Se nem jobb, se nem bal - magyar!
Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Elfelejtettem a jelszót
 
Új cikk

Tartalom

 

 

Kapitalizmus van.

 

 

 

         Mostanában a kilátástalanság miatt terméktelen és dűlőre nem jutott eszmecserék résztvevői sokszor széttárt karokkal, és ezzel a tehetetlenséggel megbékülő, vagy éppenséggel rendreutasító megállapítással fejezik be a vitát: "Mit akarsz? Kapitalizmus van!". És a gondolat itt lebénul. Mintha nem lenne tovább. E ténymegállapításhoz ugyan semmi kétség nem fér, bár a rendszerváltás előtt és kezdetén senki ki nem ejtette a száján a kapitalizmus szót; az "illetékesek" leginkább többpárti polgári demokráciáról, szociális piacgazdaságról beszéltek, sőt ez a kifejezés került az új alkotmányba is. Senkinek nem volt politikai mersze hozzá, hogy nyíltan meghirdesse a kapitalizmust. Időpontot nehéz lenne meghatározni, de hosszú évek elteltével egyes politológusok, félénken körültekintve, elvétve kezdtek szólni a kapitalizmusról, azt követően, hogy Horn Gyula előállt a "szocialista tőkések" megteremtésére vonatkozó képtelen ötletével, és a kapitalizmust, mint elérendő célt említette. A globalizmus fokozódó érvényesülésével párhuzamosan pedig már mintegy a kapitalizmuson is túlmutató vadkapitalizmusról beszélnek – már akik mernek szólni – de javarészt ők is úgy téve, mintha az ismeretlen módon és teljesen váratlan sorscsapásként, azaz nem a rendszerváltás következményeként szakadt volna a nyakunkba. Maguk a hatalmon lévők azonban azóta is kerülik a kifejezés használatát, mintha nem is létezne, mintegy azt érzékeltetve, ha létezik is, nekünk semmi közük hozzá. (Ezért ennek az írásnak a címe után akár kérdőjelet is biggyeszthetnénk).

Történik minden annak ellenére, hogy senki, de senki előtt nem titok: kapitalizmusban élünk. Ha pedig már éljük, mondjuk is ki – ez lenne a természetes. A nyilvánosság előtt azonban mégis szinte minden fórumon továbbra is kerülik a kifejezést. E furcsa, de véletlennek semmiképpen nem tekinthető eljárásban tükröződik a kapitalizmus önvédelme is. A hozzá kapcsolódó kézenfekvő magyarázat ugyanis az, hogy a szó mögött meghúzódó tartalom történelmileg lejáratta önmagát, hiszen két világháborút is zúdított az emberiségre és szüntelen háborúskodással, válsággal és "válságkezeléssel" jár. A Nemzetközi Valutalap kutatóinak számításai szerint – akiket pedig e vonatkozásban igazán nem vádolhatunk részrehajlással – csak a huszadik század utolsó negyedében megközelítően száz pénzügyi-gazdasági válság volt a világon. De napjainkban is ez a helyzet; ki tudná megmondani, hogy véget ért-e a válság, vagy már egy újabban élünk, illetve összeszámolni, hogy hány háború folyik? És főleg, hogy még mennyit terveznek? A tőke azonban sohasem ismeri el a saját rendszere szerves hibáit. (Az előző rendszer kényszerből meg-megtette). Ennek okán, és mert történelmileg továbbra is versenyben áll egy szociális szempontokból sokak által jobbnak tartott társadalmi rendszerrel, a manipulációt egyébként is egyik fő fegyvereként alkalmazó tőkés gondolkodás más nevet keresett a kapitalizmusnak. Megszületett a piacgazdaság, a szociális piacgazdaság, a jóléti társadalom, az önszabályzó társadalom, stb. fogalma. Ugyancsak ebbe az irányvonalba illeszkedik a Soros-féle nyitott társadalom, amely főleg arra hívatott, hogy megakadályozza a nemzeti társadalom kialakulását.

El kell ismerni, sokan azok közül – gondolom, hogy a reform-kommunisták, de a szerveződő jobboldali erők jelentős részét is közéjük sorolhatjuk – akik így, talán szándékuktól függetlenül is leplezve, de közreműködtek nálunk a kapitalizmus megteremtésében, a rendszerváltáson dolgozva, őszintén hittek egy jobb társadalomban. Mások már az első lépések láttán megsejtették az igazságot, ismét mások pedig megrémültek, mert rájöttek, hogy hamisak a jelszavak, melyek mögött más nem is húzódhat meg, mint a kapitalizmus. A kapitalizmust viszont akarták is, meg nem is, hiszen a többségük a szocializmusnak tartott tőkementes pártállami rendszerből valamiféle másik, csak jobb, de ugyancsak tőkementes társadalmat képzelt el. Pedig hát tudniuk kellett, hogy ez naivitás.  

Napjainkra visszatérve, mindenképpen bajt jelez azonban, ha a témakörben folyó eszmecserék, a résztvevők eltérő politikai alapállása ellenére is, a "Mit akarsz? Kapitalizmus van!" lemondó megállapítással fejeződnek be, megakadnak bármiféle kiút, vagy távlat körvonalazása nélkül. Mintha az egyébként vitathatatlan sivár kilátástalanság ténylegesen, visszavonhatatlanul, egyszer s mindenkorra uralna mindent és mindenkit, mintha a visszafejlődés megállíthatatlan lenne.

De van más baj is, talán még nagyobb is, éspedig ha a vitázók egy része idáig sem merészkedik el, hanem szembeötlő manipulatív szándékkal olyasmit érzékeltet, hogy tulajdonképpen nem is volt rendszerváltás. Egyesek lépten-nyomon olyan politikailag megfoghatatlan, ravaszkodó megfogalmazásokkal szédítenek bennünket, hogy amit jelenleg átélünk, annak "a szocializmusra visszanyúló történelmi okai vannak", "posztkommunista szellem uralkodik", s mindaz, amitől szenvedünk "posztszocialista következmény", "a kárdárizmus utóhatásai" érvényesülnek, sőt a "kádárizmus újravirágzása" folyik, stb.

Mindazok számára azonban, akik az elmúlt húsz év eseményeit, köztük a keserveit, kudarcait, vereségeit átélték, és nem is felejtették el, szinte hihetetlen, hogy akadnak, akik azzal szeretnének ámítani bennünket, hogy e két évtized, benne napjaink minden gondja-baja a szocialista korszak terhére írandó. Amelyben, egyébként, az ilyesmiket hangoztató, mindenkinél mindent jobban tudó, mindig jól helyezkedő, általában neoliberális beállítottságú szellemi komisszárok nagy része ugyanolyan jól élt, mint ma – sőt, hasonlíthatatlanul jobban, mint a többség, akkor is, ma is – és ki-ki a vérmérséklete szerint, de ekkor még egybehangzóan, sőt egymással versengve, a kapitalizmust szidta! Ők ugyanis mindig határozottan kiállnak, … hol az egyik, hol a másik oldal mellett. Bizony-bizony igencsak aggasztó társadalmi probléma, hogy ma ismét majdhogynem csak ők kapnak fórumot. Ne tetézzük hát a bajt azzal, hogy elhisszük, vagy egyszerűem ösztönös, meggondolatlan állásfoglalásnak tekintjük a fenti állításaikat, hiszen nyilvánvalóan a nálunk kialakult vadkapitalizmus, azaz a kormányzati szintre emelt vesztegetés, jogtalan előnyszerzés, címeres gazemberség álcázott, de tudatos védelmével állunk szemben. Ne hagyjuk magunkat félrevezetni. Amit most átélünk, annak már ugyanúgy semmi, de semmi köze a szocializmushoz, mint ahogy a magát magyarnak és szocialistának nevező MSZP-nek is éppen a szocializmushoz van a legkevesebb köze, de még mintha a magyarsághoz sem lenne már; egyedül a párt mivolta tagadhatatlan. Ugyanez még inkább áll az SZDSZ-re (amely mindemellett még kifejezett magyarellenességet is tanúsít), a mostani MDF-re, de bizonyos tekintetekben tulajdonképpen más pártokra is.

A belőlük tudatosan verbuvált hatalmi elit ("elit"?) többsége csak azt látja és láttatja, ünnepli és ünnepelteti még most is – habár már teljesen tárgytalan – hogy nincs szocializmus, nincs Kádár János; holott azon kellene sajnálkoznia, hogy ma már nincs Ikarus, Ganz-Mávag, Ganz Műszer Művek, Csepel Művek, Rába, MOM, Tungsram és Bábolna, meg magyar élelmiszeripar sem, amelyek – ha nem verik szét, és nem árusítják ki őket – ma is megállnák a helyüket a nemzetközi versenyben. A magyar ipar felszámolásában és a mezőgazdaság szétverésében éppen ez az elit, főleg az elmúlt nyolc év, hatalmon már előzőleg is volt kormányzati körei és a külföldi pártfogóik a bűnösök. Ezt takargatandó, hazudnak a múltról, hamis jövővel álltatnak, hogy eltereljék a figyelmet a jelenről, s kisajátítsák a jövőnket. A most folyt választási kampány során is tapasztalhattuk, hogy egymással versengve ígértek és ígértek, tudva-tudván, hogy úgysem képesek, de nem is áll szándékukban betartani az ígéreteiket. Önmaguk is tisztában vannak vele, hogy most – még a nagy jóindulattal feltételezett esetleges jó szándék mellett is – többnyire csak az tartható be, ami illeszkedik a globalista nagytőke igényeihez, ez azonban szinte sohasem esik egybe a nép, az ország érdekeivel. Ezért legyünk tudatában, hogy a hatalom-várományos, legyen baloldali, vagy jobboldali, valójában ennél lényegesen többet nem is ígérhet. Ha mégis megteszi – nem mond igazat. A mostani országgyűlési választásokon azonban az ígéreteken túl van egy mindennél fontosabb cél: a nemzeti érdekeket eláruló, népirtó politikát folytató, a háttérben változatlanul fennálló MSZP-SZDSZ szövetség eltávolítása a hatalomból. Erre csak egy erő képes, a Fidesz-KDNP. Győzelmétől azonban a helyzetnek csupán nagyon lassú – és csak remélhetőleg kedvező – változása várható. Nagy reményeket senki nem táplálhat. Maximum arra számíthatunk – az adott körülmények között ez sem kevés – hogy a lassú pozitív változásokat elősegítő intézkedéseket foganatosít.

Legalább két nyomasztó körülményt ugyanis szem előtt kell tartanunk. Egyrészt, a sok fontos kulcspozíciót megőrző szocialista-neoliberális koalíció szabotálni fogja a kormány minden lépését, s emellett, ahogy Gyurcsány Ferenc nyíltan be is ígérte, kemény – értsd: hazug és gátlástalan – ellenpropagandát fog folytatni. A legfontosabb azonban, hogy tudatosan lerombolt országot, s minden tekintetben lepusztult helyzetet hagy maga után, amellyel a Fidesz-KDNP-nek a nehéznél is nehezebb lesz megbirkóznia. Másrészt azért is, mert maga a Fidesz-KDNP is ugyanezen kapitalista keretekben, azaz a jelenleg uralkodó körülmények között kormányozhat, és kíván is kormányozni. Legfeljebb, ha akar, ezen keretek között is találhat és kialakíthat fogódzókat egy olyan politikához, amely jobban illeszkedik a magyar érdekekhez. Különbség tehát lesz is, meg nem is. (Mivel mi magyarok azt tartjuk magunkról, hogy a labdarúgáshoz mindannyian értünk – amiben talán van is valami – a legszemléltetőbb, ha azzal a labdarúgó hasonlattal élek, hogy bár jól érzékelhető különbség van a Fradi és az MTK között, de mindkét csapat az NB I-ben játszik!). A Fidesz most mégis olyan helyzetbe kerül, hogy lenyesegetheti a vadkapitalista kinövéseket, felszámolhatja az intézményes korrupciót, képviselheti a magyar érdekeket, értékeket, és még a korábbi tévedéseit is jóváteheti, köztük azt a baljós melléfogást – hogy bűnnek ne nevezzük – amikor az EU csatlakozási szerződés tárgyalásakor kitette a magyar földet a szabad forgalmazással járó külföldi felvásárlás veszélyének. Mindehhez azonban olyan széleskörű népi támogatásra lenne szüksége, amely megteremtődőben van ugyan, de nem lesz egyszerű a teljes kivívása, még nehezebb lesz megtartani. (Ez pedig döntő kérdés, ezért más szempontokból vizsgálva, alább még vissza is térek rá.)

