Se nem jobb, se nem bal - magyar!
Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Elfelejtettem a jelszót
 
Új cikk

Tartalom

 

 

Kapitalizmus van.

 

 

 

         Mostanában a kilátástalanság miatt terméktelen és dűlőre nem jutott eszmecserék résztvevői sokszor széttárt karokkal, és ezzel a tehetetlenséggel megbékülő, vagy éppenséggel rendreutasító megállapítással fejezik be a vitát: "Mit akarsz? Kapitalizmus van!". És a gondolat itt lebénul. Mintha nem lenne tovább. E ténymegállapításhoz ugyan semmi kétség nem fér, bár a rendszerváltás előtt és kezdetén senki ki nem ejtette a száján a kapitalizmus szót; az "illetékesek" leginkább többpárti polgári demokráciáról, szociális piacgazdaságról beszéltek, sőt ez a kifejezés került az új alkotmányba is. Senkinek nem volt politikai mersze hozzá, hogy nyíltan meghirdesse a kapitalizmust. Időpontot nehéz lenne meghatározni, de hosszú évek elteltével egyes politológusok, félénken körültekintve, elvétve kezdtek szólni a kapitalizmusról, azt követően, hogy Horn Gyula előállt a "szocialista tőkések" megteremtésére vonatkozó képtelen ötletével, és a kapitalizmust, mint elérendő célt említette. A globalizmus fokozódó érvényesülésével párhuzamosan pedig már mintegy a kapitalizmuson is túlmutató vadkapitalizmusról beszélnek – már akik mernek szólni – de javarészt ők is úgy téve, mintha az ismeretlen módon és teljesen váratlan sorscsapásként, azaz nem a rendszerváltás következményeként szakadt volna a nyakunkba. Maguk a hatalmon lévők azonban azóta is kerülik a kifejezés használatát, mintha nem is létezne, mintegy azt érzékeltetve, ha létezik is, nekünk semmi közük hozzá. (Ezért ennek az írásnak a címe után akár kérdőjelet is biggyeszthetnénk).

Történik minden annak ellenére, hogy senki, de senki előtt nem titok: kapitalizmusban élünk. Ha pedig már éljük, mondjuk is ki – ez lenne a természetes. A nyilvánosság előtt azonban mégis szinte minden fórumon továbbra is kerülik a kifejezést. E furcsa, de véletlennek semmiképpen nem tekinthető eljárásban tükröződik a kapitalizmus önvédelme is. A hozzá kapcsolódó kézenfekvő magyarázat ugyanis az, hogy a szó mögött meghúzódó tartalom történelmileg lejáratta önmagát, hiszen két világháborút is zúdított az emberiségre és szüntelen háborúskodással, válsággal és "válságkezeléssel" jár. A Nemzetközi Valutalap kutatóinak számításai szerint – akiket pedig e vonatkozásban igazán nem vádolhatunk részrehajlással – csak a huszadik század utolsó negyedében megközelítően száz pénzügyi-gazdasági válság volt a világon. De napjainkban is ez a helyzet; ki tudná megmondani, hogy véget ért-e a válság, vagy már egy újabban élünk, illetve összeszámolni, hogy hány háború folyik? És főleg, hogy még mennyit terveznek? A tőke azonban sohasem ismeri el a saját rendszere szerves hibáit. (Az előző rendszer kényszerből meg-megtette). Ennek okán, és mert történelmileg továbbra is versenyben áll egy szociális szempontokból sokak által jobbnak tartott társadalmi rendszerrel, a manipulációt egyébként is egyik fő fegyvereként alkalmazó tőkés gondolkodás más nevet keresett a kapitalizmusnak. Megszületett a piacgazdaság, a szociális piacgazdaság, a jóléti társadalom, az önszabályzó társadalom, stb. fogalma. Ugyancsak ebbe az irányvonalba illeszkedik a Soros-féle nyitott társadalom, amely főleg arra hívatott, hogy megakadályozza a nemzeti társadalom kialakulását.

El kell ismerni, sokan azok közül – gondolom, hogy a reform-kommunisták, de a szerveződő jobboldali erők jelentős részét is közéjük sorolhatjuk – akik így, talán szándékuktól függetlenül is leplezve, de közreműködtek nálunk a kapitalizmus megteremtésében, a rendszerváltáson dolgozva, őszintén hittek egy jobb társadalomban. Mások már az első lépések láttán megsejtették az igazságot, ismét mások pedig megrémültek, mert rájöttek, hogy hamisak a jelszavak, melyek mögött más nem is húzódhat meg, mint a kapitalizmus. A kapitalizmust viszont akarták is, meg nem is, hiszen a többségük a szocializmusnak tartott tőkementes pártállami rendszerből valamiféle másik, csak jobb, de ugyancsak tőkementes társadalmat képzelt el. Pedig hát tudniuk kellett, hogy ez naivitás.  

Napjainkra visszatérve, mindenképpen bajt jelez azonban, ha a témakörben folyó eszmecserék, a résztvevők eltérő politikai alapállása ellenére is, a "Mit akarsz? Kapitalizmus van!" lemondó megállapítással fejeződnek be, megakadnak bármiféle kiút, vagy távlat körvonalazása nélkül. Mintha az egyébként vitathatatlan sivár kilátástalanság ténylegesen, visszavonhatatlanul, egyszer s mindenkorra uralna mindent és mindenkit, mintha a visszafejlődés megállíthatatlan lenne.

De van más baj is, talán még nagyobb is, éspedig ha a vitázók egy része idáig sem merészkedik el, hanem szembeötlő manipulatív szándékkal olyasmit érzékeltet, hogy tulajdonképpen nem is volt rendszerváltás. Egyesek lépten-nyomon olyan politikailag megfoghatatlan, ravaszkodó megfogalmazásokkal szédítenek bennünket, hogy amit jelenleg átélünk, annak "a szocializmusra visszanyúló történelmi okai vannak", "posztkommunista szellem uralkodik", s mindaz, amitől szenvedünk "posztszocialista következmény", "a kárdárizmus utóhatásai" érvényesülnek, sőt a "kádárizmus újravirágzása" folyik, stb.

Mindazok számára azonban, akik az elmúlt húsz év eseményeit, köztük a keserveit, kudarcait, vereségeit átélték, és nem is felejtették el, szinte hihetetlen, hogy akadnak, akik azzal szeretnének ámítani bennünket, hogy e két évtized, benne napjaink minden gondja-baja a szocialista korszak terhére írandó. Amelyben, egyébként, az ilyesmiket hangoztató, mindenkinél mindent jobban tudó, mindig jól helyezkedő, általában neoliberális beállítottságú szellemi komisszárok nagy része ugyanolyan jól élt, mint ma – sőt, hasonlíthatatlanul jobban, mint a többség, akkor is, ma is – és ki-ki a vérmérséklete szerint, de ekkor még egybehangzóan, sőt egymással versengve, a kapitalizmust szidta! Ők ugyanis mindig határozottan kiállnak, … hol az egyik, hol a másik oldal mellett. Bizony-bizony igencsak aggasztó társadalmi probléma, hogy ma ismét majdhogynem csak ők kapnak fórumot. Ne tetézzük hát a bajt azzal, hogy elhisszük, vagy egyszerűem ösztönös, meggondolatlan állásfoglalásnak tekintjük a fenti állításaikat, hiszen nyilvánvalóan a nálunk kialakult vadkapitalizmus, azaz a kormányzati szintre emelt vesztegetés, jogtalan előnyszerzés, címeres gazemberség álcázott, de tudatos védelmével állunk szemben. Ne hagyjuk magunkat félrevezetni. Amit most átélünk, annak már ugyanúgy semmi, de semmi köze a szocializmushoz, mint ahogy a magát magyarnak és szocialistának nevező MSZP-nek is éppen a szocializmushoz van a legkevesebb köze, de még mintha a magyarsághoz sem lenne már; egyedül a párt mivolta tagadhatatlan. Ugyanez még inkább áll az SZDSZ-re (amely mindemellett még kifejezett magyarellenességet is tanúsít), a mostani MDF-re, de bizonyos tekintetekben tulajdonképpen más pártokra is.

A belőlük tudatosan verbuvált hatalmi elit ("elit"?) többsége csak azt látja és láttatja, ünnepli és ünnepelteti még most is – habár már teljesen tárgytalan – hogy nincs szocializmus, nincs Kádár János; holott azon kellene sajnálkoznia, hogy ma már nincs Ikarus, Ganz-Mávag, Ganz Műszer Művek, Csepel Művek, Rába, MOM, Tungsram és Bábolna, meg magyar élelmiszeripar sem, amelyek – ha nem verik szét, és nem árusítják ki őket – ma is megállnák a helyüket a nemzetközi versenyben. A magyar ipar felszámolásában és a mezőgazdaság szétverésében éppen ez az elit, főleg az elmúlt nyolc év, hatalmon már előzőleg is volt kormányzati körei és a külföldi pártfogóik a bűnösök. Ezt takargatandó, hazudnak a múltról, hamis jövővel álltatnak, hogy eltereljék a figyelmet a jelenről, s kisajátítsák a jövőnket. A most folyt választási kampány során is tapasztalhattuk, hogy egymással versengve ígértek és ígértek, tudva-tudván, hogy úgysem képesek, de nem is áll szándékukban betartani az ígéreteiket. Önmaguk is tisztában vannak vele, hogy most – még a nagy jóindulattal feltételezett esetleges jó szándék mellett is – többnyire csak az tartható be, ami illeszkedik a globalista nagytőke igényeihez, ez azonban szinte sohasem esik egybe a nép, az ország érdekeivel. Ezért legyünk tudatában, hogy a hatalom-várományos, legyen baloldali, vagy jobboldali, valójában ennél lényegesen többet nem is ígérhet. Ha mégis megteszi – nem mond igazat. A mostani országgyűlési választásokon azonban az ígéreteken túl van egy mindennél fontosabb cél: a nemzeti érdekeket eláruló, népirtó politikát folytató, a háttérben változatlanul fennálló MSZP-SZDSZ szövetség eltávolítása a hatalomból. Erre csak egy erő képes, a Fidesz-KDNP. Győzelmétől azonban a helyzetnek csupán nagyon lassú – és csak remélhetőleg kedvező – változása várható. Nagy reményeket senki nem táplálhat. Maximum arra számíthatunk – az adott körülmények között ez sem kevés – hogy a lassú pozitív változásokat elősegítő intézkedéseket foganatosít.

Legalább két nyomasztó körülményt ugyanis szem előtt kell tartanunk. Egyrészt, a sok fontos kulcspozíciót megőrző szocialista-neoliberális koalíció szabotálni fogja a kormány minden lépését, s emellett, ahogy Gyurcsány Ferenc nyíltan be is ígérte, kemény – értsd: hazug és gátlástalan – ellenpropagandát fog folytatni. A legfontosabb azonban, hogy tudatosan lerombolt országot, s minden tekintetben lepusztult helyzetet hagy maga után, amellyel a Fidesz-KDNP-nek a nehéznél is nehezebb lesz megbirkóznia. Másrészt azért is, mert maga a Fidesz-KDNP is ugyanezen kapitalista keretekben, azaz a jelenleg uralkodó körülmények között kormányozhat, és kíván is kormányozni. Legfeljebb, ha akar, ezen keretek között is találhat és kialakíthat fogódzókat egy olyan politikához, amely jobban illeszkedik a magyar érdekekhez. Különbség tehát lesz is, meg nem is. (Mivel mi magyarok azt tartjuk magunkról, hogy a labdarúgáshoz mindannyian értünk – amiben talán van is valami – a legszemléltetőbb, ha azzal a labdarúgó hasonlattal élek, hogy bár jól érzékelhető különbség van a Fradi és az MTK között, de mindkét csapat az NB I-ben játszik!). A Fidesz most mégis olyan helyzetbe kerül, hogy lenyesegetheti a vadkapitalista kinövéseket, felszámolhatja az intézményes korrupciót, képviselheti a magyar érdekeket, értékeket, és még a korábbi tévedéseit is jóváteheti, köztük azt a baljós melléfogást – hogy bűnnek ne nevezzük – amikor az EU csatlakozási szerződés tárgyalásakor kitette a magyar földet a szabad forgalmazással járó külföldi felvásárlás veszélyének. Mindehhez azonban olyan széleskörű népi támogatásra lenne szüksége, amely megteremtődőben van ugyan, de nem lesz egyszerű a teljes kivívása, még nehezebb lesz megtartani. (Ez pedig döntő kérdés, ezért más szempontokból vizsgálva, alább még vissza is térek rá.)

A politikai paletta áttekintését befejezve, megállapíthatjuk, hogy továbbra is csak két kis parlamenten kívüli párt adja önmagát következetesen, híven az ideológiájához, és leplezi le a nép- és nemzetellenes törekvéseket, eredjenek akár jobb-, akár baloldalról: a MIÉP és a Munkáspárt. (A Jobbik esetében a kérdőjelek uralkodnak). Mondhat rájuk bárki, amit akar, de nyíltan, egyértelműen és hitelesen csak ez a két párt védelmezi a nemzeti érdekeket, illetve a dolgozó osztályok és rétegek érdekeit. A Munkáspárt ma is félreérthetetlenül a szocializmus mellett áll, a MIÉP pedig a magyar út híve, amelyet Németh László "minőségi szocializmusként" is, Bibó István és más nagy nemzeti gondolkodóink pedig harmadik útként is körvonalaztak.   

 

Napjaink szomorú valósága, hogy megvalósulni látjuk az ismert tételt, miszerint a kapitalizmusban az ember az embernek farkasa. A nálunk – nem utolsó sorban jelentős külföldi nyomásra – eluralkodott kormányzati támogatást élvező (hogy kormányzati szintűt ne mondjunk) vadkapitalizmus különösen arra ösztönzi, sőt kényszeríti az embereket, hogy mások irányába a rosszabbik énjüket mutassák. Ez az egyre általánosabbá váló sajnálatos jelenség, például, semmiképpen sem a szocializmusnak kikiáltott rendszer maradványa, vagy a megfoghatatlan, de kényelmes hivatkozásul szolgáló posztkádárizmus következménye. Sőt, ha tárgyilagosan szemléljük a dolgokat, el kell ismernünk, hogy a vadkapitalizmushoz képest abban a "szocializmusban" inkább neveltek a társadalmi szolidaritásra. Szavakban mindenképpen. De a szavakhoz azért valamelyest a tetteknek is igazodniuk kellett. Önmagunkat csapnánk be, ha nem látnánk utólag is, hogy bármennyire is bírálható a múlt rendszer, de gazdasági és szociális értelemben bizonyos demokratikus elvek tagadhatatlanul jobban és szélesebb körben érvényesültek, nagyobb volt mindenki szociális biztonsága, még ha negatívumokkal is párosult. A jelenlegi helyzet viszont annyira nyilvánvalóan és egyértelműen rossz a nagy többség számára, hogy sem ez, sem az itt következő megállapítások nem tekinthetőek a régi rendszer dicsőítésének, hanem csak kifejezetten a jelenlegi bírálatának.

