberek élete mégis ott a legjobb”. Az állásponthoz 1992-ben a megkérdezettnek mindössze 31 százaléka csatlakozott. A csúcspont 1998-ban volt, amikor az arány megnőtt 36 százalékra, azóta egyre kisebb lett, és 2007-ben 25 százalékra csökkent. A tendencia egyértelmű. De, ismétlem, értsük jól a tényeket: mindez nem az előző rendszer védelme, hanem a jelenlegi minden tekintetben deformálódott rendszer bírálata.
De vajon kik azok, akik vállalják ezt a dicstelen szerepet, holott népünk és országunk szolgálatára esküdtek fel? Azok, akik szinte dicsekvően ismerik el, sőt terjesztik is a hírközlő eszközökben, hogy kormányzás helyett lopnak, csalnak, hazudnak, a demokrácia helyett a diktatúra felé tartanak, a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, azaz a tőke igényeinek elébe menve, nemzetietlen és népirtó politikát folytatnak. Láttuk, mindezt álcázásul eleinte szociális piacgazdaságnak, később reformnak nevezték, de mára már mindkettőt elfelejtették. Róluk akaratlanul is Nietzsche előrelátása csapódik az eszünkbe: „Közel a legmegvetendőbb emberek ideje: Azoké, akik már meg sem tudják vetni magukat, a nyüzsgő és mocskos fajtájú embereké”. S valóban, az új rendben a régi rendszerben alakoskodó olyan emberek lehettek miniszterek, sőt még miniszterelnökök is, akik bizonyítottan törvénytelen úton jutottak vagyonhoz és hatalomhoz, s akik ellen nem is egy per folyt, amelyeket azonban hagytak elévülni, vagy elnézőek voltak velük szemben, miközben az elkeseredett kődobáló fiatalokat szinte statáriális eljárással ítélték el. Tőlük nem is várhatunk mást. Ők a kiárusítás, az eladósodás hívei, a feketejánosok, akik már a szocializmusban meghirdették, hogy érdemes eladósodni, "mert a hitelező vigyáz az adós egészségére". Sokan akkor is tudtuk, de mára mindenki tudja, többek között ez az akkori vezetés által fel nem ismert hazugság sodorta nemzetünket a tönk szélére. De naponta a saját bőrén tapasztalhatja mindenki, ezért véssük végre kitörölhetetlenül az agyunkba: a hitelezőt semmi más nem érdekli – a legkevésbé az adós egészsége – csak a profit. Ezért van, hogy idestova három évtizede, azaz a társadalmi rendszertől függetlenül, egyebet sem hallunk, mint azt a hazugságot, hogy "többet fogyasztottunk, mint amennyit megtermeltünk", emiatt megszorításokra van szükség, de ettől majd jobb lesz.
Ezzel szemben egyre rosszabb lett, és nincs is kormányzati törekvés a kilábalás beindítására. Az egy keresőre jutó reálbér ma alacsonyabb, mint harminc évvel ezelőtt volt, az adósságunk viszont százmilliárd dollárral magasabb, ráadásul eltűnt körülbelül kétszázmilliárd dollárnyi közvagyon! Tehát még a Kádár-rendszer utolsó időszakában kialakult gátlástalan szűk kis szocialista-neoliberális réteg (amely más szavakkal is jól meghatározható lenne), a kisiklatott rendszerváltás álcázott motorja, kisajátította a hatalmat, nemzetellenes politikát folytat, és kiszolgáltatja, kiárusítja országunk, nemzetünk anyagi és erkölcsi érdekeit, értékeit. Egyik vezéralakjuk Gyurcsány Ferenc, aki az ismert káros tevékenységén túl mind hazai, mind nemzetközi fórumokon nemegyszer leantiszemitázta a magyar népet. Azon nem csodálkozunk, hogy az MSZP vele egy húron pendülő elitje mégis mellé áll, de megdöbbentő, hogy akadnak más védelmezői is. Csernok Attila, aki a "168 órában" államférfinak titulálta, a magánkiadásban megjelentetett "A valóság erejével" című könyvét – amelyben, és a "Komáromi pontonhíd" című első kötetében, megkérdőjelezi a magyar történelem szinte minden pozitív eseményét – azzal fejezi be, hogy "Magyarország nem érdemelte meg Gyurcsány Ferencet"! Rangon aluli lenne ilyen vakbuzgó áradozással vitatkozni. Eszembe jut azonban róla Aczél Györgynek (aki a nagyon hasonló hangzású "Eszménk erejével" címmel írt könyvet) egy nyilvános beszélgetésen kifejtett véleménye, miszerint a magyar kultúrában létezik Déry Tibor alkotóművészete, és azon belül a magyar irodalom. Ez az igazi szélsőség. Az ilyen elfogultságokkal nincs is mit kezdeni, hiszen szerzőik olyan egyszerű szellemi műveletre sem képesek, hogy helyesen fogják fel a rész és az egész viszonyát. (Ezt a témakört is ki lehetne fejteni más szavakkal).
Végül, nem lenne teljes a kép, ha nem emlékeztetnénk rá magunkat, és mindenkit, hogy ezt a szocialista-neoliberális elitet is jórészt Nyugatnak "köszönhetjük". A rendszerváltást követően ugyanis Nyugat nem a természetes szövetségesének számító jobboldalt segítette hatalomra, hanem a korábbi ellenségét, a baloldalról hozzá átállókat. Jobban bízott az árulókban, tudván, hogy könnyebben kézben és féken tudja tartani őket. A maga szempontjából igaza is volt. Ez a legtökéletesebb történelmi példa arra, hogy a tőke politikájában nincs barátság, nincsenek elvek, csak érdek.
Ma tehát a nemzetközi tőke a mindenható, holott – talán nem árt erre sem emlékeztetni – az emberiség története folyamán nem is mindig létezett tőke. Az ember, az élete megkönnyítésére kigondolta a pénzt, amely működött is mindaddig, amíg egyesek kizárólagos hatalmukba nem kaparintották a kibocsátását, és fedezet nélküli tőkévé nem manipulálták. Nálunk ma ezeknek a képviselői vannak hatalmon, és – egyéb alantas indíttatásoktól is fűtve – vívják háborújukat a nemzet ellen, ahogy Jelenczki István azonos című filmje cáfolhatatlanul bizonyítja. De a lényegre mutat rá Molnár Tamás, USA-ban élő magyar filozófus napjainkra vonatkozó megállapítása is: "A pénz minden dolog mozgatórugója lett. Az összeharácsolt anyagi 'jólét' az öncélú pénzcsinálásra és pénzforgásra épül, az anyagi dolgok megszerzésére, az álságos és felfokozott szükségletek beszerzésére és kielégítésére koncentrál. A pénz hajszolása válik az élet egyetlen szánalmas céljává. Az élet egy örök bevásárlás aktusává silányult, ahol a véglényeket már csak bér, adó, jutalom, juttatás formájában irányítják, miközben maga a munka is elvesztette egyediségét, művészi élményét, hitelességét és hivatástudatát. … A pénz, a haszon, a kamat lesz a világ dicsősége és csúcspontja, ahol az életfenntartás eszközei fölébe kerekednek magának az életnek." Mindezen belül jellemző, hogy elsősorban a kétkezi munkásokat alázzák meg; a banktisztviselők mindig később kerülnek sorra, ha sorra kerülnek egyáltalán. Hiszen látjuk, válság idején először a munkásokat bocsátják el, akik nemhogy végkielégítést, de még a saját fizetésüket sem kapják meg. Mivel azonban a tőke egyetlen célja a haszon, ehhez pedig másokat minden lehetséges módon ki kell zsákmányolni, ami viszont az elnyomorodásukkal jár, ezzel a saját sírját ássa, hiszen belőlük, a munkájuk kizsákmányolásából él; de az egész pénzügyi rendszer továbbra is ugyanazon szabályok szerint működik, mint a válság előtt, így csakis újabb válsághoz vezethet, más szóval szüntelenül újraszüli "a kommunizmus veszélyét". Ezért a globalizmus kapitalizmusa a válságból sohasem lábal ki, akkor sem, ha annak egy-egy adott pillanatban nem látszanak olyan nyilvánvaló jelei, mint a közelmúltban. Csak helyi és tüneti gyógymódot tud alkalmazni, önmagát képtelen radikálisan megreformálni (Ez az un. szocializmusnak sem sikerült, bár éppen a magyar gyakorlat, talán nem is teljesen eredménytelenül, legalább megpróbált elindulni ezen az úton), legfeljebb bizonyos körülmények szerencsés egybeesése folytán, és időszakonként, egyes országoknak a világfolyamatoktól való viszonylagos elszigetelődésének köszönhetően, stabilizálódik. Azt is el kell ismerni, tehát, hogy bár a társadalmi lényege azonos, de a kapitalizmusnak többféle modellje lehet; még azt is mondhatnánk, annyi, ahány tőkésország, és láttunk már példát arra is, hogy átmenetileg tényleg teremthet jóléti társadalmat (Svájc, Svédország, a volt NSZK).
A magyarországi kapitalizmus azonban ettől messze áll. Nincs is ezen mit csodálkozni. Az említett "elit" erők az esetleges reformokat kivitelezhető államot is kisajátították; csak a saját szűk kis csoportjuk, s rajtuk keresztül a nemzetközi nagytőke érdekeit védik. Hirdetik, hogy az állam korlátozza és torzítja a piacot, de egyre inkább az bizonyosodik be, hogy ez fordítva igaz. A legyengített nemzeti állam ellenőrzése alól kiszabadult tőke mindenhol és mindig egyforma; azon túl, hogy csakis az értéktöbblet érdekli, a másik fő jellemzője, hogy nincs nemzetisége. Bár ez is minden kétséget kizáróan így van, azért ne feledjük, hogy a tulajdonosaiknak bizony van nemzetisége! Sokan jogosan bírálják hát a nemzetközi zsidó nagytőkét, mert a profit utáni kíméletlen hajszájában egyben az emberség és az emberiség fölé emeli a tulajdonosaik zsidóságát is. De ettől a zsidó nép nem lesz sem gazdagabb, sem tiszteltebb. Csak a nemzetiség nélküli tőke hízik. Az Európai Unió gyakorlata is azt erősíti meg, hogy a gyarmatosító, globalista vadkapitalizmus sohasem volt, és nem is válhat az értékek világává, mert a természeténél fogva csak az érdekek, a haszon világa tud lenni. Ezért jelenti minden nemzeti halálát; a nemzetgazdaságét, a nemzeti kultúráét és végső soron a nemzetét. Magyarországon ma ennek okán tartunk itt, no meg azért, mert a szocialista-neoliberális elit példamutató, de tőlünk elidegenülő kis Európát szeretne teremteni Magyarországon, ahelyett, hogy példamutató magyar Magyarországot teremtene Európában. (Andor László most kinevezett magyar biztos egyik első nyilatkozatában azonnal közölte, hogy ő nem a kormányt fogja képviselni, hanem az uniós politikát érvényesíti, akár a kormánnyal szemben is!) A politikai iránytű a rendszerváltás óta is rossz irányba mutat.