A politikai paletta áttekintését befejezve, megállapíthatjuk, hogy továbbra is csak két kis parlamenten kívüli párt adja önmagát következetesen, híven az ideológiájához, és leplezi le a nép- és nemzetellenes törekvéseket, eredjenek akár jobb-, akár baloldalról: a MIÉP és a Munkáspárt. (A Jobbik esetében a kérdőjelek uralkodnak). Mondhat rájuk bárki, amit akar, de nyíltan, egyértelműen és hitelesen csak ez a két párt védelmezi a nemzeti érdekeket, illetve a dolgozó osztályok és rétegek érdekeit. A Munkáspárt ma is félreérthetetlenül a szocializmus mellett áll, a MIÉP pedig a magyar út híve, amelyet Németh László "minőségi szocializmusként" is, Bibó István és más nagy nemzeti gondolkodóink pedig harmadik útként is körvonalaztak.   

 

Napjaink szomorú valósága, hogy megvalósulni látjuk az ismert tételt, miszerint a kapitalizmusban az ember az embernek farkasa. A nálunk – nem utolsó sorban jelentős külföldi nyomásra – eluralkodott kormányzati támogatást élvező (hogy kormányzati szintűt ne mondjunk) vadkapitalizmus különösen arra ösztönzi, sőt kényszeríti az embereket, hogy mások irányába a rosszabbik énjüket mutassák. Ez az egyre általánosabbá váló sajnálatos jelenség, például, semmiképpen sem a szocializmusnak kikiáltott rendszer maradványa, vagy a megfoghatatlan, de kényelmes hivatkozásul szolgáló posztkádárizmus következménye. Sőt, ha tárgyilagosan szemléljük a dolgokat, el kell ismernünk, hogy a vadkapitalizmushoz képest abban a "szocializmusban" inkább neveltek a társadalmi szolidaritásra. Szavakban mindenképpen. De a szavakhoz azért valamelyest a tetteknek is igazodniuk kellett. Önmagunkat csapnánk be, ha nem látnánk utólag is, hogy bármennyire is bírálható a múlt rendszer, de gazdasági és szociális értelemben bizonyos demokratikus elvek tagadhatatlanul jobban és szélesebb körben érvényesültek, nagyobb volt mindenki szociális biztonsága, még ha negatívumokkal is párosult. A jelenlegi helyzet viszont annyira nyilvánvalóan és egyértelműen rossz a nagy többség számára, hogy sem ez, sem az itt következő megállapítások nem tekinthetőek a régi rendszer dicsőítésének, hanem csak kifejezetten a jelenlegi bírálatának.

Sokan, szemet hunyva a valóságra, azt is kitartóan ismételgetik – halljuk a rádióban, olvassuk az újságokban, látjuk a tv-ben – hogy mindez azonban nem a rendszerváltás, hanem pusztán annak – a következménye, hogy "a kommunisták" a politikából a gazdaságba mentették át magukat. Azt pedig mindenki elismeri, sőt széltében-hosszában ismétli – a legtöbbször Göbbelset idézve, pedig hát eredetileg nem is az ő találmánya – hogy a sokszor ismételt állítások, akár igazak, akár nem, az emberek fejében "igazsággá válnak". Ha tényleg hagyjuk ezt érvényesülni, akkor nemcsak nem segítünk önmagunkon, hanem tragikusan rontunk a helyzetünkön. Önmagunk kötjük meg a saját kezünket, ha nem nézünk szembe a konkrét valósággal. A valóság pedig az, hogy pillanatnyilag, formálisan, egypárti diktatúra van (bár az MSZP-SZDSZ koalíció látványos megszakítása ellenére a szocialista-neoliberális összetartozás és összetartás felszámolhatatlan), sőt tényleg éppen az az utódpárt van hatalmon, amelynek a tagjai valóban átmentették magukat a gazdaságba. Csakhogy – és ezt nem szabad szem elől tévesztenünk – ők már akkor sem voltak kommunisták, amikor beléptek az MSZMP-be. Akik valóban kommunisták voltak, azok jórészt ma is a Kommunista Munkáspárt tagjai. Oktalanság volna nem látni azt is, hogy a volt MSZMP és a mai MSZP értékrendje frontálisan szemben áll egymással. Ezért ma egyenesen kitüntetés kommunistáknak, vagy szociáldemokratának, de akár baloldalinak is nevezni az MSZP-t és az SZDSZ-t, azaz a mai szocialistákat és a neoliberálisokat. Nem is hallottuk, hogy ők maguk ezt akár egyszer is visszautasították volna. Ugyanis a lakosságban a múlt rendszer iránt érthetően növekvő nosztalgia miatt ezek a bírálatnak szánt minősítések inkább csak arra jók, hogy szavazatokat hozzanak nekik. Másrészt ezzel még a bűneiket is kisebbítik, mert eltüntetik a személyes felelősségüket. Mégis több jobboldali politikus is görcsösen ragaszkodik e végzetes tévedés gépies ismételgetéséhez. Az pedig egyszerűen politikai vakság, vagy elvakultság, ha mindazok láttán és ismeretében, ami nálunk az elmúlt két évtizedben a gazdaságban, a közigazgatásban, a pénzügyekben, az igazságszolgáltatásban, a szociális területen és az élet minden vonatkozásában történt, bárki olyasmit állít, hogy nem volt rendszerváltás. 

A társadalom döntő többsége egyre rosszabb helyzetbe kerülő vesztes, s a rendszerváltás önmagában már ennélfogva sem megkérdőjelezhető; az így megvalósult kisiklatott rendszerváltás szükségessége és létjogosultsága azonban annál inkább. Mert nézzük csak, mivel is járt a nagy fordulat világméretekben és nemzeti szinten. A világválság ellenére 2009-ben a FED, az amerikai jegybank szerepét kisajátító magánbank, soha nem látott, 46,1 milliárd dolláros nyereséget ért el, míg 2008-ban "csak" 31,7, 2007-ben pedig 34,6 milliárd dollár nyeresége volt. Válság idején soha nem látott nyereség, de csak a világpénzt korlátlanul és ellenőrizetlenül kibocsátó FED-nél! Ám tekintsünk csak szét jobban, akadnak másféle jelek is. Brazília kétszázalékos adót vetett ki a spekulatív külföldi tőkére, hogy megakadályozza az országban is válságot kiváltó, a FED által – mérvadó elemzések szerint tudatosan – okozott pénzügyi buborék kialakulását. A latin-amerikai földrészen, tőlünk eltérően, erősödik a törekvés, hogy hasonló adót valamennyi tőkebevételre kivessenek. Összehasonlításul mondhatnánk, hogy ők szocializálódnak, miközben mi latinamerikanizálódunk. Izlandon, ugyancsak országunktól eltérően, népszavazás nyomán elutasították a bankok követelését, hogy a lakosságra hárítsák a válság következményeit. A tőkés országok intézkedései tehát arra utalnak, érzik, a folyamatos krízis közepette maga a kapitalizmus kerül veszélybe, ha átmenetileg nem korlátozzák a tőke mohóságát. Ugyanez az önvédelmi törekvés tükröződik a G-20 törekvésében a "szabályozott kapitalizmus" visszaállítására, a "szociál-kapitalizmus" megteremtésére, valamint Sárközy francia elnöknek immár a nevetségességig ismételgetett kijelentéseiben, hogy erkölcsössé kell tenni a kapitalizmust. Szabályozott kapitalizmus azonban csak szavakban létezhet, mivel szabályozni ugyan sokmindent lehet a kapitalizmusban is, de a tőke nem tartozik ebbe a kategóriába, sem nemzeti, sem nemzetközi szinten. A tőkét az erkölccsel egyesíteni pedig egyszerűen lehetetlen, ennek már a hangoztatása is megtévesztő, és még a szót is kár rá vesztegetni. A tőke "erkölcsét" egyébként jól szemlélteti, hogy a napjainkban ugyancsak az itt elemzett okokból súlyos pénzügyi válságba került Görögországnak a nemzetközi nagytőke képviselői azt javasolták, hogy adja el az épületeit, cégeit, szigeteit, sőt az Akropoliszt is, és akkor kijuthat a válságból. De itt a saját példánk is: mozgó kamatlábra vetettek fel velünk kölcsönt, ezért hiába fizettük már vissza többszörösen a tőkerészét, az adósságspirálból nem tudunk kikeveredni, sőt az adósságunk egyre nő. Lehet itt egyáltalán erkölcsről beszélni?

Nálunk mindezzel párhuzamosan másik "erkölcsös" törekvés is megfigyelhető: a vad-kapitalista jelenségeket nem a rendszer, hanem személyesen egyes "kommunis-tákból" lett kapitalisták személyes erkölcstelenségének a terhére próbálják írni. A szóban forgó "kapitalistáink" erkölcséért tényleg nem tenném tűzbe a kezemet, de azt, hogy ma mindenféle erkölcstelenség lehetséges, azért mégsem lehet "posztszocialista" következménynek tekinteni, hanem csak a jelenlegi rendszer sajátjának. Ezért végső soron ez a törekvés is e rendszernek az önvédelmi reakciója az egyre határozottabban megnyilvánuló népi elégedetlenséggel szemben. Mindebből ki vonhatna le más következtetést, mint hogy a kapitalizmus ügye nem áll valami jól.

De menjünk tovább, önmagunkhoz közeledve. A közelmúltban a BBC Világszolgálata 27 országban végzett felmérése szerint csak a megkérdezettek 11%-a vélte úgy, hogy a kapitalizmus jól működik, 23%-a javíthatatlanul elhibázottnak tartotta a szabadpiaci kapitalizmust. Az amerikai Pew Research Center pedig a múlt év végén tizennégy országban végzett közvélemény-kutatást a legutóbbi két évtizedről. Eszerint a magyarok 77 %-a elégedetlen a demokráciával, 72%-a rosszabbul él, mint a szocializmusban. Az IMD Gazdaságkutató adatai szerint pedig a leromlott kormányzati munka miatt drámaian csökkent a versenyképességünk: 57 ország közül a 2005-ös 31. helyről a 45.-re estünk vissza. Ennek ellenére az OECD idei ország-jelentése fenyegetően szögezi le, mindegy milyen lesz a következő magyar kormány, az elődje által kikövezett úton kell továbbhaladnia. És már a magyar nagytőkések is (vagy a mögöttük álló multinacionális cégek?) minden felkérés nélkül megfogalmazták a hatpontos programjukat a következő kormány számára! A Budapestre akkreditált európai nagykövetek egy csoportja pedig párját ritkító módon, a belügyeinkbe durván beavatkozva, nemrég közös nyilatkozatban ítélt el néhány közbeszerzési döntést, mivel nem azok javára szólt, akiknek ők, a diplomáciai szabályokat megsértve, lobbiznak. Tették ezt akkor, amikor az ő országaikban is sorra robbannak ki a megvesztegetési és korrupciós botrányok annak ellenére, hogy az ő viszonyaik már stabilabbak, a szereplőik tapasztaltabbak, s nemcsak kidolgozták, hanem már jól be is gyakorolták a kétes ügyek elmismásolásának az eljárásait. Közben a valóság az, hogy az Európai Bizottság tavaly novemberi jelentése szerint a teljesen szokatlan és indokolatlan mesés adókedvezményeken túl Magyarország adja a legtöbb állami támogatást a multinacionális cégeknek, nevezetesen 2009-ben 682 milliárd forintot, azaz a GDP 2,38 %-át, a legtöbbet az EU-ban! Bogár László számításai szerint – az utóbbi 21 év során ezek a vállalatok mintegy hatezer milliárd forinttal több támogatást kaptak, mint amennyit adó, vagy járulék formájában befizettek a magyar államkasszába. 2008-ban pedig az összes megtermelt profit 92%-a a multinacionális cégeknél halmozódott fel, amelynek nagy részét minden ellenőrzés nélkül kivihették az országból! Mi vagyunk részükre az igazi adóparadicsom.