Sokan, szemet hunyva a valóságra, azt is kitartóan ismételgetik – halljuk a rádióban, olvassuk az újságokban, látjuk a tv-ben – hogy mindez azonban nem a rendszerváltás, hanem pusztán annak – a következménye, hogy "a kommunisták" a politikából a gazdaságba mentették át magukat. Azt pedig mindenki elismeri, sőt széltében-hosszában ismétli – a legtöbbször Göbbelset idézve, pedig hát eredetileg nem is az ő találmánya – hogy a sokszor ismételt állítások, akár igazak, akár nem, az emberek fejében "igazsággá válnak". Ha tényleg hagyjuk ezt érvényesülni, akkor nemcsak nem segítünk önmagunkon, hanem tragikusan rontunk a helyzetünkön. Önmagunk kötjük meg a saját kezünket, ha nem nézünk szembe a konkrét valósággal. A valóság pedig az, hogy pillanatnyilag, formálisan, egypárti diktatúra van (bár az MSZP-SZDSZ koalíció látványos megszakítása ellenére a szocialista-neoliberális összetartozás és összetartás felszámolhatatlan), sőt tényleg éppen az az utódpárt van hatalmon, amelynek a tagjai valóban átmentették magukat a gazdaságba. Csakhogy – és ezt nem szabad szem elől tévesztenünk – ők már akkor sem voltak kommunisták, amikor beléptek az MSZMP-be. Akik valóban kommunisták voltak, azok jórészt ma is a Kommunista Munkáspárt tagjai. Oktalanság volna nem látni azt is, hogy a volt MSZMP és a mai MSZP értékrendje frontálisan szemben áll egymással. Ezért ma egyenesen kitüntetés kommunistáknak, vagy szociáldemokratának, de akár baloldalinak is nevezni az MSZP-t és az SZDSZ-t, azaz a mai szocialistákat és a neoliberálisokat. Nem is hallottuk, hogy ők maguk ezt akár egyszer is visszautasították volna. Ugyanis a lakosságban a múlt rendszer iránt érthetően növekvő nosztalgia miatt ezek a bírálatnak szánt minősítések inkább csak arra jók, hogy szavazatokat hozzanak nekik. Másrészt ezzel még a bűneiket is kisebbítik, mert eltüntetik a személyes felelősségüket. Mégis több jobboldali politikus is görcsösen ragaszkodik e végzetes tévedés gépies ismételgetéséhez. Az pedig egyszerűen politikai vakság, vagy elvakultság, ha mindazok láttán és ismeretében, ami nálunk az elmúlt két évtizedben a gazdaságban, a közigazgatásban, a pénzügyekben, az igazságszolgáltatásban, a szociális területen és az élet minden vonatkozásában történt, bárki olyasmit állít, hogy nem volt rendszerváltás. 

A társadalom döntő többsége egyre rosszabb helyzetbe kerülő vesztes, s a rendszerváltás önmagában már ennélfogva sem megkérdőjelezhető; az így megvalósult kisiklatott rendszerváltás szükségessége és létjogosultsága azonban annál inkább. Mert nézzük csak, mivel is járt a nagy fordulat világméretekben és nemzeti szinten. A világválság ellenére 2009-ben a FED, az amerikai jegybank szerepét kisajátító magánbank, soha nem látott, 46,1 milliárd dolláros nyereséget ért el, míg 2008-ban "csak" 31,7, 2007-ben pedig 34,6 milliárd dollár nyeresége volt. Válság idején soha nem látott nyereség, de csak a világpénzt korlátlanul és ellenőrizetlenül kibocsátó FED-nél! Ám tekintsünk csak szét jobban, akadnak másféle jelek is. Brazília kétszázalékos adót vetett ki a spekulatív külföldi tőkére, hogy megakadályozza az országban is válságot kiváltó, a FED által – mérvadó elemzések szerint tudatosan – okozott pénzügyi buborék kialakulását. A latin-amerikai földrészen, tőlünk eltérően, erősödik a törekvés, hogy hasonló adót valamennyi tőkebevételre kivessenek. Összehasonlításul mondhatnánk, hogy ők szocializálódnak, miközben mi latinamerikanizálódunk. Izlandon, ugyancsak országunktól eltérően, népszavazás nyomán elutasították a bankok követelését, hogy a lakosságra hárítsák a válság következményeit. A tőkés országok intézkedései tehát arra utalnak, érzik, a folyamatos krízis közepette maga a kapitalizmus kerül veszélybe, ha átmenetileg nem korlátozzák a tőke mohóságát. Ugyanez az önvédelmi törekvés tükröződik a G-20 törekvésében a "szabályozott kapitalizmus" visszaállítására, a "szociál-kapitalizmus" megteremtésére, valamint Sárközy francia elnöknek immár a nevetségességig ismételgetett kijelentéseiben, hogy erkölcsössé kell tenni a kapitalizmust. Szabályozott kapitalizmus azonban csak szavakban létezhet, mivel szabályozni ugyan sokmindent lehet a kapitalizmusban is, de a tőke nem tartozik ebbe a kategóriába, sem nemzeti, sem nemzetközi szinten. A tőkét az erkölccsel egyesíteni pedig egyszerűen lehetetlen, ennek már a hangoztatása is megtévesztő, és még a szót is kár rá vesztegetni. A tőke "erkölcsét" egyébként jól szemlélteti, hogy a napjainkban ugyancsak az itt elemzett okokból súlyos pénzügyi válságba került Görögországnak a nemzetközi nagytőke képviselői azt javasolták, hogy adja el az épületeit, cégeit, szigeteit, sőt az Akropoliszt is, és akkor kijuthat a válságból. De itt a saját példánk is: mozgó kamatlábra vetettek fel velünk kölcsönt, ezért hiába fizettük már vissza többszörösen a tőkerészét, az adósságspirálból nem tudunk kikeveredni, sőt az adósságunk egyre nő. Lehet itt egyáltalán erkölcsről beszélni?

Nálunk mindezzel párhuzamosan másik "erkölcsös" törekvés is megfigyelhető: a vad-kapitalista jelenségeket nem a rendszer, hanem személyesen egyes "kommunis-tákból" lett kapitalisták személyes erkölcstelenségének a terhére próbálják írni. A szóban forgó "kapitalistáink" erkölcséért tényleg nem tenném tűzbe a kezemet, de azt, hogy ma mindenféle erkölcstelenség lehetséges, azért mégsem lehet "posztszocialista" következménynek tekinteni, hanem csak a jelenlegi rendszer sajátjának. Ezért végső soron ez a törekvés is e rendszernek az önvédelmi reakciója az egyre határozottabban megnyilvánuló népi elégedetlenséggel szemben. Mindebből ki vonhatna le más következtetést, mint hogy a kapitalizmus ügye nem áll valami jól.

De menjünk tovább, önmagunkhoz közeledve. A közelmúltban a BBC Világszolgálata 27 országban végzett felmérése szerint csak a megkérdezettek 11%-a vélte úgy, hogy a kapitalizmus jól működik, 23%-a javíthatatlanul elhibázottnak tartotta a szabadpiaci kapitalizmust. Az amerikai Pew Research Center pedig a múlt év végén tizennégy országban végzett közvélemény-kutatást a legutóbbi két évtizedről. Eszerint a magyarok 77 %-a elégedetlen a demokráciával, 72%-a rosszabbul él, mint a szocializmusban. Az IMD Gazdaságkutató adatai szerint pedig a leromlott kormányzati munka miatt drámaian csökkent a versenyképességünk: 57 ország közül a 2005-ös 31. helyről a 45.-re estünk vissza. Ennek ellenére az OECD idei ország-jelentése fenyegetően szögezi le, mindegy milyen lesz a következő magyar kormány, az elődje által kikövezett úton kell továbbhaladnia. És már a magyar nagytőkések is (vagy a mögöttük álló multinacionális cégek?) minden felkérés nélkül megfogalmazták a hatpontos programjukat a következő kormány számára! A Budapestre akkreditált európai nagykövetek egy csoportja pedig párját ritkító módon, a belügyeinkbe durván beavatkozva, nemrég közös nyilatkozatban ítélt el néhány közbeszerzési döntést, mivel nem azok javára szólt, akiknek ők, a diplomáciai szabályokat megsértve, lobbiznak. Tették ezt akkor, amikor az ő országaikban is sorra robbannak ki a megvesztegetési és korrupciós botrányok annak ellenére, hogy az ő viszonyaik már stabilabbak, a szereplőik tapasztaltabbak, s nemcsak kidolgozták, hanem már jól be is gyakorolták a kétes ügyek elmismásolásának az eljárásait. Közben a valóság az, hogy az Európai Bizottság tavaly novemberi jelentése szerint a teljesen szokatlan és indokolatlan mesés adókedvezményeken túl Magyarország adja a legtöbb állami támogatást a multinacionális cégeknek, nevezetesen 2009-ben 682 milliárd forintot, azaz a GDP 2,38 %-át, a legtöbbet az EU-ban! Bogár László számításai szerint – az utóbbi 21 év során ezek a vállalatok mintegy hatezer milliárd forinttal több támogatást kaptak, mint amennyit adó, vagy járulék formájában befizettek a magyar államkasszába. 2008-ban pedig az összes megtermelt profit 92%-a a multinacionális cégeknél halmozódott fel, amelynek nagy részét minden ellenőrzés nélkül kivihették az országból! Mi vagyunk részükre az igazi adóparadicsom.

Mindezek fényében és az ugyanezen irányba mutató, de itt fel nem sorolható számtalan tény láttán, az objektivitásnak valamennyire is helyet adó elemzés nem tagadhatja, hogy országunk gazdasági, politikai, egészségügyi, oktatásügyi, szellemi-erkölcsi állapota hasonlíthatatlanul rosszabb, elmaradottabb, züllöttebb – és vég nélkül sorolhatnánk a jelzőket – mint a rendszerváltás előtti évtizedekben volt.  És akkor még nem is szóltunk a legsúlyosabbról; arról, hogy mindezek eredményeképpen, több mint ezeréves történelmünk során országunk ma ismét gyarmati helyzetbe került. A Gyurcsány-Bajnai kormány naponta bizonyítja is, hogy nem más, mint a gyarmatosítók helytartója. Ezért hát – nem árt ismételni és ismételni – a rendszerváltás nem megkérdőjelezhető, de annál inkább a kialakult globalista, fonák magyar "sajátosságokkal" is megtűzdelt vadkapitalizmus létjogosultsága. Ezen belül elég visszagondolni olyan konkrétumokra, hogy a Németh-, de főleg az Antall-kormány primitív politikai revansizmusból szétverte a szövetkezeteket, pedig a szövetkezet olcsón termel és jót. Úgy tett, mintha nem tudná, hogy a kistermelés csőd, mert drágán termel, ha jót is. Ezért van, hogy ma közel 240.000 magángazdaság a bukás szélén áll, a szükséges kormányzati segítséget sem kapja meg, s az Európai Unió vezető gazdaságai pedig nem támogatják a versenytársak kialakulását a legutóbb csatlakozott tagállamokban, inkább juttatásokat cseppentgetnek nekik, hogy a végzetes következményekkel járó parazita életmódra késztessék. Ebből adódnak olyan észveszejtő jelenségek, hogy a sokezer kilométerről hozott élelmiszer, paradicsom, fokhagyma, stb. olcsóbb, mint a magyar. Ugyanakkor a minősége meg sem közelíti a magyart, s ráadásul tele van az egészségre ártalmas vegyszerekkel. Eközben a még megmaradt, kiváló minőségű magyar termékeket Nyugatra exportáljuk (akarom mondani, exportálják a multinacionális vállalatok busás haszonnal), ahol szívesen fogadják, és kereslet van irántuk. De az értelmetlen, kiiktatandó gazdasági revansizmusra és a tőke telhetetlenségére utalnak azok az ismert jelenségek is, hogy a közműveket, a közszolgáltatásokat is privatizálni, kis vállalkozásokban akarják működtetni. Az úgy nevezett kiszervezés a tendencia, melynek keretében a minisztériumok külsős cégeket szerződtetnek a saját feladataik ellátására, így pl. a Honvédelmi minisztérium őrző-védő társaságot a saját objektumai védelmére, stb. Itt ma minden a feje tetejére állt. Mindezért a legszigorúbb szabályos elszámoltatás teljesen törvényes lenne, ha akadna olyan erő, amely képes ennek a megvalósítására.

Ne áltassuk hát magunkat. Tagadhatatlan, hogy a tőkésrendszernek ez a neoliberális, mindent elnyomó, gátlástalan, gyarmatosító, globalista változata vitte, és viszi gazdasági romlásba az országot, tette és teszi lehetővé, hogy minden törvényi felhatalmazás nélkül külföldnek kiárusítsák, privatizálják (magyarul: ellopják) közös javainkat, intézményesítsék a korrupciót, egyszóval a vadkapitalizmust. A szemünk előtt szétverte és szétveri a közigazgatást, a közoktatást, az egészségügyet, elterjesztette, és terjeszti a kábítószerezést, ajnározta és ajnározza a homoszexualitást és mindenféle természetellenes másságot, nyilvános, egyre erőteljesebb támadásokat intézett és intéz a kereszténység ellen, testileg és erkölcsileg lerontotta és lerontja a fiatalságot, hogy ne legyen képes az ország, a nemzeti érdekek védelmére, engedte és engedi a természet tönkretételét, s képtelennek bizonyult az állampolgárai biztonságának szavatolására. Ez utóbbinál maradva, emlékezzünk csak rá, hogy az előző rendszerben egyetlen őrző-védő szolgálat sem volt, mégis volt biztonság; ma ellepik az élet minden területét (láttuk, még állami intézményeket, minisztériumokat is ők őriznek), a legtöbbször fennhéjázóan és durván viselkednek velünk szemben, s éppen az egyik okát képezik annak, hogy állampolgári biztonság nem létezik. De az állampolgáraink által eltartott és most egymást magyarellenességre uszító kisebbségek és másságok is naponta aláznak meg, tesznek tönkre, sőt ölnek meg magyarokat, de sem a rendőrség, sem az igazságszolgáltatás nem áll a helyzet magaslatán. Ez a rendszer családokat tesz utcára télvíz idején, alultáplálja a gyermekeket, akiknek az iskolában lelket mérgező hazugságokat tanít történelem gyanánt, kórházi széfeket tesz kötelezővé, miközben egy egyszerű vérvizsgálatra is hónapos határidőket szab, az influenza-hisztériával súlyos pénzeket juttat a kiváltságosak zsebébe, s úgy állítja be, hogy mindez így van rendjén. Eredménynek állítja be (pedig ez az egyik legnagyobb bajunk), hogy a hazánkban ma még folyó termelés kb. 90 %-át mintegy kéttucatnyi multinacionális cég adja, de eltitkolja, hogy a behajtott adó ugyanilyen százalékát a még meglévő magyar kis- és középüzemek, valamint az állampolgárok fizetik be.