Mindennek országunkban immár történelmi folyamatosságot képviselő sajátosan szélsőséges megnyilvánulásai is vannak. Ezt példázza, hogy az Országgyűlés utolsó munkanapján az MSZP, az SZDSZ, és a hozzájuk csatlakozó mai MDF ismételten kimutatta a foga fehérjét, látványosan és egyértelműen leleplezte önmagát. Megszavazták a jogilag megfoghatatlan és értelmezhetetlen holokauszt-tagadást három év börtönnel büntető BTK-t módosító javaslatot, és a köztársasági elnök – Igencsak kellemetlen meglepetés! – egy okszerűtlen magyarázkodás közzététele mellett, alá is írta. (Pedig ilyen törvény még az EU 27 tagállama közül is csak hétben létezik. Spanyolországban 2007-ben eltörölték. Az USA-ban nincs is.) Nekik nem a körülöttünk, vagy Európa távolabbi részein, sőt az országon belül is eluralkodott magyarellenesség elleni harc a fontos, hanem egy idegen ország, Izrael túlhaladott múltbeli problémája, amelynek állandó felmelegítésével úgy Izrael, mint a különböző országokban élő zsidó diaszpóra újabb és újabb anyagi és egyéb előnyöket akar kicsikarni a világ minél több országától. Azaz, ennek a múltbafordulásnak is jövőbeli anyagi céljai vannak. Magyar szempontból az égvilágon semmi értelme. Hacsak az nem, hogy a szocialista-neoliberális képviselők ismét bizonyították, hogy nem a magyar népet, nem az országunk érdekeit képviselik a magyar Országgyűlésben, de ezt enélkül is régen tudjuk. Nekik nemcsak nem fájnak Magyarország sebei, hanem még újabbakat is ejtenek rajta. Ugyanis máskor sem láttuk egyetlen jelét sem annak, hogy egyáltalán "észrevették" volna az említett tomboló magyarellenességet, a népirtást, sőt, ami főleg az SZDSZ-t illeti, mintha ők lennének ennek a baljós törekvésnek az élharcosai. Nem egyszeri jelenségről van szó. Sorozatban közlik, hogy semmi olyanra nem jut pénz, ami a lakosság helyzetét javítaná. Mégis 2007. november 27-én Hiller István a holokauszt miatt – amihez a csendben halálra ítélt, és a még életben maradott magyaroknak semmi, de semmi közük – újabb 21 millió dolláros támogatást nyújtott a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz). A magyar népnek – de szinte akármely más népet is említhetnénk – ki és mikor fog kártérítést nyújtani a történelmi szenvedéseiért, amelyek nem sorolhatók hátrább más népekénél? Ez év januárjában pedig a kormány a történelmi egyházak megértését kérte ahhoz, hogy a szerződéses finanszírozásukat pénzhiány miatt nem tudja teljesíteni, de ugyanakkor a Mazsihisznek – amely még csak nem is egyház! – újabb kétszázmillió forintot juttatott megállapodáson felül. Az ilyenfajta indokolatlan részrehajlás csak újabb és újabb alaptalan követeléseknek nyit utat. Chicagóban kilencvenöt zsidó túlélő utód nemrég azzal a megbotránkoztató követeléssel állt elő, hogy a MÁV fizessen nekik fejenként tizennyolc és félmilliárd forint (!) kártérítést, mert elődeiket magyar vagonokban szállították a német koncentrációs táborokba. A morbidságig merészkedő szégyentelenség és telhetetlenség nem ismer határt. Ha a békés, jobb és szebb közös jövő érdekében valaminek egyszer s mindenkorra véget kell vetni ebben az országban – de a világban is – akkor az ilyen jogtalan, ízléstelen kivételezés az. Csak remélhetjük, hogy a Fidesz-KDNP-kormány a magyar méltóság szempontjából kezeli ezt a kérdést is, felszámolja ezt az alantas anyagi érdekeket is követő szellemi terrorizmust. Ugyanis a legnagyobb tárgyilagosság mellett is csak azt szögezhetjük le, hogy az említett ügyek szereplői nincsenek a józan eszüknél: ők maguk közösen – akik adják, és akik kapják a jogtalan előnyöket – provokálják ki a jogos antiszemitizmust. Ne rökönyödjenek meg a holokauszt-törvényhozók, van ilyen is, és éppen ők maguk dolgoznak az erősítésén – még az is lehet, hogy tudatosan, manipulációs célokkal – s aztán panaszkodnak miatta azokra, akiknek az égvilágon semmi közük az egészhez, sőt még arra is törvényt akarnak hozni, hogy szóvá se tehessék.
E törvénymódosítás egyébként eleve jogi képtelenség, hiszen meg sem fogalmazza a saját tárgyát, azaz, hogy mi a holokauszt, vagy mit kell annak tekinteni; ezzel jogi értelemben, közvetve és közvetlenül is, maga a törvénymódosítás tagadja a holokausztot. Vagy úgy képzelik, hogy majd minden előre gondosan kiválasztott ítélkező a saját elfogultsága fokának megfelelően eldöntheti, hogy ő mit tekint holokauszt-tagadásnak, és tetszés szerint büntethet? Ez maga az orwelli állatfarm világa, ha nem rosszabb. E törvénymódosítás bármilyen gyakorlati alkalmazása tehát csakis és teljesen mértékben önkényes, azaz törvénytelen lehet, mint ahogy maga az indíttatása is tekintélyuralmi és hatalmaskodó meggondolásokból fogant. Ráadásul tárgytalan is, hiszen a holokausztot nálunk nem tagadják; egyes történelmi tényekről és adatokról pedig miért ne lehetne vitatkozni? A politikai nézetek kirekesztésének törvényesítése eleve emberek ellen irányul, hiszen a nézetek önmagukban nem léteznek, emberek képviselik őket. De a leglényegesebb, amit joggal ellenez mindenki, hogy az izraeliek és a zsidó diaszpórák mások terhére több mint félévszázad múltán is további anyagi előnyöket követelnek a holokausztért, s ezzel éppen önmaguk alacsonyítják le kétes anyagi szintre. Ennél jobban nem is lehetne tagadni a holokausztot. A képtelenségeknek e sorozata mindennél beszédesebben mutatja, hogy itt nem az áldozatok iránti tiszteletről, még csak nem is politikai kérdésről, hanem kicsinyes, anyagi érdekeket követő, s adott esetben egyben magyarellenes ügyeskedésről van szó, amit, és e törekvéseket bármilyen módon pártolókat, a legkeményebben elítélhetünk és remélhetőleg felelősségre is vonhatunk.
Senki nem akarja mások történelmi bűneit mentegetni, vagy egy másik nép szenvedéseit tagadni, de sajátunkká se tegyük egyiket sem, még szavakban sem, nemhogy a magyarságot megalázó törvény formájában! Aki nem így gondolkodik, azokat ne válasszuk meg az érdekeink képviseletére, hanem távolítsuk el a bizalmunkból származó hatalomtól minél messzebbre. Ez nemcsak elvitathatatlan jogunk, hanem megkerülhetetlen és elodázhatatlan kötelességünk.
A magyarság megmaradásának biztosítása miatti kényszerhelyzetben mostantól nekünk is jobban meg kell nézni, hogy ki kicsoda, szakmailag mit tud, és mire képes. Ők is alaposan megnézik, hogy kit fogadnak be maguk közé. Ezért ne vegye ezt senki semmiféle anti- izmusnak, mert nem az, de minden döntési lehetőségtől messze kell tartani azokat, akik Magyarországon a magyarság, s ezzel az emberség fölé emelik a kisebbségi, mivoltukat, vagy a másságukat, s mindent, ami nem természetes, mindenkit, aki nem magyar. Sem a történelmi múltra, sem a származásra hivatkozva nem szabad előjogokat követelni, vagy nyújtani; csak akkor lesz társadalmi béke, ha a jogait és a kötelezettségeit tekintve mindenki egyenjogú állampolgár, ideértve azokat is, akik nem magyarok, illetve nem magyarnak, vagy nem csak magyarnak tartják magukat. Azt azonban nekik is szó nélkül tudomásul kell venniük, és alkalmazkodniuk kell hozzá, hogy magyar Magyarországon élnek. Ne kerülhessenek előtérbe azok, akik gátlástalanul csak a saját, vagy egy szűk kis csoport boldogulását keresik. És ebben se lásson senki semmiféle diszkriminációt, mert valójában az egyén is – minden egyén! – csak akkor boldogulhat, ha az ország boldogul. A mindenkori kormánynak pedig azt kell tudomásul vennie, hogy aki az ilyen és hasonló vérlázító igazságtalanságok ellen tiltakozik, az nem szélsőséges, nem antiszemita, nem nacionalista, hanem magyar hazafi. Azok ellen kell törvényt hozni, akik ezekkel az elvekkel szembehelyezkednek.