Mindezek fényében és az ugyanezen irányba mutató, de itt fel nem sorolható számtalan tény láttán, az objektivitásnak valamennyire is helyet adó elemzés nem tagadhatja, hogy országunk gazdasági, politikai, egészségügyi, oktatásügyi, szellemi-erkölcsi állapota hasonlíthatatlanul rosszabb, elmaradottabb, züllöttebb – és vég nélkül sorolhatnánk a jelzőket – mint a rendszerváltás előtti évtizedekben volt.  És akkor még nem is szóltunk a legsúlyosabbról; arról, hogy mindezek eredményeképpen, több mint ezeréves történelmünk során országunk ma ismét gyarmati helyzetbe került. A Gyurcsány-Bajnai kormány naponta bizonyítja is, hogy nem más, mint a gyarmatosítók helytartója. Ezért hát – nem árt ismételni és ismételni – a rendszerváltás nem megkérdőjelezhető, de annál inkább a kialakult globalista, fonák magyar "sajátosságokkal" is megtűzdelt vadkapitalizmus létjogosultsága. Ezen belül elég visszagondolni olyan konkrétumokra, hogy a Németh-, de főleg az Antall-kormány primitív politikai revansizmusból szétverte a szövetkezeteket, pedig a szövetkezet olcsón termel és jót. Úgy tett, mintha nem tudná, hogy a kistermelés csőd, mert drágán termel, ha jót is. Ezért van, hogy ma közel 240.000 magángazdaság a bukás szélén áll, a szükséges kormányzati segítséget sem kapja meg, s az Európai Unió vezető gazdaságai pedig nem támogatják a versenytársak kialakulását a legutóbb csatlakozott tagállamokban, inkább juttatásokat cseppentgetnek nekik, hogy a végzetes következményekkel járó parazita életmódra késztessék. Ebből adódnak olyan észveszejtő jelenségek, hogy a sokezer kilométerről hozott élelmiszer, paradicsom, fokhagyma, stb. olcsóbb, mint a magyar. Ugyanakkor a minősége meg sem közelíti a magyart, s ráadásul tele van az egészségre ártalmas vegyszerekkel. Eközben a még megmaradt, kiváló minőségű magyar termékeket Nyugatra exportáljuk (akarom mondani, exportálják a multinacionális vállalatok busás haszonnal), ahol szívesen fogadják, és kereslet van irántuk. De az értelmetlen, kiiktatandó gazdasági revansizmusra és a tőke telhetetlenségére utalnak azok az ismert jelenségek is, hogy a közműveket, a közszolgáltatásokat is privatizálni, kis vállalkozásokban akarják működtetni. Az úgy nevezett kiszervezés a tendencia, melynek keretében a minisztériumok külsős cégeket szerződtetnek a saját feladataik ellátására, így pl. a Honvédelmi minisztérium őrző-védő társaságot a saját objektumai védelmére, stb. Itt ma minden a feje tetejére állt. Mindezért a legszigorúbb szabályos elszámoltatás teljesen törvényes lenne, ha akadna olyan erő, amely képes ennek a megvalósítására.

Ne áltassuk hát magunkat. Tagadhatatlan, hogy a tőkésrendszernek ez a neoliberális, mindent elnyomó, gátlástalan, gyarmatosító, globalista változata vitte, és viszi gazdasági romlásba az országot, tette és teszi lehetővé, hogy minden törvényi felhatalmazás nélkül külföldnek kiárusítsák, privatizálják (magyarul: ellopják) közös javainkat, intézményesítsék a korrupciót, egyszóval a vadkapitalizmust. A szemünk előtt szétverte és szétveri a közigazgatást, a közoktatást, az egészségügyet, elterjesztette, és terjeszti a kábítószerezést, ajnározta és ajnározza a homoszexualitást és mindenféle természetellenes másságot, nyilvános, egyre erőteljesebb támadásokat intézett és intéz a kereszténység ellen, testileg és erkölcsileg lerontotta és lerontja a fiatalságot, hogy ne legyen képes az ország, a nemzeti érdekek védelmére, engedte és engedi a természet tönkretételét, s képtelennek bizonyult az állampolgárai biztonságának szavatolására. Ez utóbbinál maradva, emlékezzünk csak rá, hogy az előző rendszerben egyetlen őrző-védő szolgálat sem volt, mégis volt biztonság; ma ellepik az élet minden területét (láttuk, még állami intézményeket, minisztériumokat is ők őriznek), a legtöbbször fennhéjázóan és durván viselkednek velünk szemben, s éppen az egyik okát képezik annak, hogy állampolgári biztonság nem létezik. De az állampolgáraink által eltartott és most egymást magyarellenességre uszító kisebbségek és másságok is naponta aláznak meg, tesznek tönkre, sőt ölnek meg magyarokat, de sem a rendőrség, sem az igazságszolgáltatás nem áll a helyzet magaslatán. Ez a rendszer családokat tesz utcára télvíz idején, alultáplálja a gyermekeket, akiknek az iskolában lelket mérgező hazugságokat tanít történelem gyanánt, kórházi széfeket tesz kötelezővé, miközben egy egyszerű vérvizsgálatra is hónapos határidőket szab, az influenza-hisztériával súlyos pénzeket juttat a kiváltságosak zsebébe, s úgy állítja be, hogy mindez így van rendjén. Eredménynek állítja be (pedig ez az egyik legnagyobb bajunk), hogy a hazánkban ma még folyó termelés kb. 90 %-át mintegy kéttucatnyi multinacionális cég adja, de eltitkolja, hogy a behajtott adó ugyanilyen százalékát a még meglévő magyar kis- és középüzemek, valamint az állampolgárok fizetik be.

Emlékezzünk rá, Antall József egy őszinteségi pillanatában kijelentette, hogy az adók – akkor még csak – 70%-át a bérből és fizetésből élők fizetik be, és ez a statisztikában is megjelent. Mindezt sürgősen zárolták, s azóta a KSH katonai üzemként működik; parancsra készíti a statisztikát. Ehhez jön még a sokasodó gyanús ügyek titkosítása, amit a napokban, jelek szerint általános egyetértés mellett még tovább szigorítottak, ami enyhén szólva nem megnyugtató, mert eleve megnehezíti a bűnösök kilátásba helyezett elszámoltatását. Teljes az elidegenedés; azok elől titkolódznak, akik az érdekeik képviseletére választották őket! A rendszerváltás árán túl tehát a saját becstelenségeik árát is a néppel, azokkal fizettetik meg, akiknek ahhoz semmi köze nem volt és ma sincs; akkor is kizárták, és ma is kizárják őket a valamennyiünket érintő döntésekből, a nemzetellenes bűnöket elkövetőket pedig mentik. Az így kialakult rendszer összességében véve tehát még annál is kevésbé bizonyult alkalmasnak a nemzeti érdekeink és értékeink védelmére, mint az előző rendszer. Kornai Jánostól olvastam egy idézetet, mely szerint egy hazai felmérésben megkérdezték a lakosságot, egyetért-e Churchill állításával, hogy „a kapitalizmus nem tökéletes, de a létező rendszerek közül az emberek élete mégis ott a legjobb”. Az állásponthoz 1992-ben a megkérdezettnek mindössze 31 százaléka csatlakozott. A csúcspont 1998-ban volt, amikor az arány megnőtt 36 százalékra, azóta egyre kisebb lett, és 2007-ben 25 százalékra csökkent. A tendencia egyértelmű. De, ismétlem, értsük jól a tényeket: mindez nem az előző rendszer védelme, hanem a jelenlegi minden tekintetben deformálódott rendszer bírálata.

 

De vajon kik azok, akik vállalják ezt a dicstelen szerepet, holott népünk és országunk szolgálatára esküdtek fel? Azok, akik szinte dicsekvően ismerik el, sőt terjesztik is a hírközlő eszközökben, hogy kormányzás helyett lopnak, csalnak, hazudnak, a demokrácia helyett a diktatúra felé tartanak, a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, azaz a tőke igényeinek elébe menve, nemzetietlen és népirtó politikát folytatnak. Láttuk, mindezt álcázásul eleinte szociális piacgazdaságnak, később reformnak nevezték, de mára már mindkettőt elfelejtették. Róluk akaratlanul is Nietzsche előrelátása csapódik az eszünkbe: „Közel a legmegvetendőbb emberek ideje: Azoké, akik már meg sem tudják vetni magukat, a nyüzsgő és mocskos fajtájú embereké”. S valóban, az új rendben a régi rendszerben alakoskodó olyan emberek lehettek miniszterek, sőt még miniszterelnökök is, akik bizonyítottan törvénytelen úton jutottak vagyonhoz és hatalomhoz, s akik ellen nem is egy per folyt, amelyeket azonban hagytak elévülni, vagy elnézőek voltak velük szemben, miközben az elkeseredett kődobáló fiatalokat szinte statáriális eljárással ítélték el. Tőlük nem is várhatunk mást. Ők a kiárusítás, az eladósodás hívei, a feketejánosok, akik már a szocializmusban meghirdették, hogy érdemes eladósodni, "mert a hitelező vigyáz az adós egészségére". Sokan akkor is tudtuk, de mára mindenki tudja, többek között ez az akkori vezetés által fel nem ismert hazugság sodorta nemzetünket a tönk szélére. De naponta a saját bőrén tapasztalhatja mindenki, ezért véssük végre kitörölhetetlenül az agyunkba: a hitelezőt semmi más nem érdekli – a legkevésbé az adós egészsége – csak a profit. Ezért van, hogy idestova három évtizede, azaz a társadalmi rendszertől függetlenül, egyebet sem hallunk, mint azt a hazugságot, hogy "többet fogyasztottunk, mint amennyit megtermeltünk", emiatt megszorításokra van szükség, de ettől majd jobb lesz.

Ezzel szemben egyre rosszabb lett, és nincs is kormányzati törekvés a kilábalás beindítására. Az egy keresőre jutó reálbér ma alacsonyabb, mint harminc évvel ezelőtt volt, az adósságunk viszont százmilliárd dollárral magasabb, ráadásul eltűnt körülbelül kétszázmilliárd dollárnyi közvagyon! Tehát még a Kádár-rendszer utolsó időszakában kialakult gátlástalan szűk kis szocialista-neoliberális réteg (amely más szavakkal is jól meghatározható lenne), a kisiklatott rendszerváltás álcázott motorja, kisajátította a hatalmat, nemzetellenes politikát folytat, és kiszolgáltatja, kiárusítja országunk, nemzetünk anyagi és erkölcsi érdekeit, értékeit. Egyik vezéralakjuk Gyurcsány Ferenc, aki az ismert káros tevékenységén túl mind hazai, mind nemzetközi fórumokon nemegyszer leantiszemitázta a magyar népet. Azon nem csodálkozunk, hogy az MSZP vele egy húron pendülő elitje mégis mellé áll, de megdöbbentő, hogy akadnak más védelmezői is. Csernok Attila, aki a "168 órában" államférfinak titulálta, a magánkiadásban megjelentetett "A valóság erejével" című könyvét – amelyben, és a "Komáromi pontonhíd" című első kötetében, megkérdőjelezi a magyar történelem szinte minden pozitív eseményét – azzal fejezi be, hogy "Magyarország nem érdemelte meg Gyurcsány Ferencet"! Rangon aluli lenne ilyen vakbuzgó áradozással vitatkozni. Eszembe jut azonban róla Aczél Györgynek (aki a nagyon hasonló hangzású "Eszménk erejével" címmel írt könyvet) egy nyilvános beszélgetésen kifejtett véleménye, miszerint a magyar kultúrában létezik Déry Tibor alkotóművészete, és azon belül a magyar irodalom. Ez az igazi szélsőség. Az ilyen elfogultságokkal nincs is mit kezdeni, hiszen szerzőik olyan egyszerű szellemi műveletre sem képesek, hogy helyesen fogják fel a rész és az egész viszonyát. (Ezt a témakört is ki lehetne fejteni más szavakkal).

Végül, nem lenne teljes a kép, ha nem emlékeztetnénk rá magunkat, és mindenkit, hogy ezt a szocialista-neoliberális elitet is jórészt Nyugatnak "köszönhetjük". A rendszerváltást követően ugyanis Nyugat nem a természetes szövetségesének számító jobboldalt segítette hatalomra, hanem a korábbi ellenségét, a baloldalról hozzá átállókat. Jobban bízott az árulókban, tudván, hogy könnyebben kézben és féken tudja tartani őket. A maga szempontjából igaza is volt. Ez a legtökéletesebb történelmi példa arra, hogy a tőke politikájában nincs barátság, nincsenek elvek, csak érdek.