Emlékezzünk rá, Antall József egy őszinteségi pillanatában kijelentette, hogy az adók – akkor még csak – 70%-át a bérből és fizetésből élők fizetik be, és ez a statisztikában is megjelent. Mindezt sürgősen zárolták, s azóta a KSH katonai üzemként működik; parancsra készíti a statisztikát. Ehhez jön még a sokasodó gyanús ügyek titkosítása, amit a napokban, jelek szerint általános egyetértés mellett még tovább szigorítottak, ami enyhén szólva nem megnyugtató, mert eleve megnehezíti a bűnösök kilátásba helyezett elszámoltatását. Teljes az elidegenedés; azok elől titkolódznak, akik az érdekeik képviseletére választották őket! A rendszerváltás árán túl tehát a saját becstelenségeik árát is a néppel, azokkal fizettetik meg, akiknek ahhoz semmi köze nem volt és ma sincs; akkor is kizárták, és ma is kizárják őket a valamennyiünket érintő döntésekből, a nemzetellenes bűnöket elkövetőket pedig mentik. Az így kialakult rendszer összességében véve tehát még annál is kevésbé bizonyult alkalmasnak a nemzeti érdekeink és értékeink védelmére, mint az előző rendszer. Kornai Jánostól olvastam egy idézetet, mely szerint egy hazai felmérésben megkérdezték a lakosságot, egyetért-e Churchill állításával, hogy „a kapitalizmus nem tökéletes, de a létező rendszerek közül az emberek élete mégis ott a legjobb”. Az állásponthoz 1992-ben a megkérdezettnek mindössze 31 százaléka csatlakozott. A csúcspont 1998-ban volt, amikor az arány megnőtt 36 százalékra, azóta egyre kisebb lett, és 2007-ben 25 százalékra csökkent. A tendencia egyértelmű. De, ismétlem, értsük jól a tényeket: mindez nem az előző rendszer védelme, hanem a jelenlegi minden tekintetben deformálódott rendszer bírálata.

 

De vajon kik azok, akik vállalják ezt a dicstelen szerepet, holott népünk és országunk szolgálatára esküdtek fel? Azok, akik szinte dicsekvően ismerik el, sőt terjesztik is a hírközlő eszközökben, hogy kormányzás helyett lopnak, csalnak, hazudnak, a demokrácia helyett a diktatúra felé tartanak, a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, azaz a tőke igényeinek elébe menve, nemzetietlen és népirtó politikát folytatnak. Láttuk, mindezt álcázásul eleinte szociális piacgazdaságnak, később reformnak nevezték, de mára már mindkettőt elfelejtették. Róluk akaratlanul is Nietzsche előrelátása csapódik az eszünkbe: „Közel a legmegvetendőbb emberek ideje: Azoké, akik már meg sem tudják vetni magukat, a nyüzsgő és mocskos fajtájú embereké”. S valóban, az új rendben a régi rendszerben alakoskodó olyan emberek lehettek miniszterek, sőt még miniszterelnökök is, akik bizonyítottan törvénytelen úton jutottak vagyonhoz és hatalomhoz, s akik ellen nem is egy per folyt, amelyeket azonban hagytak elévülni, vagy elnézőek voltak velük szemben, miközben az elkeseredett kődobáló fiatalokat szinte statáriális eljárással ítélték el. Tőlük nem is várhatunk mást. Ők a kiárusítás, az eladósodás hívei, a feketejánosok, akik már a szocializmusban meghirdették, hogy érdemes eladósodni, "mert a hitelező vigyáz az adós egészségére". Sokan akkor is tudtuk, de mára mindenki tudja, többek között ez az akkori vezetés által fel nem ismert hazugság sodorta nemzetünket a tönk szélére. De naponta a saját bőrén tapasztalhatja mindenki, ezért véssük végre kitörölhetetlenül az agyunkba: a hitelezőt semmi más nem érdekli – a legkevésbé az adós egészsége – csak a profit. Ezért van, hogy idestova három évtizede, azaz a társadalmi rendszertől függetlenül, egyebet sem hallunk, mint azt a hazugságot, hogy "többet fogyasztottunk, mint amennyit megtermeltünk", emiatt megszorításokra van szükség, de ettől majd jobb lesz.

Ezzel szemben egyre rosszabb lett, és nincs is kormányzati törekvés a kilábalás beindítására. Az egy keresőre jutó reálbér ma alacsonyabb, mint harminc évvel ezelőtt volt, az adósságunk viszont százmilliárd dollárral magasabb, ráadásul eltűnt körülbelül kétszázmilliárd dollárnyi közvagyon! Tehát még a Kádár-rendszer utolsó időszakában kialakult gátlástalan szűk kis szocialista-neoliberális réteg (amely más szavakkal is jól meghatározható lenne), a kisiklatott rendszerváltás álcázott motorja, kisajátította a hatalmat, nemzetellenes politikát folytat, és kiszolgáltatja, kiárusítja országunk, nemzetünk anyagi és erkölcsi érdekeit, értékeit. Egyik vezéralakjuk Gyurcsány Ferenc, aki az ismert káros tevékenységén túl mind hazai, mind nemzetközi fórumokon nemegyszer leantiszemitázta a magyar népet. Azon nem csodálkozunk, hogy az MSZP vele egy húron pendülő elitje mégis mellé áll, de megdöbbentő, hogy akadnak más védelmezői is. Csernok Attila, aki a "168 órában" államférfinak titulálta, a magánkiadásban megjelentetett "A valóság erejével" című könyvét – amelyben, és a "Komáromi pontonhíd" című első kötetében, megkérdőjelezi a magyar történelem szinte minden pozitív eseményét – azzal fejezi be, hogy "Magyarország nem érdemelte meg Gyurcsány Ferencet"! Rangon aluli lenne ilyen vakbuzgó áradozással vitatkozni. Eszembe jut azonban róla Aczél Györgynek (aki a nagyon hasonló hangzású "Eszménk erejével" címmel írt könyvet) egy nyilvános beszélgetésen kifejtett véleménye, miszerint a magyar kultúrában létezik Déry Tibor alkotóművészete, és azon belül a magyar irodalom. Ez az igazi szélsőség. Az ilyen elfogultságokkal nincs is mit kezdeni, hiszen szerzőik olyan egyszerű szellemi műveletre sem képesek, hogy helyesen fogják fel a rész és az egész viszonyát. (Ezt a témakört is ki lehetne fejteni más szavakkal).

Végül, nem lenne teljes a kép, ha nem emlékeztetnénk rá magunkat, és mindenkit, hogy ezt a szocialista-neoliberális elitet is jórészt Nyugatnak "köszönhetjük". A rendszerváltást követően ugyanis Nyugat nem a természetes szövetségesének számító jobboldalt segítette hatalomra, hanem a korábbi ellenségét, a baloldalról hozzá átállókat. Jobban bízott az árulókban, tudván, hogy könnyebben kézben és féken tudja tartani őket. A maga szempontjából igaza is volt. Ez a legtökéletesebb történelmi példa arra, hogy a tőke politikájában nincs barátság, nincsenek elvek, csak érdek.

 

Ma tehát a nemzetközi tőke a mindenható, holott – talán nem árt erre sem emlékeztetni – az emberiség története folyamán nem is mindig létezett tőke. Az ember, az élete megkönnyítésére kigondolta a pénzt, amely működött is mindaddig, amíg egyesek kizárólagos hatalmukba nem kaparintották a kibocsátását, és fedezet nélküli tőkévé nem manipulálták. Nálunk ma ezeknek a képviselői vannak hatalmon, és – egyéb alantas indíttatásoktól is fűtve – vívják háborújukat a nemzet ellen, ahogy Jelenczki István azonos című filmje cáfolhatatlanul bizonyítja. De a lényegre mutat rá Molnár Tamás, USA-ban élő magyar filozófus napjainkra vonatkozó megállapítása is: "A pénz minden dolog mozgatórugója lett. Az összeharácsolt anyagi 'jólét' az öncélú pénzcsinálásra és pénzforgásra épül, az anyagi dolgok megszerzésére, az álságos és felfokozott szükségletek beszerzésére és kielégítésére koncentrál. A pénz hajszolása válik az élet egyetlen szánalmas céljává. Az élet egy örök bevásárlás aktusává silányult, ahol a véglényeket már csak bér, adó, jutalom, juttatás formájában irányítják, miközben maga a munka is elvesztette egyediségét, művészi élményét, hitelességét és hivatástudatát. … A pénz, a haszon, a kamat lesz a világ dicsősége és csúcspontja, ahol az életfenntartás eszközei fölébe kerekednek magának az életnek." Mindezen belül jellemző, hogy elsősorban a kétkezi munkásokat alázzák meg; a banktisztviselők mindig később kerülnek sorra, ha sorra kerülnek egyáltalán. Hiszen látjuk, válság idején először a munkásokat bocsátják el, akik nemhogy végkielégítést, de még a saját fizetésüket sem kapják meg. Mivel azonban a tőke egyetlen célja a haszon, ehhez pedig másokat minden lehetséges módon ki kell zsákmányolni, ami viszont az elnyomorodásukkal jár, ezzel a saját sírját ássa, hiszen belőlük, a munkájuk kizsákmányolásából él; de az egész pénzügyi rendszer továbbra is ugyanazon szabályok szerint működik, mint a válság előtt, így csakis újabb válsághoz vezethet, más szóval szüntelenül újraszüli "a kommunizmus veszélyét". Ezért a globalizmus kapitalizmusa a válságból sohasem lábal ki, akkor sem, ha annak egy-egy adott pillanatban nem látszanak olyan nyilvánvaló jelei, mint a közelmúltban. Csak helyi és tüneti gyógymódot tud alkalmazni, önmagát képtelen radikálisan megreformálni (Ez az un. szocializmusnak sem sikerült, bár éppen a magyar gyakorlat, talán nem is teljesen eredménytelenül, legalább megpróbált elindulni ezen az úton), legfeljebb bizonyos körülmények szerencsés egybeesése folytán, és időszakonként, egyes országoknak a világfolyamatoktól való viszonylagos elszigetelődésének köszönhetően, stabilizálódik. Azt is el kell ismerni, tehát, hogy bár a társadalmi lényege azonos, de a kapitalizmusnak többféle modellje lehet; még azt is mondhatnánk, annyi, ahány tőkésország, és láttunk már példát arra is, hogy átmenetileg tényleg teremthet jóléti társadalmat (Svájc, Svédország, a volt NSZK).

A magyarországi kapitalizmus azonban ettől messze áll. Nincs is ezen mit csodálkozni. Az említett "elit" erők az esetleges reformokat kivitelezhető államot is kisajátították; csak a saját szűk kis csoportjuk, s rajtuk keresztül a nemzetközi nagytőke érdekeit védik. Hirdetik, hogy az állam korlátozza és torzítja a piacot, de egyre inkább az bizonyosodik be, hogy ez fordítva igaz. A legyengített nemzeti állam ellenőrzése alól kiszabadult tőke mindenhol és mindig egyforma; azon túl, hogy csakis az értéktöbblet érdekli, a másik fő jellemzője, hogy nincs nemzetisége. Bár ez is minden kétséget kizáróan így van, azért ne feledjük, hogy a tulajdonosaiknak bizony van nemzetisége! Sokan jogosan bírálják hát a nemzetközi zsidó nagytőkét, mert a profit utáni kíméletlen hajszájában egyben az emberség és az emberiség fölé emeli a tulajdonosaik zsidóságát is. De ettől a zsidó nép nem lesz sem gazdagabb, sem tiszteltebb. Csak a nemzetiség nélküli tőke hízik. Az Európai Unió gyakorlata is azt erősíti meg, hogy a gyarmatosító, globalista vadkapitalizmus sohasem volt, és nem is válhat az értékek világává, mert a természeténél fogva csak az érdekek, a haszon világa tud lenni. Ezért jelenti minden nemzeti halálát; a nemzetgazdaságét, a nemzeti kultúráét és végső soron a nemzetét. Magyarországon ma ennek okán tartunk itt, no meg azért, mert a szocialista-neoliberális elit példamutató, de tőlünk elidegenülő kis Európát szeretne teremteni Magyarországon, ahelyett, hogy példamutató magyar Magyarországot teremtene Európában. (Andor László most kinevezett magyar biztos egyik első nyilatkozatában azonnal közölte, hogy ő nem a kormányt fogja képviselni, hanem az uniós politikát érvényesíti, akár a kormánnyal szemben is!) A politikai iránytű a rendszerváltás óta is rossz irányba mutat.    

 

Mindennek országunkban immár történelmi folyamatosságot képviselő sajátosan szélsőséges megnyilvánulásai is vannak. Ezt példázza, hogy az Országgyűlés utolsó munkanapján az MSZP, az SZDSZ, és a hozzájuk csatlakozó mai MDF ismételten kimutatta a foga fehérjét, látványosan és egyértelműen leleplezte önmagát. Megszavazták a jogilag megfoghatatlan és értelmezhetetlen holokauszt-tagadást három év börtönnel büntető BTK-t módosító javaslatot, és a köztársasági elnök – Igencsak kellemetlen meglepetés! – egy okszerűtlen magyarázkodás közzététele mellett, alá is írta. (Pedig ilyen törvény még az EU 27 tagállama közül is csak hétben létezik. Spanyolországban 2007-ben eltörölték. Az USA-ban nincs is.) Nekik nem a körülöttünk, vagy Európa távolabbi részein, sőt az országon belül is eluralkodott magyarellenesség elleni harc a fontos, hanem egy idegen ország, Izrael túlhaladott múltbeli problémája, amelynek állandó felmelegítésével úgy Izrael, mint a különböző országokban élő zsidó diaszpóra újabb és újabb anyagi és egyéb előnyöket akar kicsikarni a világ minél több országától. Azaz, ennek a múltbafordulásnak is jövőbeli anyagi céljai vannak. Magyar szempontból az égvilágon semmi értelme. Hacsak az nem, hogy a szocialista-neoliberális képviselők ismét bizonyították, hogy nem a magyar népet, nem az országunk érdekeit képviselik a magyar Országgyűlésben, de ezt enélkül is régen tudjuk. Nekik nemcsak nem fájnak Magyarország sebei, hanem még újabbakat is ejtenek rajta. Ugyanis máskor sem láttuk egyetlen jelét sem annak, hogy egyáltalán "észrevették" volna az említett tomboló magyarellenességet, a népirtást, sőt, ami főleg az SZDSZ-t illeti, mintha ők lennének ennek a baljós törekvésnek az élharcosai. Nem egyszeri jelenségről van szó. Sorozatban közlik, hogy semmi olyanra nem jut pénz, ami a lakosság helyzetét javítaná. Mégis 2007. november 27-én Hiller István a holokauszt miatt – amihez a csendben halálra ítélt, és a még életben maradott magyaroknak semmi, de semmi közük – újabb 21 millió dolláros támogatást nyújtott a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz). A magyar népnek – de szinte akármely más népet is említhetnénk – ki és mikor fog kártérítést nyújtani a történelmi szenvedéseiért, amelyek nem sorolhatók hátrább más népekénél? Ez év januárjában pedig a kormány a történelmi egyházak megértését kérte ahhoz, hogy a szerződéses finanszírozásukat pénzhiány miatt nem tudja teljesíteni, de ugyanakkor a Mazsihisznek – amely még csak nem is egyház! – újabb kétszázmillió forintot juttatott megállapodáson felül. Az ilyenfajta indokolatlan részrehajlás csak újabb és újabb alaptalan követeléseknek nyit utat. Chicagóban kilencvenöt zsidó túlélő utód nemrég azzal a megbotránkoztató követeléssel állt elő, hogy a MÁV fizessen nekik fejenként tizennyolc és félmilliárd forint (!) kártérítést, mert elődeiket magyar vagonokban szállították a német koncentrációs táborokba. A morbidságig merészkedő szégyentelenség és telhetetlenség nem ismer határt. Ha a békés, jobb és szebb közös jövő érdekében valaminek egyszer s mindenkorra véget kell vetni ebben az országban – de a világban is – akkor az ilyen jogtalan, ízléstelen kivételezés az. Csak remélhetjük, hogy a Fidesz-KDNP-kormány a magyar méltóság szempontjából kezeli ezt a kérdést is, felszámolja ezt az alantas anyagi érdekeket is követő szellemi terrorizmust. Ugyanis a legnagyobb tárgyilagosság mellett is csak azt szögezhetjük le, hogy az említett ügyek szereplői nincsenek a józan eszüknél: ők maguk közösen – akik adják, és akik kapják a jogtalan előnyöket – provokálják ki a jogos antiszemitizmust. Ne rökönyödjenek meg a holokauszt-törvényhozók, van ilyen is, és éppen ők maguk dolgoznak az erősítésén – még az is lehet, hogy tudatosan, manipulációs célokkal – s aztán panaszkodnak miatta azokra, akiknek az égvilágon semmi közük az egészhez, sőt még arra is törvényt akarnak hozni, hogy szóvá se tehessék.