Nekünk az országunk feltételeinek, népünk, nemzetünk érdekeinek megfelelő úton, nevezzük magyar útnak, kell haladnunk, s ezen belül azt kell elérnünk, hogy a tőke, az üzlet maradjon a piacon – bár éppen a mostani válság során tapasztaltuk, és a következményeit még ma is nyögjük, hogy ott is megbukott – de semmiképpen ne engedjük behatolni az oktatásügybe, az egészségügybe, sem a szellemi és a kulturális területre. Első lépésként éppen a szellemi (és testi) rombolást kell megállítani, az elbizonytalanított társadalmat a helyes vágányra állítani, ami – persze – nem jelentheti azt, hogy a gazdaságival várni lehet.
Rendet, magyar rendet kell teremtenünk, mert nélküle a pusztulás vár ránk. Gátat kell vetni a kívülről érkező és a belülről fakadó, de azonos irányba mutató bajoknak. Mindent túléltünk, jelenlegi problémáinkat is túl fogjuk élni, csak azt nem, ha az önfeladás útján haladunk. S mert erre az útra már-már rákényszerítettek bennünket, a mostantól remélhetőleg kedvezőbbé váló helyzetben, senki ne adja fel a harcot, mert azzal nemcsak önmagát temeti, hanem a nemzetet is. A neoliberális globalista pénzügyi rendszer világméretű összeomlása, a világméretű korszakváltás közeledése, lehetőséget kínál rá, hogy most ne csak egyszerű kormányváltásra kerüljön sor, hanem a nép fokozatosan a kezébe vehesse a saját sorsának irányítását. Ez politikai harc kérdése, de a magyarság fennmaradásáért társadalmi rendszertől függetlenül küzdeni kell, s e harcot nem időszakosan, hanem folyamatosan, szüntelenül kell vívnunk itthon is, a világban is. A magyar értelmiségnek végre e harc élére kell állnia, és győzedelmesen végig kell vinnie. Ehhez elengedhetetlen, de most már nem elegendő egyszeri, akár eléggé nem is igazán méltatható bátor és jó kezdeményezéseket tenni (Csoóri Sándor: Márciusi Charta, Csurka István: A kilábalás programja), hanem folyamatos és széleskörűen egyeztetett, a civil szervezetekre is támaszkodó politikai akciókra van szükség. Ez az állam sem gondoskodik rólunk, sem pedig a nemzetünkről, ezért még inkább felelősek vagyunk önmagunkért és a nemzetünkért.
Az új kormánynak pedig, amely azt ígéri, hogy "a nemzeti ügyek kormánya" lesz, minden támogatást meg kell adnunk, sőt előlegeznünk az ilyen irányú világos törekvéseihez, de a kormánynak ezt a legelső lépéseivel vissza is kell igazolnia. Ha nem ez történik, hanem továbbra is a politikai csatározás, a súlyos problémák megoldása helyett a pártpolitikai taktikázás folytatódik, a kormány és a nép nem talál egymásra. Ahhoz, hogy ne ez történjen mindenekelőtt a kormánynak kell, tudatában lennie, hogy a neki van szüksége a népre (hiszen láttuk, olyan rendkívüli helyzetben lesz, mint talán kevés más kormány), nem a népnek a kormányra, és hogy a kormányzás nem uralkodás, hanem a nép, az ország öntudatos és egyben alázatos szolgálata.
Mindazoknak pedig, akik a kapitalizmust akarták és akarják, egy zokszavuk nem lehet a magyarországi vadkapitalizmusra. Mint kapitalizmust nem bírálhatják, hiszen, az előbbiekben láttuk, e mivoltában tökéletesen működik, a saját lényegét adja minden egyes vonatozásban. A nemzet, az ország, az egyén kiszolgáltatottsága ma sokkal nagyobb, a mozgástere pedig sokkal kisebb, mint az előző történelmi korszakban. A rendszer nem képes, politikai akarata nincs rá, hogy megoldja a nép problémáit. A múlt rendszerben emberarcú szocializmusról, meg egyenlő esélyekről beszéltek, s talán törekedtek is rá, de egyik sem valósult meg. Emberarcú kapitalizmusról azonban még csak nem is hallunk, sőt a jelek szerint – ha hallgatólagosan is, de – a kapitalizmus vállalja az embertelen arcát, és kifejezetten az egyenlőtelen esélyeken alapul. Most azonban mindezzel együtt kell élnünk. Ezért érthető, hogy önmagában ez a tény, s e tény láttán tett vitathatatlan megállapítások, a levonható sajnálatos következtetések fájdalmat okoznak azoknak, akik a rendszerváltással őszintén jobbat akartak országunknak, nemzetünknek. De úgy nekik, mint azoknak, akik eltűrik a vadkapitalizmust, vagy azoknak, akik felültek a jól hangzó hazug ígéreteknek, s most mindenezek láttán fanyalognak, vagy képmutatóan nosztalgiáznak, joggal válaszolhatnánk a saját kérdésükkel: Mit akarsz? Kapitalizmus van!
Csakhogy ezzel mi sem mennénk semmire! Ezért nem tesszük, s ne is tegyük. Inkább azt mondjuk, mindenekelőtt embernek kell lennünk, és maradnunk, ezért a jelenlegi társadalmi rendszer iránti elkötelezettségünktől, avagy szembenállásunktól függetlenül, a kormányzati szempontból most kedvezőnek tűnő helyzetben fogjunk össze, és együtt tegyünk a valamennyiünk érdekében álló változásokért, segítsük elő, hogy országunk végre rátérhessen a senki ellen nem irányuló magyar útra!
Sütő Gábor
nyugalmazott nagykövet
(Havi Magyar Fórum, 2010. Április.)
A goj
A goj a harmincas évek közepén született egy neves-nemes nagykun városban, a Hortobágy szélén, s itt is nevelkedett. Mindig magyarnak tartotta magát. Álmában sem gondolta, s évtizedeken át még csak nem is sejtette, hogy a magyarsága okán ő egyben valaki más is. Lehetett volna bármely más esemény, de történelmi véletlenként a kubai forradalom segítette hozzá, hogy megtudja: márpedig ő goj is. – Mármint a nem-gojok szemében.
De – nagykunul szólva – Ne vágjunk a dógok elibe. Mennyünk csak szípen sorjába!
A második világháború befejeződésekor tudta meg azt is, hogy munkáscsaládban született, mivel az édesapja cipészsegéd volt. Egyébként ő maga is csak azzá válhatott volna, vagy legfeljebb cipészmesterré, ha az akkor született új rendszer egy-két évig nem adja igaz önmagát, és népi káderként nem emeli ki. A megkésve tudatosult munkás származását csendes büszkeséggel elfogadta, mert abban a városban, így az ő szemében is, a munkás a dolgozó embert jelentette, s e tekintetben nem is különböztette meg a munkást a paraszttól, vagy az értelmiségitől. Inkább érezte, mintsem tudta, az a fontos, hogy mindenki becsületesen dolgozzon a maga munkakörében. És az emberek akkor még ezt is tették. Boldogultak is. A családjában mindenkinek a tiszteletére tanították, semmiféle megkülönbözetést nem neveltek belé. A goj szót nemcsak nem ismerték, hanem életükben nem is hallották.
A család igen szerény körülmények között élt, de áldoztak – szó szerint áldozni kényszerültek – az iskoláztatására. Nem tanult rosszul, és már az elemi iskolában ösztönösen fel-felfigyelt rá, hogy a felnőttek időnként valamiféle rejtélyes politikáról beszélgetnek. Kíváncsiságból egyszer ki is vette a könyvtárból Sztálin "A leninizmus kérdései" című – ma már tudja, hogy szándékosan leegyszerűsített politikai nyelvezeten megírt – könyvét, mégis alig értett meg valamit is belőle. Csak az maradt meg benne, hogy van egy másik világ is, mint amiben a közelmúltig ő élt. Vak tapogatódzás volt ez, de állandóan ott lappangott benne és körülötte. Azt sejtette, hogy az úttörőség valamilyen módon már politika, de ő inkább szórakozást, gyermeki barátkozást, összefogást látott benne. Széthúzásról ott és akkor szó sem volt. Aztán jött a nagyhírű református nagykun gimnázium nemzetközileg elismert nyelvész igazgatójával, Gaál Laci bácsival és kiváló, országosan ismert tanáraival. Régi vágású, de a korral haladni akaró átszakosodott – angolró | |
|
|
|
Cikkek |
|
Cikkek : Lássuk, hogy mire megy ki a játék! |
Lássuk, hogy mire megy ki a játék!
2008.01.01. 20:03
Mi és ki ellen irányul a mai magyarországi politika?
Lássuk, hogy mire megy ki a játék!
A rendszerváltás előtt a szocializmust javítani szándékozó erők, de taktikai céllal az ellenségei is, emberarcú szocializmust követeltek; ma azonban, a rendszerváltás keserves tapasztalatai láttán, nevetség tárgyává válna bárki, ha eszébe jutna emberarcú kapitalizmust igényelni. Másfél évtizede önmagunk tapasztaljuk, hogy a multinacionális tőke a nép javára nem tett és nem fog tenni semmit. Naiv, felesleges dolog ilyesmiben reménykedni, hiszen eredendő történelmi korlátai miatt nem tehet olyan lépést, amely sajátmagát lényegteleníti, azaz nem képes megteremteni a társadalmilag igazságos közjólétet. A multinacionális tőke a számára megoldhatatlan problémák közötti kényszerű egyensúlyozásával kihívja maga ellen a történelmet. Retteg a szegénység fenyegető következményeitől, de még a végső veszély pillanatában sem áldozza fel a profitot. Maga a rendszer beteg, mióta létrejött, s beteg is lesz, ameddig csak fennmarad, mivel szemében semmi nem ér semmit, csak a pénz. Ezért az értelmetlen – az egész emberi társadalom számára káros – fedezet nélküli pénzkibocsátáson kívül semmit sem tud megoldani. Titkolja azonban a történelmi tehetetlenségét, az általa okozott nyomorúságot, sőt ellehetetleníti azokat, akik erről beszélnek. Számára nem marad más megoldás, mint ami a szemünk előtt zajlik: a megvásárolt hírközlő eszközökben propagált téveszméivel az agyakban megpróbálja felülírni a valóságot, megfélemlít, sőt likvidál mindenkit, aki a dolgok mélyére akar nézni, s nemcsak a következményeket látja, hanem keresi az okokat is, és rájön, hogy a rendszerben van a hiba. Nem magyar sajátosság, de e tőke hazai gyakorlatára igencsak jellemző, hogy mindemellett szellemi terrort gyakorol mindenkivel és mindennel szemben, ami magyar, és ami természetes, s toleranciát követel minden javára, ami kozmopolita és természetellenes. A talpáról a feje tetejére állítja a világunkat.