 

Ma tehát a nemzetközi tőke a mindenható, holott – talán nem árt erre sem emlékeztetni – az emberiség története folyamán nem is mindig létezett tőke. Az ember, az élete megkönnyítésére kigondolta a pénzt, amely működött is mindaddig, amíg egyesek kizárólagos hatalmukba nem kaparintották a kibocsátását, és fedezet nélküli tőkévé nem manipulálták. Nálunk ma ezeknek a képviselői vannak hatalmon, és – egyéb alantas indíttatásoktól is fűtve – vívják háborújukat a nemzet ellen, ahogy Jelenczki István azonos című filmje cáfolhatatlanul bizonyítja. De a lényegre mutat rá Molnár Tamás, USA-ban élő magyar filozófus napjainkra vonatkozó megállapítása is: "A pénz minden dolog mozgatórugója lett. Az összeharácsolt anyagi 'jólét' az öncélú pénzcsinálásra és pénzforgásra épül, az anyagi dolgok megszerzésére, az álságos és felfokozott szükségletek beszerzésére és kielégítésére koncentrál. A pénz hajszolása válik az élet egyetlen szánalmas céljává. Az élet egy örök bevásárlás aktusává silányult, ahol a véglényeket már csak bér, adó, jutalom, juttatás formájában irányítják, miközben maga a munka is elvesztette egyediségét, művészi élményét, hitelességét és hivatástudatát. … A pénz, a haszon, a kamat lesz a világ dicsősége és csúcspontja, ahol az életfenntartás eszközei fölébe kerekednek magának az életnek." Mindezen belül jellemző, hogy elsősorban a kétkezi munkásokat alázzák meg; a banktisztviselők mindig később kerülnek sorra, ha sorra kerülnek egyáltalán. Hiszen látjuk, válság idején először a munkásokat bocsátják el, akik nemhogy végkielégítést, de még a saját fizetésüket sem kapják meg. Mivel azonban a tőke egyetlen célja a haszon, ehhez pedig másokat minden lehetséges módon ki kell zsákmányolni, ami viszont az elnyomorodásukkal jár, ezzel a saját sírját ássa, hiszen belőlük, a munkájuk kizsákmányolásából él; de az egész pénzügyi rendszer továbbra is ugyanazon szabályok szerint működik, mint a válság előtt, így csakis újabb válsághoz vezethet, más szóval szüntelenül újraszüli "a kommunizmus veszélyét". Ezért a globalizmus kapitalizmusa a válságból sohasem lábal ki, akkor sem, ha annak egy-egy adott pillanatban nem látszanak olyan nyilvánvaló jelei, mint a közelmúltban. Csak helyi és tüneti gyógymódot tud alkalmazni, önmagát képtelen radikálisan megreformálni (Ez az un. szocializmusnak sem sikerült, bár éppen a magyar gyakorlat, talán nem is teljesen eredménytelenül, legalább megpróbált elindulni ezen az úton), legfeljebb bizonyos körülmények szerencsés egybeesése folytán, és időszakonként, egyes országoknak a világfolyamatoktól való viszonylagos elszigetelődésének köszönhetően, stabilizálódik. Azt is el kell ismerni, tehát, hogy bár a társadalmi lényege azonos, de a kapitalizmusnak többféle modellje lehet; még azt is mondhatnánk, annyi, ahány tőkésország, és láttunk már példát arra is, hogy átmenetileg tényleg teremthet jóléti társadalmat (Svájc, Svédország, a volt NSZK).

A magyarországi kapitalizmus azonban ettől messze áll. Nincs is ezen mit csodálkozni. Az említett "elit" erők az esetleges reformokat kivitelezhető államot is kisajátították; csak a saját szűk kis csoportjuk, s rajtuk keresztül a nemzetközi nagytőke érdekeit védik. Hirdetik, hogy az állam korlátozza és torzítja a piacot, de egyre inkább az bizonyosodik be, hogy ez fordítva igaz. A legyengített nemzeti állam ellenőrzése alól kiszabadult tőke mindenhol és mindig egyforma; azon túl, hogy csakis az értéktöbblet érdekli, a másik fő jellemzője, hogy nincs nemzetisége. Bár ez is minden kétséget kizáróan így van, azért ne feledjük, hogy a tulajdonosaiknak bizony van nemzetisége! Sokan jogosan bírálják hát a nemzetközi zsidó nagytőkét, mert a profit utáni kíméletlen hajszájában egyben az emberség és az emberiség fölé emeli a tulajdonosaik zsidóságát is. De ettől a zsidó nép nem lesz sem gazdagabb, sem tiszteltebb. Csak a nemzetiség nélküli tőke hízik. Az Európai Unió gyakorlata is azt erősíti meg, hogy a gyarmatosító, globalista vadkapitalizmus sohasem volt, és nem is válhat az értékek világává, mert a természeténél fogva csak az érdekek, a haszon világa tud lenni. Ezért jelenti minden nemzeti halálát; a nemzetgazdaságét, a nemzeti kultúráét és végső soron a nemzetét. Magyarországon ma ennek okán tartunk itt, no meg azért, mert a szocialista-neoliberális elit példamutató, de tőlünk elidegenülő kis Európát szeretne teremteni Magyarországon, ahelyett, hogy példamutató magyar Magyarországot teremtene Európában. (Andor László most kinevezett magyar biztos egyik első nyilatkozatában azonnal közölte, hogy ő nem a kormányt fogja képviselni, hanem az uniós politikát érvényesíti, akár a kormánnyal szemben is!) A politikai iránytű a rendszerváltás óta is rossz irányba mutat.    

 

Mindennek országunkban immár történelmi folyamatosságot képviselő sajátosan szélsőséges megnyilvánulásai is vannak. Ezt példázza, hogy az Országgyűlés utolsó munkanapján az MSZP, az SZDSZ, és a hozzájuk csatlakozó mai MDF ismételten kimutatta a foga fehérjét, látványosan és egyértelműen leleplezte önmagát. Megszavazták a jogilag megfoghatatlan és értelmezhetetlen holokauszt-tagadást három év börtönnel büntető BTK-t módosító javaslatot, és a köztársasági elnök – Igencsak kellemetlen meglepetés! – egy okszerűtlen magyarázkodás közzététele mellett, alá is írta. (Pedig ilyen törvény még az EU 27 tagállama közül is csak hétben létezik. Spanyolországban 2007-ben eltörölték. Az USA-ban nincs is.) Nekik nem a körülöttünk, vagy Európa távolabbi részein, sőt az országon belül is eluralkodott magyarellenesség elleni harc a fontos, hanem egy idegen ország, Izrael túlhaladott múltbeli problémája, amelynek állandó felmelegítésével úgy Izrael, mint a különböző országokban élő zsidó diaszpóra újabb és újabb anyagi és egyéb előnyöket akar kicsikarni a világ minél több országától. Azaz, ennek a múltbafordulásnak is jövőbeli anyagi céljai vannak. Magyar szempontból az égvilágon semmi értelme. Hacsak az nem, hogy a szocialista-neoliberális képviselők ismét bizonyították, hogy nem a magyar népet, nem az országunk érdekeit képviselik a magyar Országgyűlésben, de ezt enélkül is régen tudjuk. Nekik nemcsak nem fájnak Magyarország sebei, hanem még újabbakat is ejtenek rajta. Ugyanis máskor sem láttuk egyetlen jelét sem annak, hogy egyáltalán "észrevették" volna az említett tomboló magyarellenességet, a népirtást, sőt, ami főleg az SZDSZ-t illeti, mintha ők lennének ennek a baljós törekvésnek az élharcosai. Nem egyszeri jelenségről van szó. Sorozatban közlik, hogy semmi olyanra nem jut pénz, ami a lakosság helyzetét javítaná. Mégis 2007. november 27-én Hiller István a holokauszt miatt – amihez a csendben halálra ítélt, és a még életben maradott magyaroknak semmi, de semmi közük – újabb 21 millió dolláros támogatást nyújtott a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz). A magyar népnek – de szinte akármely más népet is említhetnénk – ki és mikor fog kártérítést nyújtani a történelmi szenvedéseiért, amelyek nem sorolhatók hátrább más népekénél? Ez év januárjában pedig a kormány a történelmi egyházak megértését kérte ahhoz, hogy a szerződéses finanszírozásukat pénzhiány miatt nem tudja teljesíteni, de ugyanakkor a Mazsihisznek – amely még csak nem is egyház! – újabb kétszázmillió forintot juttatott megállapodáson felül. Az ilyenfajta indokolatlan részrehajlás csak újabb és újabb alaptalan követeléseknek nyit utat. Chicagóban kilencvenöt zsidó túlélő utód nemrég azzal a megbotránkoztató követeléssel állt elő, hogy a MÁV fizessen nekik fejenként tizennyolc és félmilliárd forint (!) kártérítést, mert elődeiket magyar vagonokban szállították a német koncentrációs táborokba. A morbidságig merészkedő szégyentelenség és telhetetlenség nem ismer határt. Ha a békés, jobb és szebb közös jövő érdekében valaminek egyszer s mindenkorra véget kell vetni ebben az országban – de a világban is – akkor az ilyen jogtalan, ízléstelen kivételezés az. Csak remélhetjük, hogy a Fidesz-KDNP-kormány a magyar méltóság szempontjából kezeli ezt a kérdést is, felszámolja ezt az alantas anyagi érdekeket is követő szellemi terrorizmust. Ugyanis a legnagyobb tárgyilagosság mellett is csak azt szögezhetjük le, hogy az említett ügyek szereplői nincsenek a józan eszüknél: ők maguk közösen – akik adják, és akik kapják a jogtalan előnyöket – provokálják ki a jogos antiszemitizmust. Ne rökönyödjenek meg a holokauszt-törvényhozók, van ilyen is, és éppen ők maguk dolgoznak az erősítésén – még az is lehet, hogy tudatosan, manipulációs célokkal – s aztán panaszkodnak miatta azokra, akiknek az égvilágon semmi közük az egészhez, sőt még arra is törvényt akarnak hozni, hogy szóvá se tehessék.

E törvénymódosítás egyébként eleve jogi képtelenség, hiszen meg sem fogalmazza a saját tárgyát, azaz, hogy mi a holokauszt, vagy mit kell annak tekinteni; ezzel jogi értelemben, közvetve és közvetlenül is, maga a törvénymódosítás tagadja a holokausztot. Vagy úgy képzelik, hogy majd minden előre gondosan kiválasztott ítélkező a saját elfogultsága fokának megfelelően eldöntheti, hogy ő mit tekint holokauszt-tagadásnak, és tetszés szerint büntethet? Ez maga az orwelli állatfarm világa, ha nem rosszabb. E törvénymódosítás bármilyen gyakorlati alkalmazása tehát csakis és teljesen mértékben önkényes, azaz törvénytelen lehet, mint ahogy maga az indíttatása is tekintélyuralmi és hatalmaskodó meggondolásokból fogant. Ráadásul tárgytalan is, hiszen a holokausztot nálunk nem tagadják; egyes történelmi tényekről és adatokról pedig miért ne lehetne vitatkozni? A politikai nézetek kirekesztésének törvényesítése eleve emberek ellen irányul, hiszen a nézetek önmagukban nem léteznek, emberek képviselik őket. De a leglényegesebb, amit joggal ellenez mindenki, hogy az izraeliek és a zsidó diaszpórák mások terhére több mint félévszázad múltán is további anyagi előnyöket követelnek a holokausztért, s ezzel éppen önmaguk alacsonyítják le kétes anyagi szintre. Ennél jobban nem is lehetne tagadni a holokausztot. A képtelenségeknek e sorozata mindennél beszédesebben mutatja, hogy itt nem az áldozatok iránti tiszteletről, még csak nem is politikai kérdésről, hanem kicsinyes, anyagi érdekeket követő, s adott esetben egyben magyarellenes ügyeskedésről van szó, amit, és e törekvéseket bármilyen módon pártolókat, a legkeményebben elítélhetünk és remélhetőleg felelősségre is vonhatunk. 

Senki nem akarja mások történelmi bűneit mentegetni, vagy egy másik nép szenvedéseit tagadni, de sajátunkká se tegyük egyiket sem, még szavakban sem, nemhogy a magyarságot megalázó törvény formájában! Aki nem így gondolkodik, azokat ne válasszuk meg az érdekeink képviseletére, hanem távolítsuk el a bizalmunkból származó hatalomtól minél messzebbre. Ez nemcsak elvitathatatlan jogunk, hanem megkerülhetetlen és elodázhatatlan kötelességünk.   

A magyarság megmaradásának biztosítása miatti kényszerhelyzetben mostantól nekünk is jobban meg kell nézni, hogy ki kicsoda, szakmailag mit tud, és mire képes. Ők is alaposan megnézik, hogy kit fogadnak be maguk közé. Ezért ne vegye ezt senki semmiféle anti- izmusnak, mert nem az, de minden döntési lehetőségtől messze kell tartani azokat, akik Magyarországon a magyarság, s ezzel az emberség fölé emelik a kisebbségi, mivoltukat, vagy a másságukat, s mindent, ami nem természetes, mindenkit, aki nem magyar. Sem a történelmi múltra, sem a származásra hivatkozva nem szabad előjogokat követelni, vagy nyújtani; csak akkor lesz társadalmi béke, ha a jogait és a kötelezettségeit tekintve mindenki egyenjogú állampolgár, ideértve azokat is, akik nem magyarok, illetve nem magyarnak, vagy nem csak magyarnak tartják magukat. Azt azonban nekik is szó nélkül tudomásul kell venniük, és alkalmazkodniuk kell hozzá, hogy magyar Magyarországon élnek. Ne kerülhessenek előtérbe azok, akik gátlástalanul csak a saját, vagy egy szűk kis csoport boldogulását keresik. És ebben se lásson senki semmiféle diszkriminációt, mert valójában az egyén is – minden egyén! – csak akkor boldogulhat, ha az ország boldogul. A mindenkori kormánynak pedig azt kell tudomásul vennie, hogy aki az ilyen és hasonló vérlázító igazságtalanságok ellen tiltakozik, az nem szélsőséges, nem antiszemita, nem nacionalista, hanem magyar hazafi. Azok ellen kell törvényt hozni, akik ezekkel az elvekkel szembehelyezkednek.