E törvénymódosítás egyébként eleve jogi képtelenség, hiszen meg sem fogalmazza a saját tárgyát, azaz, hogy mi a holokauszt, vagy mit kell annak tekinteni; ezzel jogi értelemben, közvetve és közvetlenül is, maga a törvénymódosítás tagadja a holokausztot. Vagy úgy képzelik, hogy majd minden előre gondosan kiválasztott ítélkező a saját elfogultsága fokának megfelelően eldöntheti, hogy ő mit tekint holokauszt-tagadásnak, és tetszés szerint büntethet? Ez maga az orwelli állatfarm világa, ha nem rosszabb. E törvénymódosítás bármilyen gyakorlati alkalmazása tehát csakis és teljesen mértékben önkényes, azaz törvénytelen lehet, mint ahogy maga az indíttatása is tekintélyuralmi és hatalmaskodó meggondolásokból fogant. Ráadásul tárgytalan is, hiszen a holokausztot nálunk nem tagadják; egyes történelmi tényekről és adatokról pedig miért ne lehetne vitatkozni? A politikai nézetek kirekesztésének törvényesítése eleve emberek ellen irányul, hiszen a nézetek önmagukban nem léteznek, emberek képviselik őket. De a leglényegesebb, amit joggal ellenez mindenki, hogy az izraeliek és a zsidó diaszpórák mások terhére több mint félévszázad múltán is további anyagi előnyöket követelnek a holokausztért, s ezzel éppen önmaguk alacsonyítják le kétes anyagi szintre. Ennél jobban nem is lehetne tagadni a holokausztot. A képtelenségeknek e sorozata mindennél beszédesebben mutatja, hogy itt nem az áldozatok iránti tiszteletről, még csak nem is politikai kérdésről, hanem kicsinyes, anyagi érdekeket követő, s adott esetben egyben magyarellenes ügyeskedésről van szó, amit, és e törekvéseket bármilyen módon pártolókat, a legkeményebben elítélhetünk és remélhetőleg felelősségre is vonhatunk. 

Senki nem akarja mások történelmi bűneit mentegetni, vagy egy másik nép szenvedéseit tagadni, de sajátunkká se tegyük egyiket sem, még szavakban sem, nemhogy a magyarságot megalázó törvény formájában! Aki nem így gondolkodik, azokat ne válasszuk meg az érdekeink képviseletére, hanem távolítsuk el a bizalmunkból származó hatalomtól minél messzebbre. Ez nemcsak elvitathatatlan jogunk, hanem megkerülhetetlen és elodázhatatlan kötelességünk.   

A magyarság megmaradásának biztosítása miatti kényszerhelyzetben mostantól nekünk is jobban meg kell nézni, hogy ki kicsoda, szakmailag mit tud, és mire képes. Ők is alaposan megnézik, hogy kit fogadnak be maguk közé. Ezért ne vegye ezt senki semmiféle anti- izmusnak, mert nem az, de minden döntési lehetőségtől messze kell tartani azokat, akik Magyarországon a magyarság, s ezzel az emberség fölé emelik a kisebbségi, mivoltukat, vagy a másságukat, s mindent, ami nem természetes, mindenkit, aki nem magyar. Sem a történelmi múltra, sem a származásra hivatkozva nem szabad előjogokat követelni, vagy nyújtani; csak akkor lesz társadalmi béke, ha a jogait és a kötelezettségeit tekintve mindenki egyenjogú állampolgár, ideértve azokat is, akik nem magyarok, illetve nem magyarnak, vagy nem csak magyarnak tartják magukat. Azt azonban nekik is szó nélkül tudomásul kell venniük, és alkalmazkodniuk kell hozzá, hogy magyar Magyarországon élnek. Ne kerülhessenek előtérbe azok, akik gátlástalanul csak a saját, vagy egy szűk kis csoport boldogulását keresik. És ebben se lásson senki semmiféle diszkriminációt, mert valójában az egyén is – minden egyén! – csak akkor boldogulhat, ha az ország boldogul. A mindenkori kormánynak pedig azt kell tudomásul vennie, hogy aki az ilyen és hasonló vérlázító igazságtalanságok ellen tiltakozik, az nem szélsőséges, nem antiszemita, nem nacionalista, hanem magyar hazafi. Azok ellen kell törvényt hozni, akik ezekkel az elvekkel szembehelyezkednek.

 

Nekünk az országunk feltételeinek, népünk, nemzetünk érdekeinek megfelelő úton, nevezzük magyar útnak, kell haladnunk, s ezen belül azt kell elérnünk, hogy a tőke, az üzlet maradjon a piacon – bár éppen a mostani válság során tapasztaltuk, és a következményeit még ma is nyögjük, hogy ott is megbukott – de semmiképpen ne engedjük behatolni az oktatásügybe, az egészségügybe, sem a szellemi és a kulturális területre. Első lépésként éppen a szellemi (és testi) rombolást kell megállítani, az elbizonytalanított társadalmat a helyes vágányra állítani, ami – persze – nem jelentheti azt, hogy a gazdaságival várni lehet.

Rendet, magyar rendet kell teremtenünk, mert nélküle a pusztulás vár ránk. Gátat kell vetni a kívülről érkező és a belülről fakadó, de azonos irányba mutató bajoknak. Mindent túléltünk, jelenlegi problémáinkat is túl fogjuk élni, csak azt nem, ha az önfeladás útján haladunk. S mert erre az útra már-már rákényszerítettek bennünket, a mostantól remélhetőleg kedvezőbbé váló helyzetben, senki ne adja fel a harcot, mert azzal nemcsak önmagát temeti, hanem a nemzetet is. A neoliberális globalista pénzügyi rendszer világméretű összeomlása, a világméretű korszakváltás közeledése, lehetőséget kínál rá, hogy most ne csak egyszerű kormányváltásra kerüljön sor, hanem a nép fokozatosan a kezébe vehesse a saját sorsának irányítását. Ez politikai harc kérdése, de a magyarság fennmaradásáért társadalmi rendszertől függetlenül küzdeni kell, s e harcot nem időszakosan, hanem folyamatosan, szüntelenül kell vívnunk itthon is, a világban is. A magyar értelmiségnek végre e harc élére kell állnia, és győzedelmesen végig kell vinnie. Ehhez elengedhetetlen, de most már nem elegendő egyszeri, akár eléggé nem is igazán méltatható bátor és jó kezdeményezéseket tenni (Csoóri Sándor: Márciusi Charta, Csurka István: A kilábalás programja), hanem folyamatos és széleskörűen egyeztetett, a civil szervezetekre is támaszkodó politikai akciókra van szükség. Ez az állam sem gondoskodik rólunk, sem pedig a nemzetünkről, ezért még inkább felelősek vagyunk önmagunkért és a nemzetünkért.

 

Az új kormánynak pedig, amely azt ígéri, hogy "a nemzeti ügyek kormánya" lesz, minden támogatást meg kell adnunk, sőt előlegeznünk az ilyen irányú világos törekvéseihez, de a kormánynak ezt a legelső lépéseivel vissza is kell igazolnia. Ha nem ez történik, hanem továbbra is a politikai csatározás, a súlyos problémák megoldása helyett a pártpolitikai taktikázás folytatódik, a kormány és a nép nem talál egymásra. Ahhoz, hogy ne ez történjen mindenekelőtt a kormánynak kell, tudatában lennie, hogy a neki van szüksége a népre (hiszen láttuk, olyan rendkívüli helyzetben lesz, mint talán kevés más kormány), nem a népnek a kormányra, és hogy a kormányzás nem uralkodás, hanem a nép, az ország öntudatos és egyben alázatos szolgálata.

 

Mindazoknak pedig, akik a kapitalizmust akarták és akarják, egy zokszavuk nem lehet a magyarországi vadkapitalizmusra. Mint kapitalizmust nem bírálhatják, hiszen, az előbbiekben láttuk, e mivoltában tökéletesen működik, a saját lényegét adja minden egyes vonatozásban. A nemzet, az ország, az egyén kiszolgáltatottsága ma sokkal nagyobb, a mozgástere pedig sokkal kisebb, mint az előző történelmi korszakban. A rendszer nem képes, politikai akarata nincs rá, hogy megoldja a nép problémáit. A múlt rendszerben emberarcú szocializmusról, meg egyenlő esélyekről beszéltek, s talán törekedtek is rá, de egyik sem valósult meg. Emberarcú kapitalizmusról azonban még csak nem is hallunk, sőt a jelek szerint – ha hallgatólagosan is, de – a kapitalizmus vállalja az embertelen arcát, és kifejezetten az egyenlőtelen esélyeken alapul. Most azonban mindezzel együtt kell élnünk. Ezért érthető, hogy önmagában ez a tény, s e tény láttán tett vitathatatlan megállapítások, a levonható sajnálatos következtetések fájdalmat okoznak azoknak, akik a rendszerváltással őszintén jobbat akartak országunknak, nemzetünknek. De úgy nekik, mint azoknak, akik eltűrik a vadkapitalizmust, vagy azoknak, akik felültek a jól hangzó hazug ígéreteknek, s most mindenezek láttán fanyalognak, vagy képmutatóan nosztalgiáznak, joggal válaszolhatnánk a saját kérdésükkel: Mit akarsz? Kapitalizmus van!

 

Csakhogy ezzel mi sem mennénk semmire! Ezért nem tesszük, s ne is tegyük. Inkább azt mondjuk, mindenekelőtt embernek kell lennünk, és maradnunk, ezért a jelenlegi társadalmi rendszer iránti elkötelezettségünktől, avagy szembenállásunktól függetlenül, a kormányzati szempontból most kedvezőnek tűnő helyzetben fogjunk össze, és együtt tegyünk a valamennyiünk érdekében álló változásokért, segítsük elő, hogy országunk végre rátérhessen a senki ellen nem irányuló magyar útra!

 

                                                                           Sütő Gábor

                                                                  nyugalmazott nagykövet

 

(Havi Magyar Fórum, 2010. Április.)

 

 
 
A goj
 
 
A goj a harmincas évek közepén született egy neves-nemes nagykun városban, a Hortobágy szélén, s itt is nevelkedett. Mindig magyarnak tartotta magát. Álmában sem gondolta, s évtizedeken át még csak nem is sejtette, hogy a magyarsága okán ő egyben valaki más is. Lehetett volna bármely más esemény, de történelmi véletlenként a kubai forradalom segítette hozzá, hogy megtudja: márpedig ő goj is. – Mármint a nem-gojok szemében.
De – nagykunul szólva – Ne vágjunk a dógok elibe. Mennyünk csak szípen sorjába!
            A második világháború befejeződésekor tudta meg azt is, hogy munkáscsaládban született, mivel az édesapja cipészsegéd volt. Egyébként ő maga is csak azzá válhatott volna, vagy legfeljebb cipészmesterré, ha az akkor született új rendszer egy-két évig nem adja igaz önmagát, és népi káderként nem emeli ki. A megkésve tudatosult munkás származását csendes büszkeséggel elfogadta, mert abban a városban, így az ő szemében is, a munkás a dolgozó embert jelentette, s e tekintetben nem is különböztette meg a munkást a paraszttól, vagy az értelmiségitől. Inkább érezte, mintsem tudta, az a fontos, hogy mindenki becsületesen dolgozzon a maga munkakörében. És az emberek akkor még ezt is tették. Boldogultak is. A családjában mindenkinek a tiszteletére tanították, semmiféle megkülönbözetést nem neveltek belé. A goj szót nemcsak nem ismerték, hanem életükben nem is hallották.
            A család igen szerény körülmények között élt, de áldoztak – szó szerint áldozni kényszerültek – az iskoláztatására. Nem tanult rosszul, és már az elemi iskolában ösztönösen fel-felfigyelt rá, hogy a felnőttek időnként valamiféle rejtélyes politikáról beszélgetnek. Kíváncsiságból egyszer ki is vette a könyvtárból Sztálin "A leninizmus kérdései" című – ma már tudja, hogy szándékosan leegyszerűsített politikai nyelvezeten megírt – könyvét, mégis alig értett meg valamit is belőle. Csak az maradt meg benne, hogy van egy másik világ is, mint amiben a közelmúltig ő élt. Vak tapogatódzás volt ez, de állandóan ott lappangott benne és körülötte. Azt sejtette, hogy az úttörőség valamilyen módon már politika, de ő inkább szórakozást, gyermeki barátkozást, összefogást látott benne. Széthúzásról ott és akkor szó sem volt. Aztán jött a nagyhírű református nagykun gimnázium nemzetközileg elismert nyelvész igazgatójával, Gaál Laci bácsival és kiváló, országosan ismert tanáraival. Régi vágású, de a korral haladni akaró átszakosodott – angolró
 
Cikkek
Cikkek : Megtévesztő és megtévesztett jobboldal-baloldal

Megtévesztő és megtévesztett jobboldal-baloldal

  2008.09.23. 21:48

A jobb- és baloldal fogalom elvesztette az eredeti értelmét, más politikai tartalmat kapott.