A mai globalista kapitalizmus is a tulajdonnak a szentségét hirdeti, de lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy ez szintén képmutatás. A magyarországi kapitalizmus milliomosai és milliárdosai a két kezünk munkájával létrehozott közvagyonunk törvénytelen, s minden felhatalmazás nélküli kiárusítása, kisajátítása, vagy mások vagyonának ugyancsak illegális megszerzése révén válhattak milliomossá, illetve a politikából gyűjtöttek vagyont, nem pedig az üzleti zsenialitásuknak köszönhetően. Ahogy el is ismerik, jó időpontban jó helyen voltak. Aztán, az összelopott milliárdok birtokában, ki ne tudná a zseniálist megjátszani, sőt a törvény fölé helyezni önmagát? És miután meggazdagodtak, a tőke természetének megfelelően igyekeznek elzárni mások elől nemcsak a gazdagodás, hanem a megélhetés útját is. A tőkés érdekei ugyanis még a másik tőkés érdekeivel sem esnek egybe, nemhogy a nemzetével. Csak az én tulajdonom szent, ahogy naponta tapasztaljuk a saját bőrünkön. Kegyetlenül megadóztatják a munkával szerzett legalacsonyabb jövedelmet is, de nem adózik a pénzügyi spekulációval szerzett mesés haszon; kettős kizsákmányolás. Mi több, kialakították a "törvényes" lopás mechanizmusát: soha meg nem valósuló, de bőkezűen finanszírozott projectek, pályázatok, soha el nem végzett mondvacsinált feladatok, jósda foglalkoztatása, stb. De ebbe a sorba tartozik az is, hogy ma már mindenkinek szóvivője van egyrészt, mert nem akar felelősséget vállalni, másrészt, mert tovább kell bővíteni az ingyenélő "baráti" kört. Az állami szervek, még minisztériumok is, drága pénzért külsős cégeket bíznak meg a saját munkaköri feladataik ellátásával, de még a katonai objektumok védelmét is fegyveres magán őrző-védő szolgálatok látják el busás összegekért.
"Mit akarsz? Kapitalizmus van!"
A rendszerváltáskor ismételgetett ködös, megalapozatlan ígéretekkel, s a nyomukban felfokozódott jóléti várakozásokkal szemben, a kilátástalanság mára kialakult légkörében a szocialista-neoliberális kormánykoalíció képviselői a sokasodó és súlyosbodó problémáinkról folyó véleménycserék elől ezzel, vagy hasonló értelmű kijelentéssel menekülnek. Ez a helyzettel megbékélésre ösztönző megjegyzés szinte hivatalos válasszá szentesül. Hozzáteszik a történelmileg hamis állítást, hogy a nép erre szavazott. Ez a logikai képlete Gyurcsány Ferenc "Szembenézés" című nem véletlenül visszhangtalan irományának is. Elismeri: a rendszer oda- és visszaváltozása "nagyhatalmi döntések következménye volt", s a szemünkbe vágja, hogy a "kapitalizmus nem a feltétlen igazság és szabadság rendje", amiben máris visszaköszön a "Mit akarsz? Kapitalizmus van!" Ennek szellemében nem is szól egy szót sem a problémák valódi okairól, eleve a hazai körülményeket semmibe vevő megoldásokról filozofálgat, manipulál, eltitkolja, hogy végső soron mire is megy ki ma a játék. Olyan nevetséges megállapításokat tesz, hogy "nincs antikapitalista kapitalizmus", "sikeres antiglobalista kapitalizmus sincs" Sőt, figyelmeztet, hogy "mást … nem szabad megpróbálni", "kapitalizmust tagadó szocializmusról nem szabad ábrándozni", stb. Mindezek helyett a saját találmányát, az értelmezhetetlen "szociális kapitalizmust" ajánlja, Kóka János gazdasági minisztere pedig azzal a képtelen állítással rukkol elő, hogy "baloldali kapitalizmust" (ez már majdnem emberarcú kapitalizmus) építünk, a gyakorlatban azonban a globalista vadkapitalizmust érvényesítik, amelyben lassan már a levegőért is fizetnünk kell.
Mindennek az eredménye, hogy napjainkban, ha eltérő módon is, de a globalizmus révén már mindent (az államtól a kiskereskedelemig) és mindenkit (a milliomostól a koldusig) uraló multinacionális tőke csak a saját, de már a tőle magától is egyre inkább elidegenedő pénzérdekeket nézi. A globalizmus alól nem tudjuk teljesen kivonni magunkat, de eleve csak azt kellene befogadni, ami az emberi és a nemzeti fejlődést és biztonságot szolgálja. Már ha van benne ilyen. A személytelen globalizmus helyi személyes képviselői, a kormánykoalíció vezetői, demokratának nevezik önmagukat, de demokrácia alatt a saját szabad garázdálkodásukat értik, s nem tűrik el, hogy az így kifacsart és eltorzított demokráciát bárki is bírálja. Ezek a "demokraták" abban a pillanatban lelepleződnek, ahogy a vagyonról, a pénzről van szó; ekkor már a "demokrata" máz sem marad rajtuk. Vég nélkül sorolhatók a példák: Gyurcsányék kivonták az Országgyűlés ellenőrzése alól, és a saját felügyeletük alatt álló illegális szervek hatáskörébe utalták az Európai Unióból várható pénzeket (Persze, ne legyen senkinek sem illúziója: az EU is eleve a gazdagok további gazdagítására adja a pénzt). Az önkormányzatok helyett (a társadalmi önrendelkezést, sőt az önkormányzati választások eredményeit semmibe véve) a saját híveikből önkényesen létrehozott regionális intézményeket finanszíroznak. A még megmaradt állami vagyon "kezelésére" a nyilvánosság megkerülésével a saját embereikből álló új szervezetet akarnak létrehozni. Az augusztusban elosztott ötszázmilliárdos vidékfejlesztési támogatásból a társadalmunk legrászorultabb rétegeit érintő befektetések egyikét sem támogatta a kormánykoalíció, stb. Nem véletlen, hogy a brit Economist ki is mondta Gyurcsányról, hogy "Minden hájjal megkent politikai spekuláns kiváló üzleti kötődésekkel és populizmussal". A lengyel sajtóban még olyan vélemények is napvilágot láttak, hogy Gyurcsány eltávolítása nemcsak Magyarország, hanem az Európai Unió érdekeit is szolgálja.
Semmire nincs pénz, ami az ország és a nép érdekeit szolgálhatná: az egészségügyre, az oktatásra, a jólétre, a tudományokra, a nyugdíjra, víztározókra, de van pénz melegparádéra, kábítószerre, meddősítésre, szennykultúrára, kormányzati önreklámra, kormányzati negyedre. A reform jelszava alatt deformálnak mindent, ami eddig működött, az európai szintre hivatkozva, letörnek, megsemmisítenek mindent, ami már régen európai szintű volt az országban. Nem véletlen, hogy mára a pozitív mutatók többségében az utolsók, a negatív mutatók többségében pedig az elsők lettünk az Európai Unióban. Minden intézkedés a dúsgazdagok egy és ugyanazon szűk rétegének az érdekeit védelmezi, amely nem kormányoz, hanem uralkodik, pedig a választók a közjó szolgálatát bízták rá. Ehelyett eltékozolta, ellopta a közvagyont, összeesküvést sző a létünket biztosító magyar föld eladására, s közben a néptől kér újabb és újabb áldozatot, sőt gyűlölettörvénnyel akar betiltani mindenféle bíráló megnyilvánulást. Az igazság kimondása azonban, akár kényes kérdésekben is, és a tények valós ismertetése nem minősíthető gyűlöletbeszédnek, míg az igazság elhallgatása, vagy elhallgattatása és a tények meghamisítása – ami valójában egyik félnek sem érdeke, csak a kormánykoalíció ezt képtelen felfogni – nemcsak a történelem előtt, hanem remélhetőleg a bíróságok előtt is hamarosan súlyosan esik latba.
Számtalan példán láthatjuk azt is, hogy akik azelőtt "az emberek és az eszmék szabad áramlását" követelték, ma csak a saját embereik és eszméik szabad áramlását engedik, s a szó legszorosabb értelmében akadályozzák és tiltják a mi embereink és eszméink áramlását. Vezető amerikai és izraeli politikusok, a magyar belügyekbe nyíltan beavatkozva – nem egyszer éppen magyarországi tartózkodásuk során – arrogáns módon követelték a gyűlölettörvény bevezetését. És a magyar kormánynak mindehhez egy neheztelő szava nem volt egyetlen esetben sem, sőt maga is e törtvény kidolgozását és bevezetését erőlteti. Ismeretlen fogalommá vált a felelősség. Hol áll a kormánykoalíciós elit attól, hogy olyan államférfiak legyenek, akikre népünknek, országunknak szüksége van? Mindezek miatt már hosszú hónapok óta állandósultak a kormányellenes tüntetések, amelyeket éppen ők nem akarnak tudomásul venni, akik ellen irányulnak. Kisszerűségüket bizonyítva, azon mesterkednek, hogyan lehet a tüntetéseket betiltani, megakadályozni ahelyett, hogy a tüntetések okait szüntetnék meg. A növekvő elégedetlenséget nem erőszakkal, hanem a tömegek javát szolgáló egyértelmű intézkedésekkel lehetne csillapítani, de éppen ez az, ami idegen tőlük.