 

Nekünk az országunk feltételeinek, népünk, nemzetünk érdekeinek megfelelő úton, nevezzük magyar útnak, kell haladnunk, s ezen belül azt kell elérnünk, hogy a tőke, az üzlet maradjon a piacon – bár éppen a mostani válság során tapasztaltuk, és a következményeit még ma is nyögjük, hogy ott is megbukott – de semmiképpen ne engedjük behatolni az oktatásügybe, az egészségügybe, sem a szellemi és a kulturális területre. Első lépésként éppen a szellemi (és testi) rombolást kell megállítani, az elbizonytalanított társadalmat a helyes vágányra állítani, ami – persze – nem jelentheti azt, hogy a gazdaságival várni lehet.

Rendet, magyar rendet kell teremtenünk, mert nélküle a pusztulás vár ránk. Gátat kell vetni a kívülről érkező és a belülről fakadó, de azonos irányba mutató bajoknak. Mindent túléltünk, jelenlegi problémáinkat is túl fogjuk élni, csak azt nem, ha az önfeladás útján haladunk. S mert erre az útra már-már rákényszerítettek bennünket, a mostantól remélhetőleg kedvezőbbé váló helyzetben, senki ne adja fel a harcot, mert azzal nemcsak önmagát temeti, hanem a nemzetet is. A neoliberális globalista pénzügyi rendszer világméretű összeomlása, a világméretű korszakváltás közeledése, lehetőséget kínál rá, hogy most ne csak egyszerű kormányváltásra kerüljön sor, hanem a nép fokozatosan a kezébe vehesse a saját sorsának irányítását. Ez politikai harc kérdése, de a magyarság fennmaradásáért társadalmi rendszertől függetlenül küzdeni kell, s e harcot nem időszakosan, hanem folyamatosan, szüntelenül kell vívnunk itthon is, a világban is. A magyar értelmiségnek végre e harc élére kell állnia, és győzedelmesen végig kell vinnie. Ehhez elengedhetetlen, de most már nem elegendő egyszeri, akár eléggé nem is igazán méltatható bátor és jó kezdeményezéseket tenni (Csoóri Sándor: Márciusi Charta, Csurka István: A kilábalás programja), hanem folyamatos és széleskörűen egyeztetett, a civil szervezetekre is támaszkodó politikai akciókra van szükség. Ez az állam sem gondoskodik rólunk, sem pedig a nemzetünkről, ezért még inkább felelősek vagyunk önmagunkért és a nemzetünkért.

 

Az új kormánynak pedig, amely azt ígéri, hogy "a nemzeti ügyek kormánya" lesz, minden támogatást meg kell adnunk, sőt előlegeznünk az ilyen irányú világos törekvéseihez, de a kormánynak ezt a legelső lépéseivel vissza is kell igazolnia. Ha nem ez történik, hanem továbbra is a politikai csatározás, a súlyos problémák megoldása helyett a pártpolitikai taktikázás folytatódik, a kormány és a nép nem talál egymásra. Ahhoz, hogy ne ez történjen mindenekelőtt a kormánynak kell, tudatában lennie, hogy a neki van szüksége a népre (hiszen láttuk, olyan rendkívüli helyzetben lesz, mint talán kevés más kormány), nem a népnek a kormányra, és hogy a kormányzás nem uralkodás, hanem a nép, az ország öntudatos és egyben alázatos szolgálata.

 

Mindazoknak pedig, akik a kapitalizmust akarták és akarják, egy zokszavuk nem lehet a magyarországi vadkapitalizmusra. Mint kapitalizmust nem bírálhatják, hiszen, az előbbiekben láttuk, e mivoltában tökéletesen működik, a saját lényegét adja minden egyes vonatozásban. A nemzet, az ország, az egyén kiszolgáltatottsága ma sokkal nagyobb, a mozgástere pedig sokkal kisebb, mint az előző történelmi korszakban. A rendszer nem képes, politikai akarata nincs rá, hogy megoldja a nép problémáit. A múlt rendszerben emberarcú szocializmusról, meg egyenlő esélyekről beszéltek, s talán törekedtek is rá, de egyik sem valósult meg. Emberarcú kapitalizmusról azonban még csak nem is hallunk, sőt a jelek szerint – ha hallgatólagosan is, de – a kapitalizmus vállalja az embertelen arcát, és kifejezetten az egyenlőtelen esélyeken alapul. Most azonban mindezzel együtt kell élnünk. Ezért érthető, hogy önmagában ez a tény, s e tény láttán tett vitathatatlan megállapítások, a levonható sajnálatos következtetések fájdalmat okoznak azoknak, akik a rendszerváltással őszintén jobbat akartak országunknak, nemzetünknek. De úgy nekik, mint azoknak, akik eltűrik a vadkapitalizmust, vagy azoknak, akik felültek a jól hangzó hazug ígéreteknek, s most mindenezek láttán fanyalognak, vagy képmutatóan nosztalgiáznak, joggal válaszolhatnánk a saját kérdésükkel: Mit akarsz? Kapitalizmus van!

 

Csakhogy ezzel mi sem mennénk semmire! Ezért nem tesszük, s ne is tegyük. Inkább azt mondjuk, mindenekelőtt embernek kell lennünk, és maradnunk, ezért a jelenlegi társadalmi rendszer iránti elkötelezettségünktől, avagy szembenállásunktól függetlenül, a kormányzati szempontból most kedvezőnek tűnő helyzetben fogjunk össze, és együtt tegyünk a valamennyiünk érdekében álló változásokért, segítsük elő, hogy országunk végre rátérhessen a senki ellen nem irányuló magyar útra!

 

                                                                           Sütő Gábor

                                                                  nyugalmazott nagykövet

 

(Havi Magyar Fórum, 2010. Április.)

 

 
 
A goj
 
 
A goj a harmincas évek közepén született egy neves-nemes nagykun városban, a Hortobágy szélén, s itt is nevelkedett. Mindig magyarnak tartotta magát. Álmában sem gondolta, s évtizedeken át még csak nem is sejtette, hogy a magyarsága okán ő egyben valaki más is. Lehetett volna bármely más esemény, de történelmi véletlenként a kubai forradalom segítette hozzá, hogy megtudja: márpedig ő goj is. – Mármint a nem-gojok szemében.
De – nagykunul szólva – Ne vágjunk a dógok elibe. Mennyünk csak szípen sorjába!
            A második világháború befejeződésekor tudta meg azt is, hogy munkáscsaládban született, mivel az édesapja cipészsegéd volt. Egyébként ő maga is csak azzá válhatott volna, vagy legfeljebb cipészmesterré, ha az akkor született új rendszer egy-két évig nem adja igaz önmagát, és népi káderként nem emeli ki. A megkésve tudatosult munkás származását csendes büszkeséggel elfogadta, mert abban a városban, így az ő szemében is, a munkás a dolgozó embert jelentette, s e tekintetben nem is különböztette meg a munkást a paraszttól, vagy az értelmiségitől. Inkább érezte, mintsem tudta, az a fontos, hogy mindenki becsületesen dolgozzon a maga munkakörében. És az emberek akkor még ezt is tették. Boldogultak is. A családjában mindenkinek a tiszteletére tanították, semmiféle megkülönbözetést nem neveltek belé. A goj szót nemcsak nem ismerték, hanem életükben nem is hallották.
            A család igen szerény körülmények között élt, de áldoztak – szó szerint áldozni kényszerültek – az iskoláztatására. Nem tanult rosszul, és már az elemi iskolában ösztönösen fel-felfigyelt rá, hogy a felnőttek időnként valamiféle rejtélyes politikáról beszélgetnek. Kíváncsiságból egyszer ki is vette a könyvtárból Sztálin "A leninizmus kérdései" című – ma már tudja, hogy szándékosan leegyszerűsített politikai nyelvezeten megírt – könyvét, mégis alig értett meg valamit is belőle. Csak az maradt meg benne, hogy van egy másik világ is, mint amiben a közelmúltig ő élt. Vak tapogatódzás volt ez, de állandóan ott lappangott benne és körülötte. Azt sejtette, hogy az úttörőség valamilyen módon már politika, de ő inkább szórakozást, gyermeki barátkozást, összefogást látott benne. Széthúzásról ott és akkor szó sem volt. Aztán jött a nagyhírű református nagykun gimnázium nemzetközileg elismert nyelvész igazgatójával, Gaál Laci bácsival és kiváló, országosan ismert tanáraival. Régi vágású, de a korral haladni akaró átszakosodott – angolró
 
Cikkek
Cikkek : A goj.

A goj.

  2008.11.17. 21:18

Ki a goj?

 
 