"Mit számít, hogy bal- vagy jobboldali parasztok vagytok-e? Hiszen hamarosan egyáltalán nem lesztek! " - Luganoi tanulmány.
 
 
 Megtévesztő és megtévesztett baloldal-jobboldal
 
 
         Az emberséget és az emberiséget semmibe vevő globalista manipuláció időszakát éljük a nemzetközi és a hazai politikában egyaránt. A világgá kürtölt terrortámadásokról kiderül, hogy a hatalom önprovokációi, más országok ellen elkövetett agressziók indokairól, hogy célzatos hazugságok, a nemzetközi jogról, hogy az erőseknek, vagy akiknek erős szövetségesei vannak, nem kell betartaniuk, és sorolhatnánk. Sokan keseregnek az életünket egyre inkább uraló természetellenes jelenségen is, hogy ma már semmi sem az, aminek látszik. Az igazi probléma azonban még ennél is mélyebben rejlik: ma ugyanis már semmi nem látszik, hanem mindent láttatnak. A nemrég átélt világpolitikai eseményekhez kapcsolódó tudatos fogalmi zűrzavarkeltés és politikai címkézés inflációja által jellemzett manipulációs folyamatban a baloldal-jobboldal meghatározás is elveszítette a történelmileg kialakult jelentését és tartalmát.
 
Bal és jobb
 
Világunkban mindennek van bal- és jobboldala. Egy tárgy elölnézeti jobboldala azonban hátulról nézve baloldal, és fordítva, s ez mindennel így van. Talán mégsem véletlen, hogy kivétel akad: maga az ember. Őt akárhonnan is nézzük, lehetetlen összetéveszteni a jobb- és a baloldalát; a jobb kéz bárhonnan nézve is jobb kéz, a bal kéz pedig bal kéz.
De honnan ered a baloldal és a jobboldal fogalma? Nemeskürty István avatott meghatározást nyújt a Magyar századok c. művében: «A magyar nyelvben a fogalmából képzett jobb mindig valami sikert ígérő, előbbrevivő, reménytkeltő dolgot éreztet. A jobb kifejezés tehát a -ból ered. A többi európai nyelvben a (gut, good, buono stb.) és a (főleg politikai értelemben vett) jobb (rechts, right, destra) nem a jó szóból, szótőből származik. A magyar anyanyelvű ember számára mindaz, ami jobb (jobboldal, jólét, jóság, jobbítás) mindenképpen valami nemes, hasznos, helyeselendő dolog és ügy. A bal ezzel szemben: balsors, balfogás, balszerencse, baleset, balítélet, baljós, balga.. "Balsors, akit régen tép…" csupa rossz, csupa baj. Ebből következőleg lélektanilag súlyos hiba volt a jobb-nak politikai jelentést adni (jobboldal) csupán azért, mert a francia forradalom kezdetén egy világi célokra igénybe vett, megszentségtelenített templomban a "haladók" baloldalt, a "maradók" pedig jobboldalt ültek. A magukat baloldalinak vallók szerint ami jó, az rossz, ami pedig bal, az jó… Valóban ördögien felcserélt fogalmak!»
Mindezt megerősíti, hogy a jobboldal a szláv nyelvekben az igazság szóból, a baloldal pedig a sete-sutából ered. A bal az európai mitológiai és vallási elképzelésekben a pokolhoz, a jobb pedig a mennyországhoz kapcsolódik; az ember jobbján az őrangyala, a balján az ördög áll; a végítéletnél az igazak jobboldalra, a hazugok baloldalra kerülnek; Krisztus is az Atya jobbján ül. Ami a nemiséget illeti, a balt inkább a női, a jobbot inkább a férfi nemhez társítjuk. Életünk motorja, a szívünk baloldalon van, s az agyunk bal féltekéje határozza meg a jobbkezességünket, és fordítva.
Az ember nem születik bal-, vagy jobboldalinak, hanem a társadalmi életben alakul ki az álláspontja. A nemzetiségi hovatartozás sem határozza meg eleve a politikai beállítottságot, hiszen minden nemzet jobboldali, baloldali és más beállítottságú egyénekből áll. Történelmünk ismeretében ezt mondhatjuk a magyarságról is: ezért ragaszkodunk a nemzeti értékekhez, a hagyományokhoz, de az új felé is törekszünk; tiszteljük a jobboldali értékeket, de egyáltalán nem idegenkedünk a nemzet javát szolgáló baloldali értékektől sem. A hazai zsidóság, ugyancsak a történelmi tapasztalat szerint, szinte teljes mértékben baloldali beállítottságú, aminek a szélsőséges történelmi példáit is jól ismerjük. A cigányság erősen befolyásolható, ingadozó, a pillanatnyi érdekek szerint dönt, nem ritka, hogy ugyancsak szélsőségesen, s a többsége inkább balra húz, mert onnan próbálják őket manipulálni. Ami a vallást illeti, a jobboldal kifejezetten keresztény, s szerinte a vallást nem kell elválasztani a politikától; a baloldal általában ateista, s a vallás elválasztását igényli a politikától. A múlt rendszerben a baloldali nem lehetett vallásos, ma mindkét oldalon találunk vallásosokat.
A baloldal-jobboldal fogalma egyszerűen a francia parlament ülésrendjéből származik, azaz eredetileg nem volt politikai-ideológiai tartalma, hanem ez később, fokozatosan, állandó tartalmi változás mellett rakódott rá. A baloldal fogalma tehát jóval a kommunizmus eszméjének világtörténelmi színrelépése előtt született. Ezt megelőzően hosszú időn át csak jobboldal létezett, anélkül, hogy így nevezte volna magát. Az emberi társadalom egyre bonyolultabbá váló szociális problémái szükségszerűen idézték elő a politikai polarizálódást. Történelmileg általában a baloldal különült el, határozta meg önmagát, sőt sokszor ő nevezte meg a jobboldalt. Nagy általánosságban jobboldalinak a hagyomány védelmezőit, baloldalinak a változás híveit kezdték nevezni. A baloldaliság hajlik az internacionalizmusra, a kozmopolitizmusra. A kommunista eszméket követő része a feltétlen társadalmi változás híve, a polgári társadalomba integrálódó szociáldemokrata orientációja pedig csak a szociális helyzet javítását tűzi célul. A jobboldal a konzervativizmus, a nemzeti érdekeket védelmező egészséges nacionalizmus, s a lassú, biztos társadalmi haladás mellett tart ki. A baloldal inkább az ideológia szintjén erős (az eszme ereje), a jobboldal pedig inkább a gyakorlat szintjén (a tények súlya).
Nyilván meg lehet ennél szabatosabban is határozni a baloldalt-jobboldalt, de végleges, minden időre és politikai helyzetre illő meghatározása lehetetlen, mivel a tartalma a körülmények, a nézőpont függvényében történelmileg nem egyöntetű. E két fogalom önmagában nem is igazít el az életben, de még a jóval szűkebb politikában sem, hiszen túl kicsi közöttük a játéktér. A bal- és a jobboldal a társadalomban egymást szervesen kiegészíti, a lényegi eltéréseik mellett vannak közös elemeik, sőt esetenként azonos érdekeik, ezért nem mindig kibékíthetetlenek. Mindegyik képvisel általános értékeket, valamint kifejez időszerű elvi és gyakorlati állásfoglalást. Egyik sem homogén, s a történelmi példák szerint bőven van átjárás közöttük. Az is előfordul, hogy e fogalmak alkalmazását csak a megkülönböztetés szükségessége indokolja; ezért adódhat úgy, hogy hamis a szembenállásuk, s állásfoglalásaik csak jobbról, vagy balról tűnnek baloldalinak, vagy jobboldalinak. Van úgy, hogy valaki pusztán azért tűnik jobboldalinak, mert nem baloldali, és fordítva. A bal- és a jobboldal a hatalomért folyó harc állandó főszereplői; jegyezzük meg: a hatalomért, és nem az eszméért.    
A baloldal inkább elveket védelmez, sokszor tekintet nélkül a megvalósíthatóságára. Forradalmi jelszavakat használ nemcsak a jelenre és a jövőre, hanem a múltra is, s azt is haladásnak nevezi, ha nem halad, hanem visszafelé menetel. Folytonosan beleszól a gazdasági és a társadalmi életbe, mesterséges elemeket visz bele, mindig mindenben az elmozdulást, a haladást keresi, akár szükségtelen reformokat is erőltet. A zavart, sokszor az anarchiát részesíti előnyben a renddel szemben. Éppen e körülmény mutat rá, hogy a jobboldal konzervativizmusa, rendpártisága nem (nem feltétlenül) haladásellenes, nem (nem mindenkor) túlhaladott értékeket képvisel, azaz a jobboldal nemcsak történelmileg, hanem a baloldal adott helyzetben tanúsított téves álláspontját ellenezve is védelmezi a nemzeti értékeket és érdekeket.
Mivel a baloldal módszeresen továbbfejleszti az ideológiát, akár a társadalmi elvárásokkal szemben is, önmagától radikalizálódik. Ezzel védekezésre kényszeríti a jobboldalt, amely inkább a kialakult értékeket, a társadalmi rendet védelmezi, esetenként ugyancsak radikálisan, ezért konzervatívnak tűnhet. A baloldal az egyén önmegvalósítását helyezi előtérbe, a jobboldal a hagyományőrzésben és a nemzet haladásában látja az egyén érdekét. A baloldal mindig túl kíván lépni a jelenen, amit haladásnak vagy forradalomnak nevez, s ami nem okvetlenül és nem mindig baj, de történelmi tragédiához az vezet, ha feltétlenül és mindig ezt teszi, mint hogy az is, ha a jobboldal nem veszi észre, hogy a gyorsan változó világban lemarad, ha csak a hagyományokra összpontosít.
Mindenekelőtt politikai fogalmakról van tehát szó, amelyek átkerülnek a társadalmi élet minden szférájába. Az emberben élhet egyszerre mindkettő, s uralkodhat hol az egyik, hol a másik. Minden pártnak, a centrista pártoknak, sőt az egyházaknak is megvan a maga jobb- és baloldala. Aki az egyik kérdésben valakitől balra áll, egy másik kérdésben állhat tőle jobbra, s változó helyzetben ez akár meg is fordulhat. Innen adódik, hogy a mozgalmakban elkerülhetetlenül kialakul jobboldali és baloldali opportunizmus, szélsőségek, valamint centrista, újbaloldali és újjobboldali tendenciák. Sőt, liberális jobboldal és tőkés baloldal is létezik. A baloldali-jobboldali minősítés tehát már önmagában sem (feltétlenül) jelent valódi, átlátható politikai-ideológiai törésvonalat, alkalmazása sokszor megtévesztő, követőik megtévesztettek.
 
Látszat és valóság a világpolitikában
 
A hidegháború időszakában az élesedő szembenállás következtében a baloldal-jobboldal fogalma mindkét világrendszerben torz, élesen meghatározott ideológiai-politikai tartalmat kapott, s ennek okán a megítélése mechanikussá vált. A szocialista tábor eleve mindent baloldalinak tekintett, ami a sajátja volt, a tőkésben pedig mindent jobboldalinak. Nem a jelenséget vizsgálták a maga valóságában és környezetében, hanem eleve minősítették, annak megfelelően, hogy melyik társadalmi rendszerre volt jellemzőbb. Ez nem volt ugyan teljesen alaptalan, mivel azonban nem elemzés, hanem politikai előítélet eredménye volt, a határozott politikai-ideológiai tartalom rákövült e fogalmakra. Az egypólusú világrendszerben ez egyszerűen eltűnt, s a fogalmak szinte teljesen elveszítették előző tartalmukat, ezzel az értelmüket is. E két fogalom politikailag mára majdnem ugyanolyan tartalmatlanná és értelmezhetetlenné vált, mint a keletkezésekor volt. Az ülésrendhez hasonlóan csak valamiféle manipulatív és átmeneti viszonyulást jelent, mintsem konkrét tartalma lenne. Közéletünkben azonban eléggé meggyökeresedett a világpolitikai szembenállás alatt kialakult tartalmi meghatározásuk, és az említett zavar nagyrészt abból adódik, hogy a régi beidegződés szerint változatlanul ezekkel a fogalmakkal akarjuk jellemezni a jelentősen megváltozott helyzetet. E túlélő, de elavult fogalmaink alapján az MSZP politikáját jobboldalinak, az SZDSZ-ét szélsőjobboldalinak kellene értékelnünk, a Fideszt, a KDNP-t, a MIÉP-t pedig értelemszerűen baloldali értékek védelmezőinek feltüntetnünk. E pártok azonban mindennek az ellenkezőjét vallják. Bár nem állítható, hogy az elavult fogalmaink szerinti egyik, vagy a másik meglátás teljes mértékben alaptalanná vált, mégis inkább csak látszat, és el kell ismernünk, hogy a baloldal-jobboldal bennünk még túlélő fogalmát, tartalmát meghaladta a történelem. Ennek nyomós okai vannak.
A második világháborút követően létrejött a szocialista világrendszer, éles konfrontáció alakult ki s a tőkés világban is igen jelentős baloldali tömegek és pártok jelentek meg. A Berlini Fal lebontásával és a Szovjetunió megszűnésével azonban képletesen leomlott a bal- és a jobboldal közötti fal is: baloldali pártok kezdtek jobboldali, jobboldaliak pedig baloldali álláspontokat hangoztatni, választási taktikából kisajátították egymás nyelvezetét, és ez megzavarta az embereket. A választóvonalakat élesen és közérthetően megfogalmazó ideológia helyett eluralkodott bizonyos fajta pragmatizmus. A Szovjetunióban a rendszerváltást követően a demokratáknak nevezett jobboldali erők tekintették önmagukat forradalmárnak, és a kommunistákat maradi állásponttal vádolták; jelenleg pedig a demokraták foglalnak el konzervatív álláspontot, de a kommunistákat most sem forradalmároknak, hanem reakciósoknak, sőt ellenforradalmároknak tekintik. A kommunisták mindezt fordítva látják. Az említett események hatása alatt a nyugati országokban is lejátszódott valamelyest ennek megfelelő folyamat, amit Tony Blair és Gerhardt Schrőder olyan kijelentései jeleztek, hogy a bal- és a jobboldalra hivatkozás már nem elég megfelelő politika kialakításához, hanem szükséges egy "harmadik út", de rendszerváltás nélkül. A közvélemény megzavarása abban csúcsosodott ki, hogy a hidegháborúban győztes nyugati hatalmak a volt szocialista országokban a rendszerváltást követően nem az évtizedekig természetes szövetségesüknek számító és a politikailag mellettük kitartó jobboldalt választották, mivel az nemzeti beállítottságú, hanem a szavakban velük szemben mindaddig ellenségként fellépő, de a szocializmustól pillanatok alatt hozzájuk átpártolt kozmopolita baloldalt! Nyugat tehát az árulást részesítette előnyben az elvek helyett, s ezzel elárulta a rendszerváltás előtti szövetségeseit. Ennek magyarázata, hogy a nagytőke, bár osztályszempont szerint válogat, mindig azt támogatja inkább, aki nem elveket követ, hanem pragmatikus érdekeket, s így kevesebb zavart okoz a profitszerzésben; a másik alapvető szempontja pedig – a tulajdonosi köre okán – a zsidó-lobbyk igényeihez történő igazodás.
E szempontokat követve, a nemzetközi tőke, a globálkapitalizmus a nemzeti kapitalizmus létrejöttét nem nézi jó szemmel, a baloldal-jobboldal megosztást sem szívesen hallja. Mi több, a tőkés sem tőkésnek akarja láttatni önmagát, hanem jótevőnek. Az egyenlőség helyett a lehetőségek egyenlőségéről, érdekvédelem helyett önmegvalósításról szónokol, s a kiáltó igazságtalanságokat mintegy véletlennek, s nem társadalmi különbségnek tünteti fel. Ez azonban a legnagyobb szociális hazugság, hiszen miféle esélyegyenlőség van a munkások és a tőkések, a nagybirtokosok és a parasztok, a milliárdos és a koldus között? A tőke még összefogást is hirdet a munkások és a tőkések között, sőt esetleg az egyenlőtlenséget elfedő nemzeti összefogást is elnéz, csak osztály- és népi összefogás ne legyen. A nemzetben ugyanis elvben mindenki egyenlő lehet; a kapitalista osztálytársadalomban azonban nem. A tőke, a természeténél fogva kiszorítja, kiírtja a társadalomból az együttérzést, pártfogást, jószívűséget, józanságot, de még az ízlést is. Ezért csak manipulatív szándékot feltételezhetünk Sárközy francia elnök ellentmondásos visszhangot kiváltó kijelentései mögött is, miszerint "A kapitalizmusnak erkölcsössé kell válnia", amit Franciaország esedékes EU-elnökségi szerepkörében kíván érvényesíteni, mivel szerinte az EU-nak "szerepe van a finánckapitalizmus erkölcsössé tételében". Ilyesmit olvasva, az ember nem tudja, hogy sírjon, vagy nevessen. A munkának és a tőkének, illetve megszemélyesítve: a munkásnak és a tőkésnek ugyanis a történelemben sem egy országon belül, sem nemzetközileg sohasem volt és most sincs közös célja, erkölcse, de még közös ellensége sem. A hasonló hátsó szándékot rejtő manipulációk sulykolása képezi a logikus magyarázatát az említett látszólagos logikátlanságnak, ami a rendszerváltást követően a volt szocialista országokban bekövetkezett.
 