Mára az is világossá vált, hogy a politikát megvásárolják, és a multinacionális gazdasági csoportok uralják, akiket szolgálnak az általuk kiszemelt, és formálisan a néppel megválasztatott politikusok. Mivel így a külföldi érdek uralkodik, nálunk nemcsak a sokat emlegetett szociális piacgazdaság nem valósult meg, hanem még piacgazdaság sincs. De nincs demokrácia és szabadság sem, illetve csak azok számára van, akiknek bőven van pénze (azaz, eleget loptak a közösből). Ma az általában törvényellenesen, de mindenképpen jogtalanul szerzett magántulajdon a rendező elv, a jogi, sőt az erkölcsi alap; a nemzeti érdek még másodlagos szerepet sem kap. Pedig egy nép, egy ország csak akkor lehet sikeres, ha a társadalmi rendje a nemzeti érdekek elvén alapszik, nem pedig kevesek elidegenedett egyéni tulajdonán.
A nemzeti érzések és jelképek gúny, tiltás és támadás tárgyát képezik, miközben a torz, elkorcsosult tulajdonságok és életformák magamutogató parádéi rendőrségi védelmet élveznek. A természetellenes hatalmi ággá változtatott hírközlő eszközök segítségével azt is el akarják érni, hogy ne legyünk képesek megkülönböztetni a valóságot a manipulációiktól. Árpád apánk hazájában üldözik az Árpád-sávos zászlót, első királyunk országában lebecsülik az államiságunkat jelképező Szentkoronát, ki akarják irtani emlékezetünkből ősi jelképünket, a turulmadarat. Az Élet és irodalom 2007-08-10-i száma "valami piros-fehér csíkos rongynak" minősíti az Árpád-sávos lobogót, de az egekig jajveszékelt, amikor a Tilos Rádió előtt a keresztények kiirtását kívánó kommentátor kijelentése elleni tiltakozás során elégettek egy izraeli zászlót (azt is valószínűleg provokatív céllal, mivel a beindított vizsgálat végeredményét nem ismerjük). A Népszabadság, 2007. Február 16-i száma: "… tizenhat év alatt alig volt tüntetés, amelyen a résztvevők épeszű emberek benyomását keltették volna". Igen, rólunk, magyarokról ír így! Ezek és más kormánypárti lapok nácinak és reformnyilasnak kiáltják ki a Magyar Gárdát is. Itt sem a gárda okozza a problémájukat, nem a nyíltan, világosan megfogalmazott célja, hanem hogy az elnevezésében szerepel a magyar. Megnézném azonban, ki merne egyetlen tiltakozó szót kiejteni, ha amerikai, vagy izraeli gárda jönne létre. Mint ahogy egy szóval sem kifogásolták már az elnevezésében is izraeli In-Kal fegyveres őrző-védő szolgálatot, amely ma már minisztériumok (!), állami vállalatok, s az MSZP ingatlanjainak védelmét látja el. Azt kellene sürgősen és alaposan kivizsgálni, milyen biztosíték van rá, hogy a bűnösen elsorvasztott hadseregünk létszámát sokszorosan felülmúló az In-Kal és egyéb fegyveres őrző-védő szervezetek nem szolgálnak-e titkos célokat, nem működtetik-e őket párthadseregként, és hogy kritikus helyzetben nem a magyar néppel szemben foglalnak-e állást?
A kormánykoalíció egyre jobban retteg a magyar érdekek és értékek minden megnyilvánulásától, pedig ezeknek a szolgálatára esküdött fel. E sorba illik, hogy maga a miniszterelnök kezdeményez vizsgálatot a Magyar Gárda, vagy a kuruc.info internetes honlap ellen, amelyekre önkényesen ráfogott mindenféle izmust, ami eszébe jutott, és neki leginkább az antiszemitizmus jut az eszébe. Gátlás nélkül leizmusoz mindent, ami nem felel meg az ő igencsak sajátos ízlésének. Nem hallottunk azonban tőle egy szót sem arról, hogy hová lett a százhúsz-milliárd dollárnyi nemzeti vagyonunk, a sokmilliárdnyi hitel, a privatizációs bevételek, az EU-pénzek, vagy hogy a multinacionális vállalatok mennyi hasznot visznek ki az országból, miközben ezrével mennek tönkre a magyar vállalatok! Egy kormányfőnek nem ezekkel az égető, minden bajunkat okozó kérdésekkel kellene inkább foglalkoznia?
Talán az sem véletlen, hogy az így kialakult helyzetben – a nép tájékozatlanságát növelendő – akadnak olyan politológusok, politikusok, újságírók, akik tudálékosan megkérdőjelezik, hogy volt-e nálunk egyáltalán rendszerváltás. Vajon miből ítélnek és milyen célt követnek azok, akik nem érzékelik a két rendszer közötti különbséget? Nem látják, hogy a mai helyzetünkre is kísértetiesen illik Bibó István korábbi időszakra vonatkozó megállapítása: "Ilyen módszeres, szigorú rendszer szerint még nem szedtek darabokra, ízekre egy ezeréves országot: mindent szétszednek és elhordanak, a társadalmat, a műveltséget, a nyelvet."
A kommunistázás veszélyei
A kormánykoalíció fullajtárjai, közvélemény-kutatói sajnálkozva állapítják meg, hogy nő a nosztalgia a Kádár-rendszer iránt. Igen, nő, s nem más, mint maga a kormánykoalíció teszi érte a legtöbbet. Ugyanakkor önbecsapás lenne tagadni, hogy a Kádár-rendszer nemcsak Magyarországon volt – és ezek szerint maradt – viszonylag népszerű, hanem Keleten és Nyugaton meglehetősen pozitív kép alakult ki róla. Ezért akaratlanul is a jelenlegi kormánykoalíció szavazatait növelik azok a fideszes és más jobboldali politikusok, akik lekommunistázzák, leposztkádáristázzák, s a Kádár-rendszer folytatóinak tekintik a kormánykoalíció vezetőit. (Ezen a ponton is visszaköszön a téveszme, hogy nem volt rendszerváltás). Lehet, hogy bizonyos családi, ismeretségi, üzlettársi szálak, vagy titkos kötelékek fűzik őket a Kádár-rendszer egyes vezetőihez, de naivitás, vagy tudatos félrevezetés a politikai utódjaiknak tekinteni őket, amire – az említett nosztalgiát látva – ők maguk, főleg a választásokon, rá is játszanak. Nem az előző rendszer hibáinak a mentegetése hát, ha megállapítjuk, hogy nincs közöttük folytonosság. (Bizonyos politikai-ideológiai rokonság inkább a Rákosi-Gerő rendszerrel fedezhető fel.) Ők már akkor sem voltak baloldaliak – pláne kommunisták – amikor az MSZMP-be, vagy a KISZ-be beléptek. Nem változtak tehát. Az, hogy a múltjukat elfelejtik, nem változás, hanem hazugság: náluk a hazugság mindennapos politikai gyakorlattá, bocsánatos bűnné vált, s jó úton jár afelé, hogy érdemmé váljon. Bennük a rejtett hazugság csak a bevallott hazugság ellen lázad fel, nem általában a hazugság ellen. Az igazságért azonban nem hazudni kell; hazugsággal csak a hazugságot lehet védeni, az igazságot nem. (Éles szemmel Hofi meg is látta, hogy "Az igazságból elveszett az i "). Az olyan állításokkal, hogy "Kimutathatóan csökkent a szegénység, soha nem látott mértékben növekedtek a jövedelmek", vagy a reformok célja, hogy a lakosság "kevesebbért többet" kapjon (Gyurcsány: "Szembenézés"), miközben a lakosság azt tapasztalja, hogy egyre többért egyre kevesebbet kap, annyira nyilvánvaló hazugságok, hogy valóban csak gazságoknak lehet minősíteni, s a cáfolatukat és bírálatukat állandóan napirenden kell tartani.
Az MSZP-SZDSZ elit kapitalista jelene tehát eleve megkérdőjelezi baloldali múltját, ahogy a múltja megkérdőjelezi a jelenét. Baloldalinak még tévedésből sem lehet őket tekinteni, de ezt a hibát a jobboldal folyamatosan elköveti, s ezzel növeli elfogadottságukat a Kádár-rendszer utáni nosztalgiázók szemében. Ők maguk azonban, baloldalinak hazudva magukat, mégis unos-untalan úgy utalnak vissza a Kádár-rendszerre, hogy elhárítják magukról a felelősséget, azt tüntetik fel minden mai problémánk eredőjeként. Nem átallják elmarasztalni még a sajátjaikat sem, ha kritikusan nézik a jelenlegi politikájukat. Ugyancsak megtévesztő módszert alkalmaznak akkor is, amikor a tudatos nép- és nemzetellenes lépéseiket a Fidesz, és általuk már az ördög rangjára emelt Orbán Viktor valós, vagy kitalált, de mindenképpen felnagyított hibáival, vagy tévedéseivel indokolják.
A demokráciákban a mindenkori hatalomnak következetesen példát kell mutatnia a jogállam törvényeinek betartásában, és általában a politikai kultúrában. De ha ma valaki egyáltalán nem is törődik ezzel, az éppen az MSZP-SZDSZ koalíció. Ezen belül is az SZDSZ, amely az egyetlen valóban szélsőséges párt hazánkban, s amelyre még a Népszabadság (2007-08-24) vezércikke is jogosan így panaszkodik: "a kisebbik koalíciós párt egy túlracionalizált, ideák nélküli, globalizmusnak kiszolgáltatott világot erőltet rá a nagyobbikra, amit sajnálatos módon a miniszterelnök is képvisel." A jogállamról csak frázisokat pufogtatnak, miközben jogellenes eszközökkel és intézkedésekkel barikádozzák el magukat. Elég csak arra emlékeztetni, hogy a megfélemlített bíróságok gyorsított menetben, törvényellenességektől sem visszariadva, ítélik el a kődobáló fiatalokat, de évekig húzzák a milliárdos csalásokat elkövetők ügyeit, úgyszintén a magyar emberek életét kioltó kisebbségeik pereit is. Ugyanakkor a jelek szerint meghátrálásra kényszerültek a miniszterelnök vállalatainak egyszer általuk már törvényellenesnek minősített ügyeiben is, mert hónapok óta hallgatás övezi a már beindult pereket. Eközben egyre több ártatlan magyar áll a bíróságok előtt, s egyre több tőlünk elidegenülő (elidegenülő akkor is, ha magyar) bűnös ússza meg a törvénysértést, sőt kerül a hatalom közelébe, vagy egyenesen hatalomba. Rémítő látni, hogy a bűnöst fel lehet menteni, az ártatlant pedig el lehet ítélni. Ezért van, hogy a bűnözők élik a világukat, az ajnározott kisebbségek az államalkotó többségtől toleranciát követelnek, de önmaguk egy csepp toleranciát nem tanúsítanak. Miféle jogállam az, amely az ilyesféle jogokat, de főleg a jogtiprásaikat védi. A nem létező jogállamban éppen a hatalmon lévők képviselik a jogtalanságot, hol nyíltan, hol manipulációk révén, hol pedig önkényesen emberöltőkre titkosítva minden olyan információt, amely a bűnös politikájukra fényt vetne. Ilyen helyzetben, amikor minden út el van zárva, jogos a kormánnyal, és a népellenes szellemben nevelt, már a jogilag értelmezhetetlen "passzív ellenállást" is megtorló erőszakszerveivel szembeni fellépés is, hiszen a kormány elidegenítette őket a törvényes rendeltetésüktől.