A goj
 
 
A goj a harmincas évek közepén született egy neves-nemes nagykun városban, a Hortobágy szélén, s itt is nevelkedett. Mindig magyarnak tartotta magát. Álmában sem gondolta, s évtizedeken át még csak nem is sejtette, hogy a magyarsága okán ő egyben valaki más is. Lehetett volna bármely más esemény, de történelmi véletlenként a kubai forradalom segítette hozzá, hogy megtudja: márpedig ő goj is. – Mármint a nem-gojok szemében.
De – nagykunul szólva – Ne vágjunk a dógok elibe. Mennyünk csak szípen sorjába!
            A második világháború befejeződésekor tudta meg azt is, hogy munkáscsaládban született, mivel az édesapja cipészsegéd volt. Egyébként ő maga is csak azzá válhatott volna, vagy legfeljebb cipészmesterré, ha az akkor született új rendszer egy-két évig nem adja igaz önmagát, és népi káderként nem emeli ki. A megkésve tudatosult munkás származását csendes büszkeséggel elfogadta, mert abban a városban, így az ő szemében is, a munkás a dolgozó embert jelentette, s e tekintetben nem is különböztette meg a munkást a paraszttól, vagy az értelmiségitől. Inkább érezte, mintsem tudta, az a fontos, hogy mindenki becsületesen dolgozzon a maga munkakörében. És az emberek akkor még ezt is tették. Boldogultak is. A családjában mindenkinek a tiszteletére tanították, semmiféle megkülönbözetést nem neveltek belé. A goj szót nemcsak nem ismerték, hanem életükben nem is hallották.
            A család igen szerény körülmények között élt, de áldoztak – szó szerint áldozni kényszerültek – az iskoláztatására. Nem tanult rosszul, és már az elemi iskolában ösztönösen fel-felfigyelt rá, hogy a felnőttek időnként valamiféle rejtélyes politikáról beszélgetnek. Kíváncsiságból egyszer ki is vette a könyvtárból Sztálin "A leninizmus kérdései" című – ma már tudja, hogy szándékosan leegyszerűsített politikai nyelvezeten megírt – könyvét, mégis alig értett meg valamit is belőle. Csak az maradt meg benne, hogy van egy másik világ is, mint amiben a közelmúltig ő élt. Vak tapogatódzás volt ez, de állandóan ott lappangott benne és körülötte. Azt sejtette, hogy az úttörőség valamilyen módon már politika, de ő inkább szórakozást, gyermeki barátkozást, összefogást látott benne. Széthúzásról ott és akkor szó sem volt. Aztán jött a nagyhírű református nagykun gimnázium nemzetközileg elismert nyelvész igazgatójával, Gaál Laci bácsival és kiváló, országosan ismert tanáraival. Régi vágású, de a korral haladni akaró átszakosodott – angolról oroszra, vallásról kémiára, stb. – tanárai azzal politizáltak, hogy nem politizáltak, de a hívatásukban megingathatatlanul lelkiismeretesek voltak, az oktatásra, s a nevelésre egyaránt hangsúlyt fektettek. Idegen volt tőlük minden megkülönböztetés. Így aztán hősünk tőlük sem tudta meg még, hogy ő goj.
            Tanárai javaslatára kiemelték, és érettségizni felküldték a budapesti szovjetösztöndíjas előkészítő iskolába. Nehéz volt a szüleitől, barátaitól, városától elválni, de érezte, hogy képviselőjükként küldik: menjél, legyél valaki helyettünk és érettünk. És ösztönösen, majd tudatosan is ez lett a tévedhetetlen iránytűje, olyan indíttatás, amelyre bizton támaszkodhatott. Soha senki nem kérte volna tőle számon, ha a sorsát rosszba fordító helyzetekben nem az indíttatását követi, de ő maga ezt árulásnak tekintette volna.
Budapesten kezdett felderengeni benne – némileg megkésve – hogy az utolsó kiemelt népi káderek között lehet, mert az istenített vezetők ekkorra megszüntették a NÉKOSZ-t, a Györffy Kollégiumot, amelyekről pedig előtte nagy hangon hirdették – És ez így is volt! – hogy a dolgozó osztályok műveltségben kialakult történelmi lemaradásának a felszámolására hivatottak. A gojt ez ösztönösen ugyan, de igen nyugtalanította, mert annyit már látott, hogy az évszázados történelmi lemaradást néhány év alatt messze nem sikerült behozni. Elgondolkodtatta az is, hogy az előkészítő iskolából eltávolították két társukat csak azért, mert az egyik "az öregnek" nevezte Sztálint, a másik meg arról beszélt, hogy már járt Jugoszláviában és messziről még a "láncos kutyát" is látta. Ebből és az ehhez hasonló sokasodó értelmetlenségből valamiféle megkülönböztető, ésszerűtlen politika nyugtalanító uralomra jutását érezte ki. De a gojokról még itt sem esett szó. (A hideg futkározott azonban a hátán, amikor visszaemlékezett rá, hogy a gimnáziumban, ahol faliújság-szerkesztő is volt, egyszer a csibukos Sztálin fényképe mellé egy dohányzásellenes karikatúrát helyezett el, amit az egyik tanára azonnal letépett.).        
            Eljött az érettségi, s pályát kellett választani. Szülővárosából, a nyelvekhez mutatott vonzódása okán, a diplomáciai pályát javasolták részére. Ezt elfogadták az előkészítőn, és neki is tetszett. Mi több, ő maga ilyen irányú pályamódosításra ösztönözte a filozófus pályára szánt Szűrös Mátyást is. Mátyás a szomszéd városból származott, amely már hajdúváros volt. A nagykunság és a hajdúság azonban kettejüket nem elválasztotta, hanem összeforrasztotta, mert számukra a magyarságukat jelentette. Életre szóló barátság lett belőle, amit a későbbi nem akármilyen politikai próbatételek sem törtek meg. Izgalommal készültek az egyetemre, s az akkor még romantikus környezetű és berendezésű Buda Gyöngye étteremben rendezett érettségi banketten nagyon távoli jövőként felsejlett bennük, hogy egyszer majd kinevezhetik őket még nagykövetnek is. De azt még ekkor sem tudták, hogy ők gojok, s nem gyanították, hogy e mivoltuk miatt az út bizony kanyargósabb és göröngyösebb lesz, mint gondolnák.    
A hatéves Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Állami Intézete nemcsak a tanulás, hanem politikai és sok más szempontból is kemény próba volt, különösen úgy, hogy 1956 is belesett. A goj a magyar Külügyminisztérium igénye alapján spanyol, Mátyás barátja pedig német nyelvterületre szakosodott. E körülmény később évtizedekre elválasztotta őket egymástól, de mindig szerét ejtették, hogy találkozzanak, akár külföldön is. A szovjet professzori kar kiválóan tette a dolgát, s nyelvekkel, történelmi, jogi, közgazdasági, katonai, diplomáciai és főleg specializált szakismeretekkel alaposan felkészítette a hallgatókat. A goj témakörben azonban itt sem kaptak semmiféle útmutatást, még csak célzást sem arra, hogy életükben ez a tanrendekben sehol nem szereplő tantárgy még sorsdöntő is lehet.
A Külügyminisztériumban jó néhányan ferde szemmel néztek rájuk. Ekkor már családosak voltak, s mint mindenki más, lakást igényeltek a minisztériumtól. Az illetékesek a sürgető érdeklődéseiket elhárítva, mindig a nehézségekre hivatkoztak, hiszen mégsem mondhatták azt, amit gondoltak. Végül eldugott helyen kaptak minden komfort nélküli szobát, miközben a kulcspozícióban lévő külügyes félvezetők déli fekvésűre cserélgették luxuslakásaikat. Évek múlva költözhettek rendes lakásba, akkor is csak azért, mert a kerületi tanácsnál egyszerűen sorra kerültek minden protekció nélkül. Az illetékesek az előléptetésüket sem kapkodták el. Izgatottan várták, mikor kapják meg végre a legalacsonyabb diplomáciai rangot, az attaséi kinevezést, s nem is gondoltak arra, hogy a goj kinevezést már a legelső napokban megkapták azoktól, akik évek óta ott dolgoztak ugyan, de feleannyit sem értettek a külpolitikához, mint ők, a kezdők.
Hőseinket nemzetköziségre nevelték, senki nem mondta nekik, hogy a nemzeti érdekeket kövessék a munkájukban. Önmagában a nemzetköziség, mint az emberi testvériség eszméje egyáltalán nem zavarta őket, annál inkább az, hogy a gyakorlata elütött a hangoztatott szép elvektől. Ezért is, és indíttatásuknál fogva, inkább a nemzeti érdekek védelme és érvényesítése felé vonzódtak. Ebből adódtak kisebb-nagyobb konfliktusok, amelyek okán – még mindig a tudtukon kívül – a vezetőik jelentős részének szemében egyre inkább gojokká minősültek. Szinte hiába volt a külügyminiszterek, Péter János, Puja Frigyes irántuk tanúsított jóindulata, a minisztérium titkárságát, a személyzeti főosztályt, a gazdasági, a pénzügyi osztályt, s általában a kulcspozíciókat elfoglaló vezetők gojként kezelték őket. Ezek a posztok szinte hagyományként nem-gojok, vagy nekik behódolók kezében voltak, akiknek tudatos összefogással könnyű volt kezelniük, háttérbe szorítaniuk a kissé naiv, szerény, jóindulatú, bennük bízó és a munkára összpontosító gojokat. Így hát utólag semmi csodálkoznivaló nincs azon, miért alakult már akkor úgy, hogy jó időben mindig ők voltak jó helyen, s kerültek jól fizetett kihelyezésekre, a gojok meg mindig rossz időben rossz helyre. A megkülönböztetés gyanúja már ekkor felmerült ugyan hőseinkben, de erre nagyobbrészt később, az évek-évtizedek múlva napvilágra került tények alapján jöttek rá.
Meglátásuk bizonyító ereje azonban éppen ezért annál nagyobb. 
Ők ma is panelházban laknak és hónapról-hónapra élnek a szerény nyugdíjukból. Egykori, s mára gazdaggá, sőt dúsgazdaggá vált kollégáik, ismerőseik láttán csak arra a következtetésre tudnak jutni, hogy az anyagi javak szerzése, az előmenetel, és az érvényesülés szempontjából nézve a jóhiszeműség, a tisztesség, a szerénység, az elvhűség, bizony sokszor védtelen, s alulmarad a rosszhiszeműséggel, az erkölcstelenséggel, a gátlástalansággal, az elvtelenséggel szemben. (Az utóbbi időben elburjánzott hazugsággal szemben is). Márpedig őket éppen jóhiszeműségre, tisztességre, szerénységre, elvhűségre nevelték, s önmaguk is erre törekedtek. Tudják hát, hogy becsületes úton nem lehetett gazdaggá válni. Akkor sem, most sem.
De hogy mit értek el ezzel? Azt, hogy tiszta maradt a kezük és a lelkiismeretük.
 
            Hősünk első diplomáciai posztja, sajtó- és kulturális attaséi rangban, Kuba volt, ahol akkor győzött a forradalom. F. Zoltán, a főosztályvezetője (Előzőleg "bölcs apánk" Rákosi Mátyás titkársága tájékán dolgozott), G. Erzsébet a helyettese (Franciaországi emigrációból tért haza) egymást túllicitálva próbálták elhitetni vele, hogy B. Jánosnál jobb nagykövetet nem is kaphatott volna. Örült is neki, és még mindig sejtelme sem volt róla, hogy ők B. Jánossal együtt egészen más szempontból néznek rá, mint ő rájuk. Amikor a feleségével Havannába érkeztek, kiderült, hogy B. János a központi utasítás ellenére nem foglalt részükre szállodai szobát arra az időre, amíg lakást találnak, hanem közölte, hogy ne kelljen a kubaiaknak fizetni, a nagyköveti rezidenciáján fognak lakni, s neki fognak fizetni. A külügyi gyakorlatban szokatlan eljárás nem nyerte el gojunk tetszését, de nem volt mit tenni.
Alig pár nap múlva itt tudta meg végre, hogy ő goj, és hogy nem-gojokkal van körülvéve. B. János meghívására, Havannába látogatott a barátja M. Péter, aki volt a külügyminiszter első helyettese és ENSZ-nagykövet is. A nagyköveti rezidencián, a közös ebéden, amelyre meghívást kapott S. Iván kereskedelmi tanácsos is, alig megsütött véres húst tálaltak fel. Gojunk életében először találkozott ilyennel, és nem nyúlt hozzá. A két nagykövet ezt értetlenül fogadta és győzködte, hogy egye csak meg, majd hosszú perceken át zaklatták – láthatólag élvezve a helyzetet – hogy miért nem eszik? A goj rá-ránézett a húsra, amelyből lassan szivárgott a vér a tányérra, és egyszer csak őszintén kicsúszott száján, "Mert utálatos." No, több sem kellett. M. Péter remegő hangon oktatta ki, hogy Angliában és jobb helyeken ezt milliók eszik, B. János pedig felháborodva közölte, aki az ő házában, az ő asztalánál ilyesmit mer mondani, az jobb ha távozik. (El kell ismerni, az ilyesfajta őszinteség tényleg nem célszerű, de gojunknak ez sajátja volt, és emiatt – e lecke ellenére – a későbbiekben is többször megjárta).
            M. Péter foglalta össze az ügyet:
            - "Hát igen, ezek a boyok ilyenek!" – hallotta gojunk az asztaltól távozóban, kissé megnyugodva, hogy ha mégis "boynak", fiúnak becézik, talán nincs is olyan nagy baj. Bár nem értette, hogy miért kell ezt angolul mondani, és a boy szóra valahogy olyan érdekes hangsúly esett, s kifejezetten gunyoros nevetgélés kísérte. 
            A goj másnap felkereste S. Iván tanácsost, akikből megismerkedésük első pillanatától áradt az emberség, s a korkülönbség ellenére egyenrangú barátként kezelte őt (Viszonyuk később is ilyen maradt, amikor már mindketten egészen más beosztásban dolgoztak itthon), s viccelődve, de némi nyugtalansággal arra kérte, hogy ha már ő tanácsos, adjon tanácsot a továbbiakra vonatkozóan, bár a "boy" végszó arra enged következtetni, hogy az ügy békésen zárul.
            - "Mi volt szerinted a végszó?" – kérdezte vissza Iván kerekre nyílt csodálkozó szemekkel.
            - Boy, fiú.
            Iván hosszú pillanatokig meg sem tudott szólalni a nevetéstől. Aztán kávét kéretett, leült a goj mellé, átölelte a vállát és teljes nyíltsággal elmagyarázta neki, hogy mi is történt vele tegnap; valahogy így:
            Gyerekem, a tegnapi ebéden ti kettőtök kivételével mindenki zsidó volt, én is az vagyok, s a zsidók a nem zsidókat gojnak hívják. Neked nem azt mondták, hogy boy vagy, hanem, hogy goj, azaz, nem zsidó, ami még nagyobb neveletlenség volt részükről, mint a te kijelentésed, hogy utálod a véres húst.  
            A gojnak a torkára szaladt a kávé, és egy pillanatra magába roskadt.
            "Hát, – szólalt meg végül mégis az újdonsült goj – akkor igazat mondtak."
            Ezen aztán már közösen derültek egy jót, élcelődően megállapítva, hogy egy gojt a nem-gojok vezettek be a gojság tudományába.
 