A hazai látszat és valóság
 
A fenti háttér és a konkrét hazai viszonyok ismeretében politikai hiba lenne hitelt adni az MSZP manipulatív önmeghatározásának, és baloldalinak tekinteni, hiszen nem felel meg sem a baloldaliság történelmileg kialakult kritériumainak, sem a jelenlegi helyzet által megkövetelt baloldaliságnak. A baloldal hagyományosan a társadalmi javak igazságos elosztását hangoztatja, és ha következetlenül is, de próbál ezt elhitető intézkedéseket tenni. Az MSZP elit azonban az egész politikájával nap, mint nap bizonyítja, hogy nem híve a társadalmi szolidaritásnak, a jóléti államnak, a szociális gondoskodásnak, hanem a multinacionális nagytőke, s külföldi érdekek helytartója. A tényleges baloldaliság a dolgozó osztályokhoz, rétegekhez kötődik, az ő sorsukat kívánja javítani, ami a profitot hajhászó tőke uralma alatt annyira nehéz feladat, hogy megvalósíthatatlan, ezért a baloldaliság eljut a társadalmi forradalom gondolatáig. Az MSZP vezetése azonban olyan messze van a forradalomtól, mint Makó Jeruzsálemtől. Nyíltan, kegyetlenül a vadkapitalizmus mellett áll (Ebben nem hazudik!), ezért esetében szó sem lehet forradalmiságról. Mindez az egész pártra rányomja a bélyegét; bár a tagság jelentős része őszintén baloldali érzelmű, de nosztalgiázik, könnyen manipulálható.
Az MSZP jogot formál rá, hogy szociáldemokrata pártnak tartsák. A történelmi események fényében a szociáldemokrata pártok ugyan baloldalon állnak, de egyben polgári pártok is. Ezért a szociáldemokrácián belül indokoltan megkülönböztethetünk jobboldali és baloldali áramlatot. Az MSZP azonban se nem baloldali, se nem jobboldali szociáldemokrata párt, hanem globalista, kiárusító, a nemzetközi nagytőke pártja, amely százféle módon megtéveszti nemcsak a szavazóit, hanem a saját tagságát is. Baloldali jelszavakkal fogadtatja el a nemzetáruló gyakorlatát, baloldalisága csak szavazatgyűjtő propaganda. Nem mentség, hogy ez más országokban is így történik. Egyébként még a szociális piacgazdaságot sem a szociáldemokraták találták ki, hanem a keresztény-demokrata és keresztény-szocialista Adenauer és Erhardt. Nekünk pedig mindössze olyan elképesztő állításokra telik, mint az MNB elnöke írta a napokban: "országunk egy olyan jóléti rendszert működtet, amit a gazdaság nem képes eltartani". Így igaz, csakhogy ez nem a népnek a jóléti rendszere, hanem a rabló privatizáción meggazdagodott felső tízezeré és a hihetetlen kedvezményeket élvező multinacionális cégeké! Az MSZP soha nem tekintette sajátjának a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavát sem, amelyből mára eltűnt az egyenlőség és a testvériség, s a megfoghatatlan igazságosságra és szolidaritásra változott. Ebből ugyanúgy hiányzik a tőkeellenesség, de még a jóléti állam is, mint az MSZP politikájából, azaz még csak javítani sem akarják a kapitalizmust, hallgatnak a nemzeti érdekekről, a hazai kis- és középvállalatokat legfeljebb szóban támogatják, miközben szüntelenül változtatják, kifejezetten bonyolítják és súlyosbítják a gazdálkodási és adózási szabályokat, nehogy talpon tudjanak maradni. A tőkések önvédelmi ösztöne nyilvánul meg abban is, hogy az utolsó állami nagyvállalatok privatizációját Gyurcsány azzal álcázva akarja végrehajtani, hogy a kisemberek is részvénytulajdonosokká válhatnak; s ha ők is kistőkésnek hiszik magukat, eltűnik az elvi különbség, nincs kizsákmányolás, létrejön a "népi kapitalizmus", beáll az osztálybéke.
Végül, a baloldaliságot elvben nem jellemzi a kommunistaellenesség sem, de az ő elveik a gyakorlatban időnként furcsán valósulnak meg: az MSZP éppen a Kommunista Munkáspártot tekinti a legfőbb politikai-ideológiai ellenfelének; a Fidesz inkább csak választási ellenfél számára. (Márciusban a Német Szociáldemokrata Párt elnöke is a baloldali szocialista pártot minősítette fő politikai ellenfelének). A nyilvánvaló tények ellenére az MSZP azért állítja be baloldalinak magát, hogy megszerezhesse a baloldali érzelmű emberek szavazatait. A 2010-es választásokhoz közeledve, e manipulatív törekvése erősödni fog, hiszen a választási vereség elkerülésének, a hagyománnyá vált csalás mellett, a másik megtévesztési lehetősége: baloldalinak hazudni magát. A neoliberalizmus számára az igazság és a hazugság egyaránt közömbös, mivel kizárólag a hatalmi érdekeket követi, gátlástalan agresszivitással tör egyeduralomra nemcsak a gazdaságban, hanem a politikában, az ideológiában, a kultúrában, mindenhol, s előítéleteik alapján minősít mindent és mindenkit. Ezzel kibékíthetetlen szembenállást, megoldhatatlan ellentmondásokat hoz létre.
Az MSZP messze áll az általa képmutatóan védelmezett politikai korrektségtől is: elfogadja a kapitalizmust, de baloldalinak álcázza önmagát, teljes mértékben azzal ellentétes politikát folytat, amilyenre a választóktól felhatalmazást kapott, félrevezeti a saját tagságát. Baloldalisága tehát nemcsak nem nyugszik elvi alapokon, hanem éppen a baloldaliság hiányzik belőle, hiszen a napnál is világosabb, hogy a gazdasági előnyök gátlástalan szerzését tekinti fő céljának. Nem véletlen, hogy a sajtóban sokszor bűnszövetségnek minősítik a párt elitjét, mivel kétbalkezesen kezeli a nemzeti érdekeinket, de kétjobbkezesen a saját személyes érdekeit. Zsákmányszerzésre törekszik – Még a családon belüli viszonyokat is megadóztatja! – s naponta bizonyítja, hogy a törvénytelenségektől sem riad vissza, demokrácia helyett diktatúrát teremt: a miniszterelnök a háromigenes népszavazást követően nyíltan kimondta, bünteti a népet, mert elutasította a reformnak nevezett rombolását, ezért nem áll szándékában pótolni az egészségügynek a kiesett pénzt. Hol él ez az ember és kiknek a miniszterelnöke? Az államnak alkotmányban előírt kötelessége az egészségügyi szolgáltatás biztosítása, a miniszterelnöknek pedig az álljon a szándékában, ami a nép demokratikus módon kifejezetett szándéka! Arra is panaszkodott, hogy a nép nem képes követni a politikáját, csakhogy a feje tetejére állítja a dolgokat: nem a népnek kell a miniszterelnököt követni, hanem a miniszterelnöknek a népet. S egyetlen kormánykoalíciós politikus nem akadt, aki az ellentmondásokra figyelmeztette volna; ez megerősíti az előbb idézett véleményt, miszerint bűnszövetséggel állunk szemben, amire egyébként a sajtó naponta szolgáltat bizonyítékokat. Ezért végezetes hiba lenne csak Gyurcsány eltávolítására korlátozni a változást; az egész bűnszövetséget kell eltávolítani, és felelősségre vonni. Senkit ne tévesszen meg, hogy az SZDSZ hirtelen Gyurcsány eltávolítását követeli, mert a személye feláldozásával – a felelősségtől menekülés mellett – éppen a bűnszövetség hatalmát akarja átmenteni.  
A nagytőke nem támogat baloldali pártot, márpedig az MSZP élvezi e támogatást, ami önmagában elegendő bizonyíték rá, hogy semmi köze a baloldalisághoz. (De a kommunizmushoz sem, amivel jobboldalról tévesen, gyermeteg makacssággal vádolják. Ez a jobboldal önmanipulációja a köbön, amiből láthatólag nagyon nehezen gyógyul ki). Vezetői nem az ország érdekében álló elvi politikát folytatnak, és kényszerítenek rá a saját képviselőikre, hanem szűk csoportérdekből kiinduló tisztességtelen taktikai megfontolások vezérlik őket. Ezt mutatja, hogy az Országgyűlésben elvtelenül összezárnak: többször is egyöntetűen igent mondtak az őszödi hazugságra, másodszori nekifutásra is összesen egy ellenszavazat volt részükről az egészségügy népellenes "reformjával" szemben, egy másik pedig a saját minősítése szerint "nemmel felérő" eljárást tanúsított. A nemmel azonban egyetlen dolog ér fel: a kimondott "Nem!". Semmi más! Akik nem így járnak el, hiába nevezik magukat magyar baloldalnak, a közvélemény legfeljebb álbaloldalinak, és ahogy egyre többen ki is mondják, nem magyarnak, hanem megkülönböztetésül magyarországinak tekinti őket, mivel idegen érdekeket szolgáló globalista, kiárusító pártelitet lát bennük, akik már a magyarság látszatára sem adnak.
 