Senki nem állíthatja, hogy mindez – és ami még következik e cikkben – félreértés, félremagyarázás, vagy túlzás. Miért nem folytatnak olyan politikát, hogy ilyen vádakat még ráfogni se lehessen? Lehetne ugyanis egyértelműen az ország, a nép javát szolgáló intézkedéseket foganatosítani, olyan lépéseket tenni, amelyek vitathatatlanul a közjót szolgálják, amelyekre még rosszindulattal sem lehetne rámondani, hogy nép- és nemzetellenesek. Most azonban olyan elit van uralmon, amely a folyamatos kormányellenes tiltakozásokat semmibe véve, lelkiismeretlenül hazudja, hogy a nép oldalán áll, de tévedés nélkül következetesen nép- és nemzetellenes intézkedéseket hoz, idegen érdekeket szolgál, teljesen elidegenedett a magyar társadalomtól. Mi több, lassan már színlelni sem akarja, hogy nem a nép javára tevékenykedik. Most követnek el soha el nem évülő bűnöket a magyar nép ellen! Ilyen körülmények között joggal állítható, az, amit neves írók, közéleti személyiségek és politikusok is értelemszerűen megfogalmaznak:
A magyarság ellen folyik a játék!
Más szavakkal: a magyar Magyarország léte került veszélybe. Többek között folyik Montefiore Mózes (angliai zsidó személyiség, a Zsidó Világszövetség vezetője a múlt században, az izraeli telepítések megálmodója és megvalósítója még Herzl előtt) által meghirdetett jelszavának megvalósítása: "Zsidó testvérek! Magyarországnak és Galíciának a miénknek kell lennie!" Nemrég, egy elhallgatott (majd még az Internetről is eltüntetett) tv-interjúban ezt visszhangozta az SZDSZ egyik alapító tagja is, amikor kijelentette, hogy "Magyarország felszámolása folyamatban van". A magyarság szenved tőle, szomszédjaink pedig reményekkel nézik, hogy idegenek, főleg a gazdasági-pénzügyi és média kulcspozíciókat elfoglaló izraeliek, de más nemzetiségűek betelepülése nyomán, a szocialista-neoliberális kormánykoalíció erőteljes támogatása mellett, beindult a magyar Magyarország felszámolása. Szomszédainknak azonban előrelátóbbaknak kellene lenniük, hiszen a közel-keleti példa mutatja, hogy sokkal veszedelmesebb szomszédjuk lehet, mint mi vagyunk jelenleg. Ez az új szomszéd állandó bizonytalanságot szít, agresszív lesz, s jóval többre tart majd igényt, mint amit egyáltalán feltételeznek, s ők lesznek a következő áldozatok. Jó lenne, ha szomszédjaink idejében észbe kapnának, hogy hatékony kölcsönös szolidaritás alakuljon ki közöttünk a máris jól érezhető és valamennyiünket fenyegető globalista terjeszkedéssel szemben. Ehhez, persze, úgy náluk, mint a mai Magyarországon is gyökeres változásoknak kell végbemenniük.
Ma a névleges demokráciát, az egyoldalúan értelmezett alkotmányosságot is a néppel szemben "védelmezik", ami egyértelműen diktatúrát jelent. A nép sanyargatásával, nyomorításával, életkörülményeinek következetes rontásával a lényegétől fosztják meg a politikai, gazdasági, szociális és egyéb jogokat jelentő demokráciát. Úgy növelik drasztikusan az adókat és az árakat, hogy közben csökkentik a dolgozók fizetését, a lakosság jövedelmét. Az állam az alapvető feladatait nem látja el, sőt az ország népét korlátozza ezerféleképpen, pontosan az ellenkezőjét teszi mindannak, amiért létrehozták. Csak akkor lehet szociális megoldás, ha az állam gazdag. A szocialista-neoliberális koalíció azonban elszegényítette az államot, s most még a megmaradt kevéske vagyonát is privatizálni akarja. Tehát a nép által rájuk bízott hatalmat a nép ellen fordítják, a saját személyes érdekeiket emelik joggá, ezért semminek nem látszik az értelme, sem a vége. Reformról beszélnek, de nem gondolkodnak, hanem sajátos célokat követve, az emberek méltóságába gázolva, törnek-zúznak mindent. Szó szerint mindent!
Ezek az erők már a rendszerváltás kikiáltásakor kikényszerítették, hogy a népet eleve kitöröljék még az elnevezésekből is, majd a politikából ("Ne politizáljon az utca"!), most pedig már azon dolgoznak, hogy a történelemből is töröltessen. A rendszerváltás óta úgy a mindenkori kormányerők, mint az ellenzék majdhogynem közösen dolgozik azon, nehogy kialakuljon egy népi jellegű párt. Így a vidékre, tehát egyértelműen magyar forrásokra támaszkodó kisgazdapárt ellehetetlenítése mindig céljuk volt, s el is érték. A napnál is világosabb, hogy a nép feje fölött született a rendszerváltási alku is. A rendszerváltozás "tárgyalásos jellege", ahogy Gyurcsány fogalmaz, éppen ezért illegitim, hiszen minden érvényesült, csak az nem, amit állít: a "szabad választásokon megnyilvánuló népakarat." Az értelmiséget a rendszerváltás óta ellehetetlenítik, nehogy képes legyen bírálatra, kiút megfogalmazására. Pedig értelmiségünk többsége, sajnos, messze nincs is a helyzet magaslatán, sokan csak azon sopánkodnak, hogy "baj van a birka néppel". De amikor tízezrével dobták ki a munkásokat a gyárakból, hány értelmiségi állt ki érettük? A parasztoknak hányan magyarázták, hogy ne legyenek egyéni kisgazdák, mert a társulásokban védettebbek? Sajnos, a politikai sovinizmus, a bosszúállás a kormányainkat is elvakította, működő rendszereket zúztak szét, nem tanúsítottak semmilyen társadalmi szolidaritást, ezért ma túl nagy a közömbösség, a passzivitás, a becsaphatóság és a félrevezethetőség. És ez alól se mentesítsük a szocialista-neoliberális elitet, mert ez már nem a Kádár-rendszer bűne. Ennek a következménye az is, hogy főleg a fiatalság jó része nem a helyes utat mutató, ma még kisebbségben lévő nemzeti radikális értelmiségieket követi, hanem egyelőre a konzumkultúra, a magyarellenes ripacskodás paprikajancsiijainak (akiket az elit a legmagasabb állami kitüntetésekben és bőkezű anyagi támogatásban részesít, miközben a magyar kultúrát elnyomja) a tartalmatlan magamutogatását szemléli közömbösen, netán majmolja.
Nálunk tehát ma egyszerűen nem létezik népképviseleti szerv. A nép azonban egyre inkább érzi, hogy itt nélküle "épül" a "demokrácia", s elkezdte hallatni a hangját. Világossá válik azonban, és ezt tudatosítanunk kell, hogy a történelmünket azok fogják meghatározni, akik ebből az országból nemcsak nem mennek el a miniszterelnök felszólítására, hanem akkor sem mennének el, ha módjukban állna. Ők azok, akik követelik, hogy az takarodjon innen, aki, és ami nekik nem megfelelő. Legyen az a miniszterelnök, vagy maga a rendszer. És hiába gondolja Gyurcsány Ferenc "abszurdnak" "az új rendszerváltozás bárminemű jelszavát", éppen ez a történelmi szükségszerűség. Csak a jelenlegi rendszert meghaladó rendszerváltozással lehet elkerülni a nemzeti tragédiát. (A baloldaliságról szónokló szocialista-neoliberális elit "elfelejtette" azt az alapvető axiómáját is, miszerint az igazi baloldaliság történelmileg a tőkés társadalom meghaladását feltételezi.)