            De voltak hivatalos látogatók is, köztük B. János másik barátja, T. István, aki a hírközlő eszközök irányításával foglalkozott. A kubaiak meghívták a leghíresebb havannai szivargyárba, azzal, hogy mint a spanyol polgárháború volt résztvevője, szóljon néhány szót a munkásokhoz. Mikor a gyárigazgató bejelentette, hogy ki fog hozzájuk szólni, a munkások óriási lelkesedéssel és várakozással fogadták, s a helyi szokás szerint a dohányfésűvel hosszan kopogtak a munkaasztalaikon. T. István, aki egyébként a szűkszavúsággal párosuló neveletlenségéről volt híres, ekkor odamorgott gojunknak:
            - Menjen, mondjon egy beszédet.
            A goj meghökkenve, de udvariasan elkezdte magyarázni, hogy az írásos program szerint az ő beszédét várják.
            - Menjen, mondjon egy beszédet! – vágott közbe, immár fenyegetően.
            A szokatlan közjáték a vendéglátók számára volt a legkényelmetlenebb. Az igazgató feszengeni kezdett a székén, a hallgatóság döbbenten figyelt. A gojnak pedig nem volt mit tenni, kiment a mikrofon elé és mondott egy spanyol polgárháborús harcoshoz méltó beszédet. A munkásoktól, akik pontosan megértették, hogy mi zajlik, tüntetően hosszú tetszésnyilvánítást kapott. T. István meg egy szót sem szólt. Még az sem érdekelte, hogy mit is mondott ő a "beszédében". A delegációban részt vett egy rokonszenves nyílt tekintetű borsodi cukorgyári munkás, akit mindez olyannyira felháborított, hogy bepanaszolta T. Istvánt B. János nagykövetnél. Gyorsan rájött, hogy rossz helyre fordult. Becsületére legyen mondva, hazaérkezéskor is kitálalt, ahol csak tudott. T. István azonban még egy ejnye-bejnyét sem kapott.
            A kioktatás százféle egyéb módon folytatódott. Egy magyar külkereskedelmi vállalat kiállítást rendezett Havannában, aminek a megszervezésében – bár egyáltalán nem tartozott a munkakörébe – a goj sokat segített. Bezárásakor a kiállítás vezetője, köszönete jeléül egy fénymérőt ajándékozott a gojnak. B. János, ott a helyszínen, mindenki előtt, odalépett hozzá, és azzal, hogy "Magának úgy sincs fényképezőgépe, adja ezt ide nekem", s fogta és eltette a fénymérőt. A gojnak akkor tényleg nem volt még fényképezőgépe sem. De akik tanúi voltak a jelenetnek, évtizedek múlva is undorral, megvetéssel emlegették a nagykövetét.
            Máskor meg odalökött elé (Mert odatenni egy goj elé megalázó volt számára) egy Jevtusenkó verset a személyi kultuszról, kérve, hogy olvassa el és elemezze. A goj szívesen elolvasta és elemezte, de az elemzése olyannyira nem nyerte el a nagykövete tetszését, hogy magából kikelve, habzó szájjal ordította, ilyen beosztottal ő nem dolgozik tovább. A goj ekkor, életében másodszor és utoljára rámosolygott a főnökére (Először ez akkor történt, amikor megérkezett hozzá Havannába) és kijelentette:
            - Végre egy kérdés, amelyben teljesen egyetértünk!
            Nem is hagyták őket sokáig együtt. A gojt, magasabb beosztásban és felelősebb posztra áthelyezték Brazíliába, B. János pedig kapott egy hozzáidomuló beosztottat.
            A goj és B. János, munkájukból kifolyólag többször keresztezték még egymás útját, de egyikőjük nem vette a fáradságot arra sem, hogy üdvözölje a másikat.   
 
            Sok évvel később Nemes Dezső mélyítette tovább a goj gojság-tudományát. Dezső bácsi, nem-goj volta ellenére, kifejezetten kedvelte gojunkat, aki ekkor a pártközpont külügyi osztályán dolgozott. Dezső bácsi a Politikai Bizottság tagja volt, s azon kevesek egyike, aki tegeződött Kádár Jánossal. A goj, Szűrös Mátyás barátjával együtt – aki már korábban ide került – sűrűn kísérte Dezső bácsit a nemzetközi mozgalom kérdéseiben tett gyakori külföldi utjai során. Közismert volt, hogy Kádár János a sakkon kívül az ultit is kedvelte, Dezső bácsi azonban nem tudott ultizni, ezért néha baráti évődésnek volt kitéve. Ezt látva, Mátyás és a goj megtanította Dezső bácsit ultizni. Vesztükre, mert ezt követően egyetlen utazás során nem volt szabad idejük, pedig Moszkvában, de más helyeken is, szívesen szétnéztek volna a régi egyetemista társaik között. Ráadásul Dezső bácsi nagy merészen három pirosra is bemondta a piros ultit, ezért nagyon kellett igyekezniük, nehogy teljesen kifosszák szerény napidíjából (Mert akkor még a Dezső bácsi szintjén is igen szerények voltak a napidíjak, de még a fizetések is, nem úgy, mint most. Sőt Kádár János úgy rendelkezett, hogy a pártapparátusban 10%-kal alacsonyabbak legyenek a fizetések, mint az államapparátusban, nehogy a karrieristák beszivárogjanak. Azóta tudjuk, hogy a karrieristákat ez egyáltalán nem tartotta vissza, az ügyért dolgozókat viszont hátrányos helyzetbe hozta).
            Egy nagyon sikeres nemzetközi értekezlet (amelyben Szűrös Mátyás és a goj sikeres és elismert nemzetközi munkát végzett) eredményeinek summázására és méltatására maga Kádár János is Moszkvába érkezett. Brezsnyev díszebédet adott a tiszteletére. A szovjet ebédek nem múlhattak el nagyszámú pohárköszöntő nélkül. (A vodkázás önmagában – részegeskedés, de pohárköszöntővel egybekötve – politikai munka, viccelgettek a szovjetek). Mikor már mindenki kimerülni látszott, s a társalgás holtpontra jutott, Dezső bácsi, hogy mentse a helyzetet, de kissé talán a szíve parancsára is hallgatva, engedélyt kért Kádár Jánostól, hogy ő is mondhasson pohárköszöntőt. Nagy csodálkozására kifejtette, hogy e siker után ő már nyugodtan adja át a külügyeket, mert ilyen rátermett emberekre bízhatja, mint Szűrös Mátyás és a goj, s feléjük fordulva kérte a jelenlévőket, hogy ürítsék poharukat az ő egészségükre. Brezsnyev zavarodottan és csodálkozva érdeklődött a sajátjaitól, hogy kikről is van szó, Kádár János pedig (Aki, nagyon is vigyázva rá, nehogy közel engedje őket magához, de a maga módján ugyancsak kedvelte őket) huncut mosollyal odaszólt Dezső bácsinak:
            - "Ha még sokáig jársz ezzel a két csibésszel, nemcsak ultizni fogsz, hanem nőzni is!
            Ez általános derültséget keltett, különösen a magyar küldöttség körében, hiszen közismert volt, hogy Piroska néni rövid pórázon tartotta Dezső bácsit. Dezső bácsi elpirult, tiltakozott, de ha lehet, még nagyobb szeretettel tekintett a "két csibészre".
 
            Aztán ismét jöttek hol a rutin-, hol pedig a kacifántosnál kacifántosabb feladatok. A Politikai Bizottság döntést hozott, hogy Rákosi Mátyás, "népünk bölcs vezére", aki a Szovjetunióban élt, hazatelepedhet. A gojnak ugyan ehhez semmi köze nem volt, de egy értekezleten azt találta mondani, hogy ez rossz döntés, mert megoszthatja a közvéleményt. Hol-hol, de a pártközpontban egyáltalán nem volt szokás ellentmondani a PB-döntéseknek, ezt azonban még elnézték neki. A hazatelepülésre mégsem került sor, mert Rákosi Mátyás, önmagához hű maradva, elfogadhatatlan feltételeket szabott. Mintegy két év múlva azonban meghalt. Ekkor Komócsin Zoltán, a külügyi titkár, félig viccesen, félig komolyan emlékeztetve a gojt a kijelentésére, "büntetésül" arra utasította, hogy S. József nem-goj osztályvezetővel (Nehogy hiányérzete támadjon), aki bizalmas viszonyban állt a Rákosi családdal, menjenek ki Moszkvába, felügyeljék a hamvasztást, egyeztessenek a család kinti és hazai tagjaival, hozzák haza a hamvakat és rendezzék meg a temetést. Mindez, nem minden bonyodalom nélkül, de megtörtént. Így a goj közeli kapcsolatba került a népes Rákosi családdal. Rákosiné, született Kornyilova Feodora, a bizalmába fogadta, s többször sírva borult a nyakába, azt kérdezgetve, "Fiacskám, most mondd meg, ezt érdemelte az én drága férjem?" Hát bizony, a goj erre nem tudott mit mondani. Nem azért, mintha nem tudta volna a választ, hiszen kegyetlenül őszinte gondolatok törtek fel a lelkében, hanem abban a helyzetben csak úgy tudott önmaga, s egyben emberséges is maradni, ha sem igent, sem nemet nem mond. Hallgatott hát. A család agresszívabb tagjai ezért akkor szóban, később pedig cikkekben, könyvekben a gojságára utaló elmarasztaló megjegyzéseket tettek rá, pedig annak semmi, de semmi köze nem volt a történtekhez. Neki egy rábízott kényes és bizalmas feladatot kellett végrehajtania, és ezt a tőle telhető legnagyobb emberséggel tette. Bizonyíték rá, hogy akadtak olyanok is a Rákosi családban, akikkel hosszú barátságos viszonya alakult ki.
    