Az SZDSZ az erkölcsről, demokráciáról, jövőről szónokol, holott a legtöbbet tette azok elpusztításáért. Magyarországon ez az egyetlen szélsőséges párt – ezt leplezendő vádol más pártokat szélsőséggel, aminek, sajnos, még sokan hitelt adnak – s mint ilyen idegen is a magyar néptől. Az SZDSZ elit hivatalos rangra emelte az erkölcstelenséget: magáévá tette a "törvényes, de erkölcstelen", a "megélhetési bűnözés" torz eszméit. Mindent lehet, amit a törvény nem tilt – hangoztatták, s tették, teszik, sőt tettetik az általuk ajnározott kisebbségekkel és másságokkal. A rendszerváltáskor hozott törvényeket úgy alakították, hogy eleve ők legyenek a haszonélvezői. A privatizációt, például, nem tiltotta a törvény, s a többi pártelittel együtt minden törvényi felhatalmazás, erkölcsi gátlás nélkül kisajátították, eladták, ellopták a nép vagyonát. A nemi anomáliát sem tiltja törvény, s az SZDSZ ebben is elment nemcsak az ízléstelenség végső határáig, hanem már a társadalomra is veszélyes szexuális elkorcsosulás támogatásáig, az emberi nemiség megcsúfolásáig. Félreértés ne essék, nem a homoszexuálisokról, mint gyógyítandó betegekről, s nem is a magánügyeikről van szó, hanem arról, hogy az SZDSZ politikai célokból manipulálja, ripacskodó magamutogatásra ösztönzi őket – és általában a másságokat és a kisebbségeket – ami negatívan hat a társadalomra, különösen az ifjúságra. Gyakorlatilag támogatják a kábítószerezést, s a fiatalok szellemi és testi tönkretételét. A mindent szabad elv nemcsak a jogrendszert rombolja le, hanem mindazt, ami az embert emberré tette, ezért végzetes lehet.
Az SZDSZ képviselte neoliberális eszme, a parttalan szabadosság, sohasem volt baloldali, hiszen a pénz mindenhatóságából indul ki. Nem híve hát az állami tulajdonnak sem; erős állami tulajdon mellett az állam ugyanis bele tud szólni az elosztásba. Éppen azért szorította ki az államot szinte minden tulajdonból, jelenleg már az egészségügyből is, hogy korlátlanul törekedhessen a profitra. Nincs hát mit csodálkoznunk azon, hogy az SZDSZ és az MSZP ezer szállal kötődik egymáshoz, akár van koalíció, akár nincs. Az SZDSZ a népszavazási kampányban még attól sem riadt vissza, hogy a magát jobboldalinak tartó Fideszt állítsa be szocialistának, elfeledkezve róla, hogy már hosszú ideig éppen ő alkotott kormánykoalíciót a magát szocialistának nevező párttal. Jólét helyett az SZDSZ által uralt kormánykoalíció teremtett vadkapitalizmust, ami sokkal rosszabb a Kádár-rendszernél, amelynek vívmányait éppen ők számolták fel, de még azt sem veszik észre, hogy ennek okán nekik semmi erkölcsi alapjuk nincs még a Kádár-rendszer bírálatára sem.
A mai magyar baloldal nemcsak az igazi baloldali értékekkel, de a törvénnyel is szembefordul. Hihetetlen, de a sajtójuk, a politikusaik bizonyos formaságokra hivatkozva, egyes cigányok által elkövetett – és a hírközlő eszközök által nemegyszer elhallgatott – gyilkosságok elleni tüntetéseket támadják: nem a gyilkosokat ítélik el, hanem a gyilkosságok ellen tiltakozókat fasisztázzák le. E kártékony magatartás további törvénytelenségekre ösztönöz, s ellentétes a cigányság valós érdekeivel. A baloldal felé hajló képviselőik esetenként képtelenek reálisan megítélni a történelemben betöltött szerepüket. A közelmúltban az OCÖ vezetője azt fejtegette, kiket lehet, vagy nem lehet magyarnak tekinteni. Névtelen, vagy alig ismert tollforgatók kis csoportja pedig azt követelte, hogy Wass Albert világhírű írót, ne minősítsük írónak. De kifejezett magyarellenes uszítással is bőven találkozunk. Az államhatalmi szervek pedig képtelenek a magyarok vagyon- és létbiztonságáról gondoskodni, ezért a közösségeknek kell megszervezni önmagukat és rákényszeríteni a társadalomellenes elemeket a törvénytiszteletre. Az SZDSZ azonban nemcsak lefasisztázza az ilyen törekvéseket, hanem szünet nélkül panaszkodik, hogy erősödik a magyarok rasszizmusa, holott ennek is a fordítottja igaz: az általa is támogatott magyarellenes rasszizmus erősödik.
Az SZDSZ által képviselt neoliberális globalizmus tart a megosztástól, mindentől, ami zavarja a profitszerzést. Ezért, a politikai éleslátást megakadályozandó, bamba megélhetési gondolkodást akar kialakítani, egyneműsített (lassan szószerinti értelemben) fogyasztói tömegember, a konzumidióta típusát akarja megformálni. Azt szeretné, ha a jobboldal és a baloldal csak mindezen belül jelentkezne ártalmatlan tendenciaként, amit nem is nagyon kellene észrevenni. A neoliberalizmus a pénz és a hírközlő eszközök birtokában ennek a totalitárius rendszerét valósítja meg országokon belül és világméretekben. És ez a nemzetidegen izmus azt akarja elhitetni magáról, hogy a demokrácia bajnoka. De gondoljunk csak bele, milyen is az SZDSZ demokráciája. Pontos adatok nem ismertek, de a Magyarországon bejegyzett pártok taglétszáma a lakosságnak kb. 1%-át teheti ki. Az SZDSZ ennek az 1%-nak csak a jelentéktelen része, a pártelitje pedig még ennek is a töredéke, de így, vagy úgy ő irányítja a kormánykoalíció pártjait (formális koalíció nélkül is), miközben felelősségre vonhatatlan. Egy számbelileg törpe, kártékony eszmeiséget képviselő csoport határozza meg több mint 99,9% sorsát! Elképesztő irrealitás. Ez minden, csak nem népakarat! Mindeközben még attól sem riadnak vissza, hogy Nyugatnak panaszkodjanak a népünkre, ahogy tette ezt az SZDSZ által jelölt köztársasági elnök, de teszi az MSZP miniszterelnöke is. Mindezzel az SZDSZ elszigetelte magát a magyar néptől, s már az Országgyűlésbe sem a magyar nép akaratából került, hanem háttérhatalomhoz való kettős, vagy többes kötődésének köszönhetően. Ezzel az antipolitikával elszigetelte volna magát bármely más néptől. Ezért erősödik a felismerés, hogy ámokfutó képviselőiknek nincs helye a politikai életben. Az MSZP-nek is a jövője függ attól, hogy megszabadul-e az SZDSZ által irányított miniszterelnökétől és az SZDSZ-től is. Mindaz ugyanis, amit látunk tőlük nem jóindulatú tévelygés, hanem tudatos politika, ezért a nemzet jövője sem akármilyen mértékben függ attól, hogy lerázza-e a nyilvánvalóan nemzetidegen és kifejezetten magyarellenes politikát folytató törpe elitet. Szélsőséges politikájukra a legradikálisabb reagálást is normálisnak kell tekintenünk.
A kormánykoalíció magyarellenes elitjét elnézve, Illyés Gyula Utólagosan c. versének találó elmélkedése jut eszünkbe:
"Utólagosan derül ki, de ez csak növeli az ámulatot,
mert hisz egyben hitelesíti a tényt: hogy
mennyi eszelős, született bűnöző, beteges önmutogató
veszi kézbe és milyen könnyen, majd folyamatosan
a kormány-kereket
kis és nagy népek történelmi járművein."
 
A baloldal nemzetellenes politikájával szemben a nemzetet hagyományosan a jobboldalnak kell vállalnia. Sokan teszik fel azonban a kérdést, képes-e erre a jelenleg jobboldalinak számító Fidesz? E párt ugyanis igen kacskaringós utat járt be a hatalom megszerzése érdekében, kezdve a baloldalinak minősíthető "liberális, radikális és alternatív", keresztényellenes indulástól a választási vereségek nyomán kialakult jobboldali konzervativizmuson át a deklarált néppártiságig. Az igaz, hogy mindvégig a tőkésrendszer híve maradt, miközben, az MSZP-SZDSZ Saulusból Paulus lett, hiszen kommunistákból antikommunistákká váltak minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül. Tehát vargabetűk és elvi következetlenség az egyik oldalon, pálfordulás és árulás a másikon. Egyik sem dicséretes, s mindegyik idegen a néptől, de van közöttük a fajsúlybeli különbség. Mégis a vargabetűk is azt mutatják, hogy a Fidesz vezetése is populista rugalmassággal kezeli a jobboldali-baloldali manőverezést. A párt népszavazás előtti álláspontja szavakban baloldalibb volt, mint a kormánykoalícióé. A népszavazás általa megnevezett céljai hasonlíthatatlanul radikálisabbak voltak annál, mint amire a háromigenes győzelmet lekorlátozták. A győzelem után még csak egy udvarias lemondásra történő felszólításra sem tellett, holott ezzel a céllal indították a népszavazást. A magyar nép 83%-os igent mondott a Gyurcsány-kormány eltávolítására, s csodálkozva látja, hogy a Fidesz a lemondás követelése helyett azt magyarázza, hogyan kell értelmezni ezt az igent, nevezetesen: véget vetni a hazugság politikájának, összefogást teremteni és visszaadni a magyarok önbecsülését. Nos ez szembetűnően különbözik a kormánykoalíció menesztésétől, de különösen attól, hogy az ország második éve visszhangzik a "Gyurcsány, takarodj!" jelszótól. Mi több, a Fidesz készségesen javaslatot dolgozott ki rá, hogy a kormánykoalíció honnan pótolja a kiesett összeget; ezzel a lemondás eleve lekerült a napirendről, s a hangsúly áttevődött e kis konkrét kérdésről folyó sehova nem vezető vitára. Nem ez az első meglepő fordulat a párt politikájában. A harciasság után, gátlástalan ellenféllel szemben, a döntő pillanatban tanúsított nagylelkűségre – ha netán csak erről van szó – a politikában csak ráfizetni lehet, ahogy már eddig is többször ráfizettek. A lemondás követelése az erre éretté vált helyzetben nemcsak nem jelentené a törvényesség és a legszélesebb összefogás útjának elhagyását, ellenkezőleg, az elmaradása nyit utat további törvénytelenségeknek és széthúzásnak. A demokratikus játékszabályokat gátlástalanul felrúgó pártokkal szemben a demokráciát csak azzal lehetne védeni, ha eltávolítanák őket a hatalomból. A Fidesz nemcsak nem élt ezzel a lehetőséggel, hanem előzékenyen kiutat engedélyezett a kilátástalan helyzetbe került kormánykoalíciónak. Ezen nem változtat az előrehozott választások erőtlen emlegetése sem. Illúzió azt gondolni – amit kívülről akarnak ráerőltetni a Fideszre, de mintha belső fogékonyság is lenne rá – hogy a jobboldalnak semmit nem kell tenni, mert Gyurcsány maga veri szét a baloldalt. Mindennek köszönhetően, az SZDSZ máris kifogta a szelet a Fidesz vitorlájából, hogy ő léphessen fel Gyurcsány megbuktatójának szerepében, s biztosítsa ezzel a parlamenti helyét, és elterelje a figyelmet a súlyos belső válságáról. Még néhány ilyen lépés, illetve lépéshiány, és a Fidesz válik a népszavazás vesztesévé.
A Fidesz, talán a kényszerű ellenzéki helyzete miatt, szavakban óvatosabban tőkepárti, mint az MSZP-SZDSZ. De a jobbra, balra fordulás a pillanatnyi érdekek szerint, hol hiteltelen antikapitalizmus, hol értelmetlen antikommunizmus, valamint a külpolitikai kérdések gyermeteg kezelése a külső szemlélőben az eszmei zavar látszatát kelti. Csehországban a magyarországihoz hasonló egészségügyi törvényt a jobboldal a magyar baloldal érveit használva erőlteti, és a baloldal a magyar jobboldal érveivel ellenzi. A Fidesz populista taktikázását látva, közvéleményünk joggal tarthat tőle, hogy ha a hatalmi helyzet nálunk is fordított lenne, az álláspontok is felcserélődnének. Csak értetlenséggel lehet fogadni azt is, hogy a Fidesz és a KDNP támogatta szavazataival Gyurcsánynak a magyar nemzeti érdekek ellen irányuló esztelen ötletét is, hogy a lisszaboni szerződést (gyakorlatilag a francia és a holland népszavazás által elutasított európai alkotmány) az Országgyűlés már másnap, elsőként ratifikálja, holott a tagállamok erre kétéves határidőt kaptak. A jogrendünkre és az egész belpolitikánkra ésszerűtlen, megalázó rendelkezéseket tartalmazó szerződést a képviselők el sem olvashatták, de megszavazták. Nem szónoki hát a kérdés: kiket képviselnek ezek a felelősségre vonhatatlan és visszahívhatatlan politikusok? Sajnálhatják elhamarkodott lépésüket, ugyanis a szerződés egyik pontja kimondja, ahol bizottsági vita nélkül fogadja el a parlament a szerződést, a képviselők fizetéséből egy bizonyos összeget le kell vonni! Mivel ezt sem olvasták el, most ki vannak téve e kényelmetlenségnek. Az ország pedig a történelmi felelőtlenségük minden következményének.    
A jobboldalon a Fidesz és a KNDP, ugyanúgy elzárkózik a nemzeti radikális erőktől, ahogy az MSZP-SZDSZ is a Munkáspártot tekinti legfőbb politikai-ideológiai ellenfelének. Az összhangban működő baloldali hírközlő eszközök hatalmas túlsúlyával szemben akad féltucatnyi lap, folyóirat, tv-csatorna, amelyek jobboldalinak vallják magukat. De nincs közöttük kettő, amelyek egyetértenének, ne áskálódnának a többi ellen, ne tekintenének sandán a másikra, vagy ne önmagát tartaná a jobboldali igazság letéteményesének. Végzetes megosztottság ez. Időnként hasonló a helyzet a jobboldal vezető politikusai között, ahelyett, hogy együttműködésre törekednének, amire "A kilábalás programjában" a MIÉP szolgáltatott jó példát.
 
Az utóbbi időben az MDF "nemzetinek" álcázott módon képzeleg a közép-osztályról, ami alatt a tőkésosztály megerősítésére gondol, csak manipulatív szándékkal másképpen nevezi. De ha középosztályról beszél, elismeri, hogy a társadalom osztályokra tagozódik, s maga is osztálypolitikát folytat. Csak éppenséggel hallgat azokról az osztályokról, amelyek számára kényelmetlenek, bár a politikai megnyilatkozásaikban nyilván számításba veszi őket. A történelmi MDF mai dicstelen utódja szánalmasan kínálgatja magát, a mérleg nyelvét szeretné játszani, a közvélemény azonban látja, hogy jobbra hajt, de balra előz.
 
A történelmi értelemben vett baloldaliság nem fér össze az embernek az ember általi kizsákmányolásával, a tőkés rendszerrel. E szempontból nézve, Magyarországon ma egyetlen pártot lehet baloldalinak nevezni, a Kommunista Munkáspártot – amelyben túlél ugyan bizonyos nosztalgia, amit a kommunista elnevezés szükségtelen felvétele is jelez – de egyedüliként hirdet nyílt harcot a kapitalizmus ellen, s a vadhajtásaival szemben egyes kérdésekben átmeneti együttműködést vállal akár a rendszer jobboldali ellenzékével is. Ellenfelei, így az MSZP, éppen a tőkésellenességét hallgatják el, s megtévesztés céljából a legelképesztőbb minősítésekkel illetik.
A két kis parlamenten kívüli párt, Munkáspárt és a MIÉP nemcsak világos ideológiát hirdet, hanem – ha eltérő módon is képzelik el – újabb rendszerváltást sürget. Ezért ők a "szélsőségesek". Pedig helyesen látják, hogy egy újabb rendszerváltás helyreállíthatja az emberi kapcsolatokat, rendezheti a szociális viszonyokat, s talán a politikaiakat is. A hazug módon szélsőségesnek kikiáltott pártok az ideológiai különbségeik miatt nem nőhetnek össze, nem azonosak, nem is hasonlóak, de sokkal közelebb állnak a dolgozó osztályokhoz, a nemzethez, mint bármelyik más párt. Ezért nagyon is érdemes odafigyelni mindarra, ami e két pártban történik. A nagy pártok mindent megtesznek annak érdekében, hogy újabb és újabb szakadást idézzenek elő a reálisabb kilábolást ajánló két kis pártban.
 