Senkit ne riasszon vissza az álbaloldali kórus manipulatív vádaskodása. Sőt, az ellentámadásunknak folytatódnia kell magukkal a vádaskodásokkal szemben is, hiszen azoknak éppen az a célja, hogy a gondolkodókat, az írástudókat, a hazafias érzelmű értelmiségieket elzárják a megnyilvánulási lehetőségektől, s hogy kedvükre minősítgessék azokat, akik szólni mernek, s meghamisíthassák még a történelmünket is. Naponta tapasztaljuk, hogy kilopják alólunk még a múltunkat is. Vigyázzunk hát, mert aki hagyja elveszni a múltját, elveszíti a jövőjét is. Különösen, ha rádöbbenünk végre, hogy – Csoóri Sándort idézve – "A sűrűn emlegetett nacionalizmus vádja nálunk leginkább azt jelenti, hogy ne legyen semmi a magyaroké. Sőt, magyarok se legyenek." (Magyar Nemzet, 2007-08-18). Nehéz lenne találóbban jellemezni a mai helyzetet! És milyen érdekes, mindig csak magyarok nacionalizmusáról hallanunk, sohasem társítják a nacionalizmust a magyarellenes közszereplésükről ismert zsidó, vagy cigány vezetőkkel; az ő magyarellenes megnyilvánulásuk milyen izmus? Pedig az egészséges magyar nacionalizmus, sajnos, legfeljebb szavakban jut kifejezésre, míg az utóbbiaké bűnös, esetenként véres tettekben is. A példát és az ösztönzést nem is akárhonnan kapják, hiszen a magyarokat egyébként nem kedvelő egyik szomszédos ország kormánya sem folytat olyannyira magyarellenes politikát, hogy az már tulajdonképpen faji politika, mint éppen "a saját" kormányunk! Az említett "Szembesítésben" – de egyéb alkalmakkor is – Gyurcsány a zsidóság sérelmeit sokszor emlegeti, de a magyarság sérelmeiről egy szót sem ejt. Az országunkat elmarasztaló, alázkodó levelezést folytat a belügyeinkbe avatkozó Zsidó Világszövetséggel olyan kérdésekben, amelyekről csak a magyar népnek kellene számot adnia, amit viszont elmulaszt. Kiknek a miniszterelnöke ez az ember? S emlékezzünk rá, Gyurcsány megengedte magának azt a hallatlan arcátlanságot, hogy nemegyszer gyűlöletbeszédet tartott az Országgyűlésben, s az angol sajtónak pedig a magyarok állítólagos antiszemitizmusára panaszkodott. Túl azon, hogy az Amnesty International éves jelentése semmi hasonlóról nem tesz említést, mi több, azt látjuk, hogy a zsidóság mindenkinél nagyobb anyagi és erkölcsi jóvátételt kapott, kap, s mégis újabbakat és újabbakat követel! Ezért ideje tudni, hogy nálunk ma az antiszemita vádaskodás a magyarellenesség burkolt, ahogy ők mondják, "kódolt" formája akárki részéről is hangzik el! (Rákosi arra panaszkodott, hogy tízmillió fasisztával kell építenie a szocializmust; most meg "szegény" Gyurcsánynak tízmillió antiszemitával kell építenie a kapitalizmust?). A stabil nyugati demokráciákban egy hasonló kijelentés másnapján már nem lenne kormányfő! És azok a politikai erők, amelyek el tudnák őt távolítani, meddig tűrik a magyarságot a méltóságában megalázó politikát, mikor az országban egy éve visszhangzik a "Gyurcsány, takarodj!" követelés?
Egyébként nincs nagyobb politikai naivitás, mint megijedni az antiszemitizmus vádjától, mert mi mentesek vagyunk tőle (ezért van, hogy csak a vád jelenik meg állandóan, de bizonyító tények nincsenek mögötte), sőt látnunk kell, hogy a vele operáló neoliberális-szocialista politikusok, politológusok, újságírók folytatnak rasszista politikát (amit viszont az itt idézett és más tények sokasága bizonyít). Ugyanis ténykérdés, hogy magyarellenesség, tehát faji politika, szinte mindig meghúzódik e vádaskodás mögött. Elegendő történelmi tapasztalat gyűlt össze ahhoz, hogy ezt a tévedés kockázata nélkül leszögezhessük. Ehhez tartsuk magunkat, s ne tűrjük, hogy az államalkotó, természetes beállítottságú magyarság elleni gyűlöletet maga a kormány szítsa az idézetthez hasonló kijelentések unalomig történő ismételgetésével és e szellemben fogant (például a tanárok és az orvosok – akiknek a lelkiismeretes munkájától az életünk és a jövőnk jelentős mértékben függ – elleni) intézkedéseivel. Aki azonban a gyűlölet szelét veti, az a gyűlölet viharát aratja. És arassa is: a magyarokat megvető, a népünktől elidegenedett "elitet", akik miatt a magyarságnak van egyre több félnivalója a saját hazában, el kell söpörnie a népi viharnak. Egyszerűen azért, ahogy ezt Csurka István (Magyar Fórum, 2006. Augusztus 10) találóan megfogalmazta: "Az SZDSZ-korszaknak nem azért kell véget vetni, mert utálnak bennünket, és mert mi, magyarok is hasonlóképpen érzünk irántuk, hanem mert ők a hazaárulás, az idegen, mondjuk ki: izraeli kisajátítás élcsapata, mert ők a magyarság céltudatos sírásói. Be akarják fejezni a magyar történelmet és egy másikat, egy zavaros nemzetközit, egy telepített történelmet akarnak elkezdeni." De a magukat privilegizált helyzetbe manőverező kisebbségeknek és másságoknak is vissza kell lépniük innen az egyenlőség platformjára, és nekik kell toleranciát tanúsítani az államalkotó magyarsággal szemben, nem fordítva. A konfliktusokat ugyanis zömében a kisebbségek és a másságok kihívó, követelődző, közszemérmet sértő nemegyszer fizikai agresszióval társult magyarellenes magatartása okozza. Nekik is jobb lenne, ha önmaguk jönnének rá erre.
Mindennek az elérése, de ha kell a kikényszerítése annál inkább indokolt, mert a kormányzó elit (sőt az OVB is) önmaga elismerte, hogy hazugsággal nyerte meg a választásokat és tartja fenn hatalmát, s az Országgyűlésben bizalmi szavazással, az ország színe előtt kihívóan meg is erősítette, hogy kitart a hazugság politikája mellett! Szégyenletes és szánalmas, hogy egyetlen kormánykoalíciós képviselő nem akadt, aki a választási ígéreteihez és az esküjéhez híven szavazott volna. Ezt követően rendőrterror megrendezésével tudtunkra adták, hogy nem érdekli őket a véleményünk, s nem tartják tiszteletben az emberi jogokat, s készek leszámolni a tiltakozókkal. Az általunk a szolgálatunkra, a nép akaratának végrehajtására választott (ezúttal még ez sem igaz, mert ráadásul puccsal került helyzetbe) hatalom az erőszak nyelvén beszél velünk? Csak azt "nem látja", ami nyilvánvaló, nem hallgat az ezernyi ésszerű figyelmeztetésünkre, mi több, már nem is érti azokat! Mi ez, ha nem céltudatos magyarellenes politika? Mindezek láttán, joggal merül fel a kérdés: Mire megy ki a játék? Eddig tűzzel-vassal irtottak mindent, ami magyar, de egész tevékenységük, főleg az egészségügyben történtek (a népszavazás eredményét semmibe véve, folytatják a privatizálást) mutatják, hogy most már a magyarokat is irtják, sőt idegenekkel akarják leváltani a magyar népet. Ma már nemcsak a megélhetésünk, hanem a túlélésünk vált kérdésessé. Egymillió "ázsiai" (Izrael is Ázsiában van!) betelepítési tervét dédelgetik. Ezzel ők tették fel a kérdést, amit nekünk kell egyértelműen megválaszolni: Mi, a magyarok milliói, vagy ők néhányszázan? Teszünk-e valamit a készülő nemzeti tragédia ellen, vagy csendben maradunk? És meg kell válaszolnunk, mert akarja, nem akarja, sajátmaga ellen vállal öngyilkos cinkosságot, aki most néma és veszteg marad. Ebben a helyzetben mostantól senki semmit nem írhat elő a népnek; a nép úgy és ott küzd a jogaiért, a szabadságért, az életéért, ahol akar, és ahogy akar, és ha valóban küzd, győzni is fog, hiszen, Petőfit idézve, az emberi történelem tanúsítja, hogy
"…, azért a víz az úr!"
Ezt ismeri fel, és ezért bír óriási társadalmi jelentőséggel a MIÉP által meghirdetett felvilágosító és ellenállásra felkészítő Lámpás program, valamint a "Kilábalás forgatókönyve", Csoóri Sándor Márciusi Chartájával indított értelmiségi mozgalom és számos más hazafias kezdeményezés. Az eddigi tapasztalatok azonban azt mondatják, vigyáznunk kell rá, hogy ezek ne maradjanak pusztán meghirdetett jó kezdeményezések, hanem folytatódjanak mindaddig, amíg a céljukat el nem érik. És ebben ne csak személyesen a kezdeményezők, hanem minden nemzeti érzelmű erő érezzen felelősséget. A kormánykoalíció politikája miatt mára olyan válságos helyzetbe kerültünk, amikor nemcsak mellébeszélni nem szabad, hanem ellenkezőleg, a véleményeket világosan és élesen kell megfogalmazni, ahogy az említett, olvasásra mindenkinek ajánlott dokumentumok teszik.
Mivel a válságból hátrálással nem lehet kijutni, az előrevivő útra és eszközre kell rátalálnunk. Mai világunkban csak egy dolog van, ami hatalmasabb mint a pénz: az eszme, amely anyagi erővé válhat, amikor történelmileg időszerűvé válik a megvalósítása, annak a társadalmi tudata, hogy merre kell elindulni, milyen irányban kell haladni. Ezt nyújtják ezek a dokumentumok. Válsághelyzetünkben a Lámpás programhoz, a "Kilábalás forgatókönyvéhez", a Márciusi Chartához való viszony politikai vízválasztó. Nem az egyes megfogalmazásaikkal kell egyetérteni, hanem a szellemükkel. A szellemük pedig azt diktálja, hogy harcolni kell a meglévő pozíciókért, s újabb pozíciókat kell elfoglalni az élet minden területén. Tilos feladni a legkisebb pozíciót is, mert a feladás, a meghátrálás beláthatatlan következményekre vezethet. Erre szolgáltat példát a közelmúltban kibontakozott vita Bíró Zoltán azon kijelentése kapcsán, hogy Antall József politikája kártékony volt, mert beengedte a hatalomba az SZDSZ-t. Azt az SZDSZ-t, amely azzal vádolta Bírót, hogy MSZMP-tag volt, s aki e vád miatt lemondott az MDF-elnökségről. Olyanért mondott le, ami az MDF-ben érdemnek kellett volna, hogy számítson! És ekkor a semmiből előtűnt Antall József, aki előtt lemondásával éppen Bíró Zoltán nyitotta meg az utat. Bíró Zoltánnak mostani interjújában sok mindenben igaza van. "Túlságosan jóhiszeműek voltunk" – állapítja meg helyesen. Csakhogy már késő. Akkor kellett volna a helyzet magaslatán állni, pozíciót nem feladni. Másik példa: Pozsgay Imre indokolatlanul megfutamodott csak azért, mert Horn Gyula kijelentette, hogy személye akadályt jelent az MSZP-ben. És sorolhatnánk. Intsenek ezek a példák arra mindenkit, hogy a vádaskodások előtt nem szabad meghátrálni, pozíciókat nem szabad önként feladni. Akkor sem, ha azokat, akik nem futamodnak meg, minden eszközzel megpróbálják kiszorítani, ahogy Szűrös Mátyással tették minden magyarázat nélkül. Neki tiszta maradt a keze, s nyíltan kitartott a nemzeti érdekek mellett, ezért nem illett bele az MSZP vezetésébe. Mindeközben neoliberális erők gátlástalanul és érdemtelenül foglalnak el minden fontos pozíciót, juttatják helyzetbe a hasonszőrűeket, kitüntetgetik egymást, tisztára mossák a nép- és nemzetellenes bűnöket elkövetőket, s ezzel maguk is azzá válnak. A lelkiismeretlenek, gátlástalanok, erkölcsi mocskosok becsapják, megalázzák, lehetetlenné teszik a becsületeseket, a jóhiszeműeket, az igazságérzet által vezérelteket, akik ugyan látnak mindent, de naivan mégsem gondolják, hogy az előbbiek tényleg "olyanok". Pedig olyanok! – vegyük már észre!
Ezért helyeselhető, hogy a Fidesz rendszeresen leleplezi a hazugságokat és a törvénytelen részrehajlásokat, bár arra is vigyázni kell, hogy ez a politika ne kopjon el, ne váljon unalmassá a közvélemény számára, és ne szorítkozzon csak bírálatra, hanem mindig adjon mozgósító programot is, akadályozza meg a törvénytelenségeket. A kormánykoalíció ugyanis sikerrel terjeszti, hogy az ellenzék egyebet sem tesz, csak ismételgeti a lopás és a hazugság vádját. És, sajnos, vannak, akik ráakadnak e manipulatív csalétekre, s nem azt helytelenítik, hogy a koalíció állandóan hazudik és lop, hanem azt, hogy az ellenzék állandóan erről beszél. Vagy másik példa. Másfél kormányzati ciklus óta a Fidesz nem tud beleszólni alapvető hatalmi kérdésekbe, mégis vannak, akik a szocialista-neoliberális koalíció által sorozatban okozott, súlyosabbnál súlyosabb bajok forrását hihetetlen elfogultsággal és politikai vaksággal a Fideszben, Orbánban látják. Senkinek nem lenne szabad ennyire félrevezetni önmagát, félreérteni, félreértelmezni a szeme előtt zajló eseményeket. Lássunk, halljunk mindent, de gondolkodjunk, s főleg merjük védeni az érdekeinket kis és nagy kérdésekben egyaránt. Állítsanak egy és ugyanazon dologról ötféle véleményt, de attól még csak az az egy dolog létezik; azt kell látnunk mindig a maga valóságában, de nem pártatlanul.
Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a Fidesz hol kisasszony-, vagy gentleman-, hol pedig ultimátum-politikája, néha csak szónoki ellenzékisége, pótcselekvése zavart okoz a saját soraiban és a közvéleményben is. De a közvéleményünk megütközéssel fogad olyasmit is, hogy a Fidesz a szélsőséges izraeli Likudot testvérpártjává fogadta, vagy hogy szükségtelenül nagy figyelmet szentel a kubai és a kínai emberi jogoknak és belső demokráciának, miközben e tekintetben itthon bőven akad el nem végzett feladata, hasznos tennivalója. Ebben a helyzetben nem jövőbe mutató, nem elég és nem megoldást nyújtó politika az erkölcsre hivatkozás sem, hiszen láttuk, nálunk az erkölcs jelenleg a pénz. A történelemben sokszor azok hivatkoztak az erkölcsre, akik tehetetlenek voltak a valósággal szemben, nem volt reális tervük a megváltoztatására. Ráadásul láthatjuk, hogy a kapitalizmusban az erkölcsi igazság sohasem azonos a jogi igazsággal, de a törvények, sőt az alkotmány sem az erkölcsről szól.
A Fideszt, mint jelenleg egyetlen arra képes erőt, hogy eltávolítsa a nép- és nemzetellenes koalíciót, ebben a törekvésében mindenféleképpen támogatni kell. Ez azonban nem lehet egyoldalú. A szövetségért a Fidesznek is tenni kell, talán nem is keveset. A fő cél érdekében őszinte, hátsó gondolatoktól mentes nyílt szövetséget kell kialakítania minden nemzeti erővel, különben továbbra is megmarad ellenzéki erőnek. Ennek a meggondolásnak minden más szempontot meg kell előznie. Ha akárcsak taktikai okokból eleve lemond erről, stratégiai vereséget szenved. A koalícióellenes új többség (amiről egy hétig beszéltek, de aztán elfeledkeztek róla) ugyanis még szervezetlen, és nem is fideszes, bár a Fidesznek tagadhatatlanul nagy szerepe volt a kialakulásában, valamint az új helyzetnek a tudatosításában és megfogalmazásában.
Nem elég azonban a Fidesszel felváltani a kormánykoalíciót. A Fidesznek a kormányon eltöltött négy éve, és az azóta folytatott politikája ugyanis arra enged következtetni, hogy – sajnos – ha nem is jelentéktelen hangsúlyeltolódásokkal, de ő is csak ezen a rendszeren belül kíván politizálni, ezért csak a kisebbik rossznak tekinthető. Félreértés ne essék, az adott helyzethez viszonyítva ez is nagy szó. Az elidegenült hatalommal ne legyen kiegyezés akkor sem, ha első lépésként még csak egy kisebb rosszat tudunk a helyébe juttatni. Ezért az igazi megoldás egy nemzeti alapon álló széles népi mozgalom, vagy párt létrehozása lenne, amelynek tömöríteni kellene valamennyi párt (a szélsőséges SZDSZ kivételével, amely már a kerekasztal tárgyalásoktól kezdve egyre inkább elkülönül a nemzettől, magyarellenességet tanúsít, idegen és természetellenes érdekeket képvisel) hazafias elemeit. Feltételesen nevezzük Magyar Béke és Haladás Pártjának, mert a magyar nemzeti érdekek és értékek, a belső és a nemzetközi béke, valamint a társadalmi haladás hármasának kellene jellemezni, nem pedig valamiféle izmusnak. Ennek megfelelően egyaránt tömörítené mindazokat a jobb- és baloldali erőket, amelyek a lényeget, a kiutat a társadalmi béke és igazságosság megteremtésében látják. A hatalomra jutását követően majd az izmuson is lehet gondolkodni, de annak akkor is csak hatodrangú szerepe legyen. Lehet, hogy ez lesz az a harmadik út, a magyar út, amelyre a legjobb gondolkodóink hívtak és hívnak bennünket. (A legutóbbi önkormányzati választáson induló független jelöltek nagy száma is arra enged következtetni, hogy valami máris megindult ebben az irányban). Most a legfontosabb, hogy pártokban, a civil szerveződésekben tömörülő és egyre tettrekészebb minden hazafias erő – a közöttük természetszerűleg meglévő ideológiai különbségeket történelmileg hosszú időtávra félretéve – megtalálja a hatalomra kerüléshez szükséges összefogás módját, formáját. Nem kizárt, sőt valószínű és kívánatos is, hogy a Fidesz (és a KDNP is) ebben a folyamatban jelentős, akár vezető szerepet játsszon, nagy érdemeket szerezzen. Ha azonban nem köti meg a nyílt és őszinte szövetséget a hazafias erőkkel, ismét duplán ráfizet. Egyrészt a neoliberális-szocialista koalíció továbbra is azzal fogja vádolni – alaptalanul – hogy "összejátszik a szélsőséges erőkkel", másrészt, nem nyeri el ezeknek az egyre jelentősebb erőknek a támogatását, s marad ellenzékben.
A harmadik út, a magyar, a független politika megszerveződése bizonyos fokig valamennyiünktől függ. Nemcsak a saját egyéni sorsunk, hanem országunk sorsának alakulása sem lehet közömbös számunkra. Senki ne gondolja, hogy tehetetlen, mert kis tettekből tevődik össze a nagy. Azt se gondolja, hogy nincs kiút. Történelmileg nincs kiúttalan helyzet, s a néptömegek jelét adták, hogy komolyan akarják a változást, s elindultak ezen az úton.
Kívánatos lenne, hogy ez az út alkotmányos legyen, s elvben erre lenne is lehetőség, ha a köztársasági elnök mellett, a pártok vezetői is a helyzet magaslatán állanának, egyöntetűen képesek lennének nemzetféltő magatartásra. Ennek azonban jelenleg nincsenek jelei. Ezért, és mivel a szuverenitás hordozója a nép, a szabadnak született emberek közössége, de semmiféleképpen nem a választott – főleg a csalással hatalomra került – kormány, és mert a nép az alkotmány szerint nem ruházza át a hatalmat a képviselőkre, csak általuk gyakorolja, nincs demokratikusabb történelmi tett, mint az erre érdemtelenné és alkalmatlanná vált, a néptől elidegenedett, s külföldi érdekeket szolgáló kormány eltávolítása bármilyen eszközzel. Erre éppen e kormány népirtó, nemzetellenes politikája adja meg az alkotmányos felhatalmazást.
A múltat s jövendőt megbűnhődött magyar népnek joga van létrehozni a saját hatalmát, megteremteni a saját rendjét a saját hazájában. Az országunkon belül senkit, még az MSZP tagságát sem képviselő hazaáruló, kiárusító, nép- és nemzetellenes kis elit csak rohanjon a vesztébe, de mi mentsük meg önmagunkat, nemzetünket és magyar hazánkat.
Sütő Gábor
nyugalmazott nagykövet
Havi Magyar Fórum, 2007. szeptember.
| |
|
|