            De vissza a gojság tudományához.
            Gojunk naivan azt hitte, hogy a pártapparátusban mindenki egyformán értelmezi és dolgozik a hangoztatott szép elvek megvalósításán, s nehezen tűrte, ha mások gyakorlata eltért ezektől. Írogatott, nyilatkozgatott is erről, amit viszont Aczél György – akinek a harcos nem-gojsága közismert volt, s ugyancsak tagja volt a Politikai Bizottságnak – nemcsak nehezen tűrt, hanem nem is tűrt el, bár formailag nem volt gojunk felettese, s nem is kellett volna vele foglalkoznia. Aczél még miniszterhelyettesként szintén járt Havannában, hősünk tolmácsolt neki (Helyette aztán nem kellett beszédet mondani!) így ismerték egymást, és Aczél nyílván megkapta a kellő tájékoztatást B. Jánostól is. Személyes ellenfeleként kezdte kezelni a gojt, akit ez eleinte csak bántott, de az idő haladtával fel is háborított, mert még azt is igyekezett megakadályozni, hogy a goj írásai megjelenhessenek. Mi több, fegyelmi adatott Simon István koszorús költőnek, amikor a Kortársban lehozta a goj egyik tanulmányát. Hosszasan kísérletezett, hogy egy tekintélyes személlyel írasson cikket e tanulmány ellen, de sorozatosan kudarcot vallott. Végül K. Béla akadémikus beadta a derekát. Lett is belőle miniszter. De olyan kisstílű dolgokat is művelt, hogy a saját könyvét dedikálta a gojnak, aztán N. Miklóssal, egyik bizalmasával – akit szintén miniszterré tett, majd tönkretette az életét – érdeklődtetett, hogy a goj mit szól e dedikációjához: " … elvtársnak, abban a reményben, hogy ha nem is ez a könyv, de az élet megtanítja jobban bízni eszménk erejében". Könyve az Eszménk erejével címet viselte, így a fenyegetés alig volt burkolt. A goj visszaüzente, hogy a könyvre nézve nagyon is találó, de újabb közvetett érdeklődésre sem fejtette ki, hogy mit ért ez alatt. Ekkor behívatta, és rákérdezett:
- Na, maga, vén gouchista (Franciául: szélsőbaloldali. – Mindig újabb és újabb jelzőket varrt a goj nyakába, mintegy provokálva, hogy ő is alkalmazzon vele szemben jelzőt; nyílván főleg egy bizonyos jelzőre várt. Hiába. A goj is tudta, kivel áll szemben, de nem volt értelme kimondani), mit ért az alatt, hogy a könyvemre nézve nagyon is találó?
- Azt, hogy tényleg nem ez a könyv az, amely megtanít bízni eszménk erejében!
Ezt, a titkárnői riadalmára, még a dolgozószobája sarkában lévő nagy indiai váza sem úszta meg épen.
Máskor – a kulturális életben széles körben ismert módszereinek megfelelően – a fenyegetés mellett időnként édesgette is hősünket, komázódva beszélt vele, országos intézmény vezetését is meglebegtette előtte, csakhogy a goj tolla átálljon az ő szolgálatába. Egy nap Komócsin Zoltán, a goj felügyelő titkára pedig elkedvetlenedve közölte vele: "Idehallgass, Aczél beléd szeretett, s kijárta Kádár Jánosnál, hogy átkerülj hozzá. Az ő beosztottja leszel." A goj a leghatározottabb nemmel válaszolt, sőt bement Aczél Györgyhöz és ezt vele is közölte. Ahogy várta, Aczél elszürkült arccal közölte:
- "Ezt még megkeserüli!".
Gojunk ebben biztos is volt, mint ahogy abban is, ha igent mondana, soron kívül előléptetnék, anyagilag sokkal jobban járna, de indíttatásához hűen nem akart sem janicsár, sem bértollnok lenni. Így, mivel más kérdésekben is mindkét fél kitartott a saját álláspontja mellett, a viszony tovább mérgesedett, a robbanás csak idő kérdése volt. Környezetükben az a vicc járta, mindketten megspórolhatják a délelőtti kávét, ha valaki kiejti előttük a másik nevét.
            Ekkor Dezső bácsit, aki történész akadémikus is volt, a lelkiismerete ismét színre léptette, de ezúttal a háttérben. Barátian és hihetetlen nyíltsággal elmagyarázta gojunknak, hogy vannak olyan zsidók, akik elsősorban zsidók, aztán kommunisták és valahol magyarok is, ezért nagyon veszélyesek lehetnek; vannak, akik elsősorban kommunisták, aztán zsidók és magyarok; valamint akik elsősorban magyarok, aztán kommunisták és végül zsidók. Ő az utóbbi kategóriába tartozik, de Aczél György az elsőbe, ezért kerülni kell vele minden összetűzést. A goj őszintén meghatódva köszönte meg Dezső bácsi bizalmának és emberségének újabb jelét, de közölte, hogy ő eddig is kerülte a vitát, Aczél játssza a kezdeményező szerepet, a válaszra viszont joga van. Dezső bácsi ezzel nem tudott nem egyetérteni, de azért baljósan csóválta a fejét.  
            Nem kizárt, hogy Dezső bácsi tett lépéseket a másik oldalon is, de a helyzet a továbbiakban mégis csak rosszabbodott. Végül a goj egy országos értekezleten szóvá tette, és közismert tényekkel bizonyította, hogy Aczél György gyakorlata nemcsak nem esik egybe a hangoztatott elvekkel, hanem ellentétes velük. Mi tagadás, ilyesmire nem volt példa azokban az években, holott mindenki fennen hirdette, hogy a kritika-önkritika mozdítja elő a haladást. 
            Lett is erre nagy országos ribillió, de haladás egy csepp sem.
            A Titkárság határozatot hozott, egy év szilenciumra ítélte a gojt és különböző izmusokkal illette. Ezek között nem szerepelt az antiszemitizmus, de Aczél és hívei – hogy a goj nagyon is helytálló megállapításairól eltereljék a figyelmet – mégis így állították be az ügyet, sőt utódaik még ma is úgy beszélnek róla, mint a "vad antiszemitizmus" megnyilvánulásáról, holott – ahogy a goj a saját bőrén is érezte – zsigeri magyarellenességről volt és van szó. Nem segített az sem, hogy Dezső bácsi írásban fejezte ki egyet nem értését. Párját ritkító módon, a kínai kulturális forradalom ismert gyakorlatára emlékeztetve, elrendelték, hogy minden alapszervben meg kell vitatni a felszólalását, és el kell ítélni. Csakhogy már a legelső értekezleteken, magában a pártközpontban, az agit-prop osztályon, az osztály vezetői, G. Károly és K. István úgy foglaltak állást, hogy ők ismerik a helyzetet, de megértik a goj álláspontját is. Az Országgyűlésben K. Imre, egyéb helyeken pedig más fontos beosztásban lévők nyilatkoztak hasonlóan, és nem volt hiány másfajta szolidaritási megnyilvánulásban sem. Erre gyorsan visszavonták a rendelkezést.
            A külügyi osztályon azonban megtartották az értekezletet. Hát senki számára nem volt egy népünnepély. Elhangzott, aminek el kellett hangzania, hozzászólás nem akadt. A gojnak viszont hivatalosan el kellett búcsúznia. Nem titkolta, hiszen a jelenlévők ugyanolyan jól tudták, mint ő, azért hallgattatják el, és távolítják el a hatalom közeléből, mert kimondta az igazat, miközben akik mellébeszélnek a dolgoknak, zavartalanul folytathatják kártékony tevékenységüket. Mintha csak nem is vereségként fogta volna fel a dolgot – Pedig az volt! – azzal zárta búcsúfelszólalását, hogy "mostantól más helyen, de ugyanabból a pozícióból fogok harcolni." Ez még a legközelebbi barátait is mellbe vágta.
Aztán jött az érzelmileg legnehezebb. A búcsú Komócsin Zoltántól, az illetékes titkártól, akivel több mint hét éven át tartalmas emberi és munkakapcsolata alakult ki, s akit ekkor már halálos betegség ostromolt. (Dezső bácsi őt helyettesítette). A héttagú titkárság 4:3 arányban hozta a gojt elmarasztaló döntését. Ha Komócsin a beosztottja mellet szavaz, az arány fordított lesz, "de a büntetés, így, vagy úgy mindenképpen bekövetkezett volna" mondta a gojnak búcsúzásul. "Értsd meg, én, mint felügyelő titkárod, nem szavazhattam melletted." És tehetett-e a goj mást, mint hogy megértse, hiszen maga is jól tudta, mi a helyzet, és tényleg megértette. De azért – Mily gyarló az ember! – egy pillanatra átfutott rajta, hogy Aczél hasonló helyzetekben, minden szabályt és elvet lelkiismeretlenül félrerúgva, védte a sajátjait, és meghurcoltatta azokat, akiket ellenfeléül kinevezett. (Ezzel ők győztek akkor, és győznek mai is. Ezzel a gátlástalansággal, és csak ezzel; semmi másban nem múlják felül azokat, akiket ellenfelüknek kinéznek! – Ideje lenne levonni ebből bizonyos következtetéseket). Ezért arra gondolt, fordított helyzetben bizony ő maga a meggyőződése szerint szavazna. Afelől pedig nem volt kétsége, hogy Komócsin Zoltán és az ő meggyőződése között nem sok különbség volt. Ha volt egyáltalán.
Keményen megszorították egymás kezét, életükben először és utoljára meg is ölelték egymást. Mindketten tudták, soha többé nem látják viszont egymást. Próbálták visszatartani, de kicsordult a könnyük. A temetését szervező nem-goj H. Gyula, aki a karrierje indulását nagyrészt éppen a gojnak köszönheti (De nemcsak nem köszöni, hanem közismert gátlástalansága mellett máig indokolatlan bosszúvágy fűti), elszabotálta még azt is, hogy a goj bekerülhessen a Komócsin Zoltán koporsója mellett néhány percenkénti váltásban cserélődő díszőrségbe. Lehet, jobb is volt így, mert kicsit később, kettejük magányában róhatta le kegyeletét. 
 
            A gojt visszaküldték a szakmájába, a Külügyminisztériumba, ahol csodálkozás nélkül, nyugodt szemlélődéssel figyelte, hogy most ugyanazok akarják a legnagyobbat belérúgni, akik azelőtt a leginkább akartak törleszkedni hozzá, vagy akiknek a legtöbbet segített, illetve akik, mint N. János államtitkár, az ellenfelei körében akartak érdemeket szerezni. A szíve időnként visszahúzta a Duna másik oldalára, át-átsétált a Margit-hídon a barátaihoz a volt munkahelyére. Egy ilyen alkalommal a folyosón véletlenül összefutott Kádár Jánossal. A goj tudta, Kádár János ki nem állhatja a lerohanó panaszkodókat, de úgy gondolta, hét év odaadó és eredményes munkája azért őt is feljogosítja egyre s másra. Kissé félve, de az elszalaszthatatlan alkalommal élve, felvetette, igazságtalannak tartja, ami vele és körülötte történt. Nem talált szívélyes fogadtatásra, de elutasításra sem. A hallottakra Kádár János szemében valami villant, s menetközben kissé suta, netán vállveregetésnek induló, de félbemaradt mozdulatot tett (Idegenkedett attól, hogy a férfiak a kézfogáson túl egymást érintgessék, és tragédiaként élte meg a szovjetek ősi orosz szokás szerint arcra adott hármas, eredetileg a gyermek apa iránti tiszteletét kifejező csókját), s továbblépve mindössze ennyit mondott:
            - "Fiatalember, magából jó nagykövet lesz."
            Így is lett.
Lehet, hogy a jóindulat villant Kádár János szemében.
 
A goj a Külügyminisztériumban a szilencium éve alatt még munkát is alig kapott, minek hiányában keresztrejtvényeket fejtett. A goj szó a keresztrejtvényekben sem fordult elő. Annál inkább a fordított olvasata, a jog. Arra gondolt, az életben is célszerűbb lenne, ha a megalázó, megkülönböztető goj szót oly előszeretettel használók is inkább a jogot részesítenék előnyben. Persze, akármennyire nehezükre is esne, de feltételek nélkül elfogadva, hogy a jog is csak akkor jog, ha nem megkülönböztető, hanem egyetemes. Szomorúan és nyugtalansággal tapasztalta azonban, hogy e tekintetben már az előző rendszer rossz irányba mozdult ki, a rendszerváltást követően pedig a talpáról a feje tetejére állították a kérdést. A rendszerváltás – a reményekkel ellentétben – e vonatkozásban is csak súlyosbította a helyzetet; elsokasodtak, mindennaposokká váltak a magyarellenes vádaskodások, gyűlölködő megnyilvánulások, amiben a kisebbségekkel és másságokkal teljes összhangban a hatalmon lévők viszik a prímet, s élen a jelenlegi miniszterelnökkel még külföldi fórumokon is leantiszemitázzák a magyar népet. Mi több, a magyarok nyakára ültetendő uralkodóosztály megerősítésre "egymillió ázsiait" akarnak betelepíteni, Izrael elnöke pedig a világ színe előtt jelentette be, hogy "felvásárolják Magyarországot". A magyar érdekek és értékek védelmére választottak azonban nemhogy nem tiltakoznak, és nem tesznek semmit ez ellen, hanem megalázkodva és lihegve működnek közre, rohamléptekben építtetik a betelepülők részére a lakóparkokat, saját fegyveres őrző-védő szolgálatot engedélyeznek nekik (s közben a fegyvertelen Magyar Gárdára zúdítanak minden tüzet), stb., s még ők sértődnek meg, ha haza- és nemzetárulónak nevezik őket. A hírközlő eszközök többségének birtokában a magyarokat vádolják diszkriminációval, miközben a magyarokat diszkriminálják a saját országukban. Tűrhetetlenné vált hát a helyzet, hiszen magyarként tízmilliónyian soroltatnak a szülőhazájukban a goj megszégyenítőnek szánt kategóriájába! A goj úgy látja, a magyarokkal szembefordult vezetők oly messzire elmentek, hogy e helyzetből már csak egyetlen kiút van, az, amit az államalkotó magyarság akar, s amelyre elkerülhetetlenül rá is tér, akármilyen fájdalmas is lesz. 
 
A rejtvényfejtésre visszatérve, a goj ezt olyan szintre fejlesztette, hogy a végén már csak a beküldendő sorokat írta be, vagy fejben fejtette meg a rejtvényt. Aztán újra dolgozni kezdett, mert tudták, hogy minőségi munkára képes, amire nagy szükség volt, nagykövet is lett valóban, több országban is, sok új élménnyel gazdagodott – ilyennel is, olyannal is – de a keresztrejtvényeket ma is így fejti.
Egy rejtvényt azonban nem tudott megfejteni. Azt nem érti, és találja felettébb nyugtalanítónak, hogy a világon akad egyetlen nép, amely – jószerével az egész világot kihívva maga ellen, a saját sorsával játszva, önmagával elhitetve, hogy kiválasztott – kitalált, és kérlelhetetlen, embertelen szigorral alkalmaz egy sajátmagától minden más népet megkülönböztető, önmagát mintegy azok fölé helyező szót, amely más nyelveken eredetiben nem is létezik.
Neki, aki pedig a saját sorsa okán ma még büszkébb a magyarságára, eszébe nem jutna, hogy a világ népeit csak magyarokra és nem-magyarokra ossza.
 
                                                                                                Sütő Gábor
 
(Havi Magyar Fórum, 2008. November)

 

Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!    *****    Amikor nem tudod mit tegyél és tanácstalan vagy akkor segít az asztrológia. Fordúlj hozzám, segítek. Csak kattints!    *****    Részletes személyiség és sors analízis + 3 éves elõrejelzés, majd idõkorlát nélkül felteheted a kérdéseidet. Nézz be!!!!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, egyszer mindenkinek érdemes belenéznie. Ez csak intelligencia kérdése. Tedd meg Te is. Várlak    *****    Új kínálatunkban te is megtalálhatod legjobb eladó ingatlanok között a megfelelõt Debrecenben. Simonyi ingatlan Gportal