Ugyancsak megtévesztés céljából minősítik szélsőségesnek a nemzeti radikális MIÉP-et is, amely ugyan nem kapitalizmusellenes, de mégis sokkal inkább híve a társadalmi rendnek, a szociális igazságosságnak, mint az MSZP, az SZDSZ-ről nem is beszélve. A nemzetet értékelő, ezért a nemzet által értékelt történelmi jobboldalt ma csak a nemzeti radikalizmus képviseli, ami csírájában megjelent ugyan a kezdeti MDF-ben, de a párt degenerálódásával nyomtalanul eltűnt belőle, s a rendszerváltás óta csak a MIÉP álláspontjában tükröződik. (A hasonló nézeteket hangoztató, nyilván sok becsületes embert tömörítő kisebb pártok és szervezetek létrehozásának kezdeményezésében túlontúl heterogén erők vettek részt ahhoz, hogy ma politikailag egyértelműen besorolhatóak lennének.)
A tények reális meglátása, az igazság kimondása önmagában mindig radikális, változást akaró, de ettől még nem szélsőséges. A szélsőségesség fogalma még tartalmatlanabb, mint a bal- és a jobboldal megfoghatatlanná vált fogalma. Az igazsághoz, a tényekhez való akár következetes ragaszkodás sem szélsőség elítélendő értelemben, hanem realizmus, radikalizmus, ami lehet éppenséggel baloldali vagy jobboldali, és mint ilyen, ésszerű. Értékelése attól függ, hogy a nemzet érdekeit szolgálja-e, vagy nem. Ezért alaptalan vádként előhozakodni vele a politikai ellenfelekkel szemben. Tévedés azt állítani is, hogy minden szélsőség mindenkor káros. Az ország szempontjából nézve, bármely politikai irányzat lehet hasznos, vagy káros, ezért ebből a szempontból kell vizsgálni, nem pedig elvont és szubjektív fogalmakkal minősíteni.
Ezzel együtt a jobboldalnak is tudomásul kell venni, hogy bár nem lehet az értelmetlen és megvalósíthatatlan egyenlősdire törekedni, még kevésbé lehet a munkához és a tőkéhez, a jogfosztott szegénységhez és a jogtalan dúsgazdagsághoz egyformán, vagy semlegesen viszonyulni. Ezt valamelyest tükrözi az a körülmény, hogy a jobboldalra gazdasági vonatkozásban nem annyira a szocializmus elleni, vagy a tőkésrendszer melletti állásfoglalás a jellemző, hanem az, hogy a gazdasági rend feleljen meg az ország érdekeinek, hívják, ahogy hívják. A nemzeti érdekeket és értékeket érvényesítse, ne pedig a multinacionális cégek, vagy más külföldi célok szolgálatában álljon. Ezért ellenzi a baloldal által istenített fogyasztói társadalmat és az egyéni önmegvalósítás plaza-"kultúrával" leöntött formájában megvalósuló világméretű társadalmi rákosodást.
 
Ma a döntő ismérv a viszony néphez, a nemzethez
 
Bár a baloldal-jobboldal fogalompár, lehet, hogy csak átmenetileg, de elvesztette a tartalmát, manipuláció tárgyává vált, s a mai helyzetben megtévesztő az alkalmazása, azzal kell számolni, hogy használatban marad, sőt telítődhet új tartalommal. E fogalmak kiürülése ugyanis egyáltalán nem jelenti a bal- és jobboldali néptömegek eltűnését, sőt ezzel a realitással mindenkor nagyon is számolni kell. Emlékezhetünk rá, hogy a békés egymás mellett élés korszakában a baloldal Franciaországban, Olaszországban, Portugáliában, Chilében a hatalom közelébe jutott. A valós bal- és jobboldal – anélkül, hogy a köztük meglévő történelmi különbség eltűnne – esetleg új formában és módosult tartalommal előbb-utóbb újraszerveződik minden országban és nemzetközileg is, ha úgy tetszik, a nemzeti keretekből kilépett tőkével szemben ő is globalizálódik, hogy igazságosabbá tegye a javak elosztását. Mindennek ugyan ma még csak az egyik oldalról a fogalomzavaros forrongó jeleit, a másik oldalról a megtévesztő címkézését látjuk, mégsem lehet kétség afelől, hogy bekövetkezik. (E szempontból történelmi jelentőségű mozzanat a VDSZSZ követelése, hogy a dolgozók is részesüljenek a privatizációs bevételekből).
A magyar népnek sem csak azokkal van baja, akik megszemélyesítik a kapitalizmust, hanem magával a félresikerült rendszerváltással, amely újabb rendszerváltásért kiált. (Szakemberek kiszámították, hogy a rendszerváltás nagyobb károkat okozott az országnak, mint a második világháború). Ezért a konkrét helyzetben el kell tudnunk különíteni a bal- és jobboldal manipulált fogalmát a valós baloldaliságtól és jobboldaliságtól. Társadalmunkban is mindig voltak és a jövőben is lesznek bal- és jobboldali beállítottságú erők, de mindig csak a konkrét helyzet konkrét elemzése alapján lehet eldönteni, ki hol áll. Következésképpen, ha az elmondottakból alkalmazható következtetéseket akarunk levonni, nem érhetjük be azzal, hogy a baloldalt a jobboldal, a jobboldalt pedig a baloldal szemével lássuk-láttassuk, hogy az egyiknek csak negatívumokat, a másiknak csak pozitívumokat tulajdonítsunk, mint ahogy egyenlőségjelet sem tehetünk közéjük, s össze sem moshatjuk őket. Azt sem fogadhatjuk el kész ténynek, hogy a pártok a saját szűkebb elkülönülő szempontjaikból, érdekeikből kiindulva, egymást jobboldalinak, baloldalinak minősítik, hiszen bebizonyosodott, ez ma felelőtlen és megtévesztő dobálódzás a tartalmatlanná vált fogalmakkal. Az Országgyűlésben baloldali párt nincs, jobboldalit is csak fenntartásokkal találunk. A pártatlan szemlélő már azon fennakad, hogy ha a baloldal és a jobboldal egyaránt a tőkésrendszer híve, akkor mi az oka az éles szembenállásuknak. Azt megállapíthatja, hogy a céljaik, már amennyire hajlandóak, vagy képesek megfogalmazni, alapvetően közösek, az eszközeikben nagyobb az eltérés, de a dolgozó rétegeket egyik sem képviseli, ami a hangoztatott elveik szerint a baloldal feladata lenne, de ma inkább mégis a jobboldal részéről látunk rá erőtlen kísérleteket. Elvben mégsem kizárható, hogy a baloldal-jobboldal együttműködése előmozdíthatná az ország haladását, ehhez azonban az kellene, hogy mindkettő hiteles legyen; ha a baloldal csak hazudja magát baloldalnak, nem lehet szó az ország érdekében történő együttműködésről, illetve, ha mégis együttműködés alakul ki – mondjuk nagykoalíció – az a szembeállás, az ellentétek mesterséges elsimítását jelenti, és nemzetellenes együttműködésbe torkollhat.
A Fidesz és az MSZP-SZDSZ egymást kölcsönösen azzal vádolja, hogy nincs jövőképe. Ebben igazat is adhatunk mindkettőjüknek, hiszen egyik politikai erő sem tudott új eszmét, ideológiát teremteni, sőt híján vannak az egyenes beszédnek is, és mindketten az importált rendszer megkérdőjelezhetetlen hívei. Számukra a jövő ugyanaz, ami a ma, nem pedig az, ami a magyar nép holnapja. Nincsenek a kilátástalanná vált helyzetünket meghaladó szilárd elveik, hiteles értékeik, amelyekre világos nemzetstratégiát lehetne építeni. A nemzetet inkább eszköznek, mintsem célnak tekintik. Pedig egy nemzetfelemelő jövőképnek, stratégiának lehetne mindent alárendelni, és következetes népszerű politikát folytatni a következetlen népszerűtlen taktikázás helyett. Ahhoz, hogy szabaduljunk a globalizáció és a manipuláció szorításából – ami az egész emberiség érdeke – az emberi jogok tiszteletben tartása mellett ma mindent a népi-nemzeti értékekhez és érdekekhez kell mérni. Ez az elv messze túlnő a baloldalon és a jobboldalon, ezért mindkét oldal csak akkor állhat a történelmi helyzet magaslatán, ha így jár el. A baloldal ettől igen messze áll. Totális manipulációt alkalmaz: semmi sem az, aminek beállítja, láttatja. A jobboldalt ki akarja rekeszteni, ezért hamis színben tűnteti fel: róla mást sem hallunk, mint hogy szélsőséges, rasszista, főleg antiszemita és cigányellenes, nacionalista. A legfontosabb jellemzőit, hogy a nemzeti érdekek és értékek képviselője, a hagyományok tisztelője, illetve hogy keresztény, még véletlenül sem hallhatjuk. Nem kell szentnek tekinteni a jobboldalt, de az ellene irányuló tudatos manipuláció az elidegenült, az egyént a társadalomból kiszakító, a világtól elszigetelő, s a profit érdekeit szolgáló álszükségleteket teremtő globalista viszonyok között, mindenkinek – nemcsak a jobboldalnak, hanem az egész nemzetnek, magának a baloldalnak is – beláthatatlan, sőt lehet, hogy történelmi károkat okoz. Csak a megtévesztők, a nemzetközi tőke háttérhatalma által irányított legfelső pártelit tudja, hogy valójában merre tart, ami azonban – lássuk világosan – se nem jobb, se nem bal. Erre a megtévesztettek logikus válasza csak az lehet, hogy mi sem legyünk sem jobb, sem bal; azok legyünk, akik vagyunk, magyarok. Globalizálódó világunkban a nemzeti érzések, a magyarságtudat erősödése nemhogy nem jelent nacionalizmust, hanem kifejezetten kívánatos versenyképességünk megteremtéséhez, hovatovább fennmaradásunkhoz.
Történelmünkön végigtekintve, s a külföldi érdekek uralkodó érvényesülését látva 1919, 1945, 1956, 1989 eseményeiben, nem nehéz megérteni, hogy az emberek végre mindenekelőtt magyarok akarnak lenni. Nem baloldaliak, nem jobboldaliak, hanem az ország javán munkálkodó magyar hazafiak. Ezt az azonosságtudatunkat kell visszaszereznünk és érvényesítenünk. Ezért mára a baloldali és a jobboldali helyett a néphez, a nemzethez való viszony, a nemzeti és a nemzetellenes cselekedet vált a döntő megkülönböztető ismérvvé, s ennek alapján kell ítélnünk.
Nem feledhetjük, a globalizmus korszakában a népek, nemzetek felszámolásáról, vagy megmaradásáról van szó, ezért a kiüresedett és manipulatív baloldal-jobboldal önmeghatározás nem fejezi ki – sőt meghamisítja, eltitkolja – a pártok lényegét, nem alkalmas az értelmes, tartalmas politikai megkülönböztetésre. Mindez elsősorban a baloldalra vonatkozik, de jobboldalon is túl sok az ellentmondás. Az MSZP-SZDSZ, illetve a Fidesz és a KDNP egyaránt a tőkés váltógazdaság szereplői és ezen nem is lépnek túl a legélesebb választási küzdelemben sem. Egyszerűen a tőke uralmának fenntartására törekvő egymással versengő pártokat, társadalmi csoportokat, osztályokat takarnak, amelyeknek a létezésük igazolásához kölcsönösen szükségük van egymásra. Ezért van, hogy jobboldali párt felléphet baloldali jelszavakkal, és baloldali párt átmenetileg tarthat jobbra. A választók pedig, tájékozottságuktól, vagy éppenséggel tájékozatlanságuktól függően szavazhatnak bármelyikre, a pártok által védelmezett tőkésrendszer marad. A két oldal azonban erkölcsileg mégsem tekinthető egyenlőnek. Akkor lennének azok, ha mindkettő a nemzet érdekében munkálkodna, csak másféle módszerekkel. A mai baloldal azonban a nemzet ellen tevékenykedik, a jobboldal pedig a nemzet érdekében szeretne tenni valamit. Két álláspontot ajánlanak választásra: a baloldali a saját beismerése szerint is hazugságon alapszik, a másik jobboldalinak tartja magát, de inkább populista és csak kisebbik rossznak tűnik. A valódi elkülönülés tehát nem a baloldal és a jobboldal, hanem az egész politikai elit, főleg az elidegenedett államhatalom, s a mögöttük álló dúsgazdagok, valamint az értékteremtő, de agyonadóztatott és agyonszabályozott, nemcsak a beleszólási, hanem a szólási jogától is megfosztott dolgozó rétegek között húzódik. Az igazi választás tehát egy harmadik változat lenne, amely nem a globalizmus elleni, egy ilyen kis ország részére lehetetlen harcot vállalná, hanem a nemzetközi vonulatokat, magát a globalizmust is figyelembe véve, a nemzeti érdekek érvényesítésének a lehetséges módozatait és struktúráját alakítaná ki. Az elkerülhetetlen negatívumokat úgy irányítaná, hogy minél kevesebb kár érje az országot, minél több előnyt nyerjünk, országon belül pedig a nép anyagi jólétét igyekezne elősegíteni. Mindez teljesen idegen az eddigi kormánykoalíció pártjaitól, de félő, hogy az ellenzék sem lenne képes rá. Egy új alakzat, a magyar béke és haladás pártjának, vagy frontjának a létrehozása szükséges, amely egyaránt tömörítené mindazokat a jobb- és baloldali erőket, amelyek a kiutat a társadalmi igazságosság és béke megteremtésében, a szellemi globalizmussal szemben pedig az egészséges és természetes gondolkodás- és viselkedésmód kialakításában látják. Nem jobboldali és nem baloldali, hanem a magyar nemzeti érdekek és értékek, a belső és a nemzetközi béke, valamint a társadalmi haladás hármasát magáévá tévő tömörülést kell hatalomra juttatni, s ezzel végre rálépni a magyar útra, amelyre a legjobb gondolkodóink hívtak és hívnak bennünket.
 
A jelen írás mottójául választott figyelmeztetésre visszatérve (Egy francia mezőgazdasági szakember, a jobboldali és a baloldali parasztszövetség vitáját hallgatva, fakadt ki így), joggal szögezhetjük le, igaza van azoknak a szerencsére sokasodó közíróknak, akik a kormánykoalíció politikáját népirtásnak minősítik. "Hála" kiárusító, faluromboló politikájuknak és az EU megszorításainak, a franciánál sokkal rosszabb helyzetben lévő magyar parasztság már itt is tart, az ifjúságot és a vállalkozókat pedig arra szólította fel Gyurcsány, hogy hagyják el Magyarországot. (Nyilván kell a hely a bejelentett és hőn óhajtott egymillió "ázsiai" betelepülőnek). A hazafiak azonban maradnak, s csak azok mennek el, akik úgy gondolják, hogy az életük inkább függ attól az országtól, ahova kerülnek, mint sajátmaguktól. Az erősek, legyenek baloldaliak, vagy jobboldaliak, maradnak, és dolgoznak népünk, országunk sorsának jobbra fordításán. Történelmi szükség van rájuk. Ha ugyanis a fentiek mellett a hatalom egészségügyi, oktatási, ifjúsági, honvédelmi, közlekedési politikáját nézzük, s folyamatosan halljuk a mondvacsinált vádakat, hogy nacionalisták, antiszemiták, cigányellenesek, vagyunk, tapasztaljuk a növekvő magyarellenességet, látjuk, hogy egyre bővülnek az itt élő, s a betelepülő másságok és a kisebbségek jogai, míg az államalkotó magyarság hovatovább már csak kisebbségi jogokkal rendelkezik, tudatosulnia kell bennünk, hogy az egész nemzet van veszélyben. Most követnek el soha el nem évülő bűnöket országunk, népünk, nemzetünk ellen! Ennek fényében, amíg nem késő, figyelmeztessük egymást és önmagunkat: mit számít, hogy baloldali, vagy jobboldali magyar vagy, mikor bizonyos erők arra törekednek, hogy egyáltalán ne is legyünk! Magyarok, addig lépjünk hát a gyökeres változás érdekében, amíg vagyunk!   
 
                                                                 Sütő Gábor
                                                        nyugalmazott nagykövet
(Havi Magyar Fórum, 2008. Május)

 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre